A Csonkatorony emeletei, s az irodalomérzékeny szekusok

2016. 07. 25. 21:51

Ötven esztendeje, 1966. július 25-én közölték a szalontai Szekuritátén Dánielisz Endrével, hogy eltávolítják az Arany Emlékmúzeumból. A kilencvenen túl ma is tevékeny irodalomtörténész portréjának harmadik részében e fél évszázados epizód felidézése előtt virtuális sétára hívjuk az olvasót a Csonkatoronyba. Szöveg: Szilágyi Aladár, fotók: Szűcs László.

 

Dánielisz Endre szalontai otthonában, íróasztala előtt

A beszélgetés-sorozat előző  részeit ITT és ITT olvashatják.

 

Élek a gyanúperrel: Endre bátyánk – amikor nekitüzesedve elkezdi magyarázni, hogy az 1956-ban átvett Arany János Emlékmúzeumot egy évtizeden keresztül hogyan rendezte át, miként korszerűsítette, bővítette – a maga 92 esztendejét, combnyaktörését feledve, a legszívesebben azt tenné, amire riporterségem húsz évvel fiatalabban bizony, nem örömest vállalkoznék: a Csonkatoronynak mind a négy emeletén felkapaszkodva magyarázná, mutogatná, mi, hová került, melyik relikviának, mi a története. Szerencsénkre, ahogy mesélni kezd, rögtön kiderül: nincs szükség lépcsőmászásra! Dánielisz tanár úr – bár már ötven esztendeje, 1966-ban távozott a múzeum éléről – a mai napig mindenre és mindenkire emlékszik. (Akár „megünnepelhetné” ezt a félévszázados évfordulót, ha volna mit „ünnepelnie”. De már beszélgetésünk elején sejthető: számára a Csonkatorony elhagyása nem volt diadalmenet, nem volt elismerések koszorúzta távozás.) Lábainkat kímélő virtuális múzeumlátogatásunk felér egy igazival. Javasolom, tartsuk tiszteletben a kronológiát, és Dánielisz Endre kirúgásának – nem kiugrásának – történetét tartogassuk riportzáró poénnak…

 

A tizedik ivadék

„Miután meggyőződtem arról, hogy mennyire szakszerűtlen, rendszertelen és áttekinthetetlen a gyűjteményben találomra felhalmozott Arany-ereklyék, kéziratok, könyvek, egyebek elhelyezése, elhatároztam, hogy teszek ellene valamit. A fejemre ütöttem…. Földszint: itt kezdődjék magának a szülőhelynek a bemutatása. Tehát kerüljön ide Nagyszalonta rövid históriája, a Csonkatoronyra vonatkozó tudnivalókkal egyetemben. És Arany János megjelenésének története ebben az élettérben, hogy milyen hajdúközösségbe csöppent 1817. március másodikán ez a kis tizedik Arany-ivadék. Tudjuk, Arany György és Megyeri Sára frigyéből tíz hajtás fakadt, de csak a legidősebb nővér, Sára és a tizedik gyermek, a késői, az egyetlen fiúvakarék, János maradt életben. Amikor odakerültem, már azzal a javaslattal érkeztem, hogy kezdjük Nagyszalonta bemutatásával. Tessék megnézni, ma is úgy van. Kapaszkodjunk fel a második emeletre: itt kezdjük azzal, hogy megszületik Arany János… Milyen volt a szülői ház? Tessék megtekinteni, egy makettet tetszik látni, egy nagyváradi művész készítette, jó pénzért. A makett melletti vitrinben olvasható a költő első gyerekkori verse: »Ha akarod tudni, / E könyv kié légyen, / Az Arany Jánosé, / Ki sokáig éljen.« Ez maradt meg tőle, ma már ez is benne van a kritikai kiadásban… Ezen a szinten követhetjük nyomon a költő tanulóéveit. Mire hatévesen iskolába került, tökéletesen olvasott. Otthoni tanulmányainak utolsó éveiben, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, már 14 évesen a tanulás mellett tanított is. 1833 novemberétől a Debreceni Református Kollégiumba került, de a pénze hamar elfogyott. 1834 tavaszán Kisújszállásra szegődött egy évig segédtanítónak, erről az időszakról nincsenek dokumentumaink. Ugyan visszatért Debrecenbe, de megunta a kollégiumot, festő vagy szobrász szeretett volna lenni, és 1836-ban, 19 esztendősen – anélkül, hogy leérettségizett volna – önként távozott. Pár hónapos vándorszínészi kalandozás után hazatér, ahol édesapja megvakulása, majd édesanyja rövidesen bekövetkezett elhunyta után megkomolyodva, előbb segédtanítói, majd írnoki, végül aljegyzői állást vállal. – És így jutunk el első írásaiig, az 1845-ben pályadíjat nyert Elveszett alkotmányig, majd a Kisfaludi Társaság 1846-os pályázatán egyöntetű győzelmet arató Toldi-ig. Rájöttem, minden teremben el kell helyeznünk egy emblematikus, domináló tárgyat, mely már a látogató belépésekor magára vonzza a tekintetet. Arra gondoltam, hogy egy, az őt ünnepelt költővé emelő művével, a Toldival kapcsolatos műalkotást kell a terem közepére kiállítanunk. Elmentem Szervátiusz Jenő bácsihoz, megkérdeztem: mennyiért készítene egy – a témához kötődő – szobrot égetett agyagból? Tessék csak megnézni: ott áll a mintegy fél méter magas terrakotta műalkotás az első emelet díszhelyén. Ez a szobor úgy készült, hogy Antal Árpád barátommal felkerestük Szervátiusz mestert a műtermében, és súgtunk neki, hogy Toldi Miklós és a farkas viadalát örökítse meg.”

 

Csonkult kávéfőző, díszes kapcsos könyv

„Köztudott, hogy Arany számára a Toldi sikere nem csupán a húsz aranyra emelt pályadíjat, hanem ami még fontosabb lett számára: a Petőfi Sándorral való barátságát is eredményezte. A Petőfi-téma már nem fért el az első emeleten, ezért a másodikra helyeztük. Ahogy a látogató belép a terembe, bal oldalt – balra indítunk a múzeumi sétáknál – bemutatjuk Petőfi Sándor baráti adományát – az ajándékozás ősmagyar szokás –, egy kávéfőző masinát. Most megint mondok egy szomorúságot: annak idején az egész kávéfőzőt elhajították, s a masinéria középső alkatrésze, amelyben a vizet forralták, szőrén-szálán eltűnt. Nagytakarításkor bizony, előfordult, hogy ezt vittek el, azt vittek el, tessék odapillantani, meg tetszik látni, hogy valóban megvan Petőfi ajándéka, de a középső része hiányzik. Amikor Petőfi meglátogatta, lerajzolta a Csonkatornyot meg a barátját is. Arany egy verset írt hozzá, karakteres betűit a rajzlap aljára rótta: „Arczom vonásit ez ábrázolatban / Szemed hiszem, hogy híven fölleli, / De úgy, ha amit a festő hibázott, / A költő azt utána képzeli.” Itt megint egy gondolatom támadt: ennek a teremnek is legyen egy uralkodó tárgya, amire fölnézünk. A homlokomra csaptam és azt mondtam: olyan szobrot én még nem láttam, amelyik Petőfit és Aranyt együtt ábrázolná, amelyik a két költő barátságát megörökítené. Megkerestem Puskás Sándor ifjú kolozsvári szobrászművészt, neki magyaráztam el – megint csak Antal Árpád barátom közreműködésével –, hogy

egy ilyen flegmatikus-melankolikus Aranyt ábrázoljon és egy kolerikus Petőfit.

Puskásnak sikerült ráéreznie, a két költő jellemét, habitusát megragadnia. A Petőfi és Arany találkozása címet viselő kétalakos, másfél méter magas márványkompozíció ott áll a másik emelet gyúpontjában.

Ezután következik a  »miért hagyta el Szalontát?« téma. Tudjuk, hogy az 1848-49-es szabadságharcban való részvétele miatt, meddig, hol bujkált. Csak akkor rendeződött az élete, amikor végül 1851 végén megválasztották a nagykőrösi református gimnázium magyar és latin nyelv-, és irodalom tanárának. Azelőtt, kivéve azt a rövid periódust, amikor Tisza Lajos meghívta Gesztre, hogy a fiát, Domokost költészetre oktassa, családjával együtt valósággal éhezett. Tehát elkészült a két költő barátságát megörökítő szobor. A kiállítás kronológiája szerint a nagykőrösi évek következnek, majd Arany akadémiai évei, és így haladunk tovább, egészen a költő haláláig. A Kerepesi úti temetőben emelt síremlékének a fotográfiája is fölkerült a terem falára. Az Őszikék versciklusa az úgynevezett Kapcsos könyvbe íródott. Felkérésemre, a 60-as évek elején, egy magyarországi nyomdászokat képző iskolában a tanulók, a tanárok segédletével, elkészítették a relikviakönyvecske tökéletes mását, s az most a Csonkatorony ékességeit gyarapítja.”

 

Egy gyűjtemény utóélete

Kezdettől fogva motoszkál bennem a kérdés, és partneremet félbeszakítva fel is teszem: „Dánielisz Endre tízéves csonkatoronybeli fungálása idején a magyarországi társintézményektől kapott-e újabb, eredeti Arany-kéziratokat, dokumentumokat?” „Inkább másolatokat, de igen sokat. Ajjajjaj! Több mint egy hónapot töltöttem Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában. És gyakran találkoztam olyan kollégákkal, Arany kutatókkal, szerkesztőkkel, akiknek a neve – az enyémmel együtt – benne van az Arany életműsorozat kritikai kiadásának impresszumában. Olyanok, mint a kolozsvári gyökerű Gergely Pál, a MTA levéltárosa, Sáfrán Györgyi, aki kétszer is forgolódott Szalontán. Az első magyar turistacsoportok 1955-től kezdték látogatni a Csonkatornyot, s a kutatók egymásnak adták a kilincset. A múzeum dokumentációs anyagában található körülbelül 660 eredeti Arany-kézirat, 133, a költőhöz írott levél, az Arany család levelezésének több mint száz darabja, 45 fénykép Aranyról, családtagjairól, barátairól. Közel hatszáz Magyarországról érkezett kéziratmásolat (fotókópia, mikrofilm) gyarapította a gyűjteményt. Sáfrán Györgyi egyebek mellett nálunk talált rá vagy 130 olyan eredeti Arany kéziratra, illetve levélre, amit a költő sógorának, Ercsey Sándor ügyvédnek küldött. Ezeket a már említett lelkész, Debreczeni Pista bácsi – nekünk rokonunk – mentette meg Dél-Erdélyben valahol. Amikor megtudta, hogy a múzeumhoz kerültem, az egész anyagot a rendelkezésemre bocsátotta. Györgyiék lefotózták, és átvitték Magyarországra.”

„Ez alatt a tíz év alatt kerültek-e még elő addig ismeretlen Arany-relikviák, dokumentumok, amik itt, Szalontán rejtőztek?” – faggatózom. „Csak néhány darabról beszélhetünk, de nem tárgyak, inkább különféle iratok, például néhány marhapasszus, hiszen

Arany János másodjegyzőként kilenc esztendőn töltötte ki az efféle passzusokat is, marhák, disznók adásvételi szerződéseit.

Erdélyből, Erzsébetvárosból jelentkezett egy család, hogy nekik van egy eredeti Arany-levelük, pénzért eladják. Hát megvettem a levelet. Bár a városi néptanács könyvelőségének román vezetője volt, de nagyon jól megértettük egymást, és biztosított pénzt ahhoz, hogy ezt az értékes dokumentumot – Arany János utolsó leveleinek egyikét – megkaparinthassam a gyűjtemény számára. Egyebek mellett ez is bekerült az életmű kritikai kiadásába.”

 

Hogy ne mozgolódjanak ezek a magyarok

„Általában, az állam, mint olyan, ilyen költségekre és a múzeum egyéb kiadásaira, adogatott pénzt akkoriban?” – kérdezem. „Ohó, hadd mondjak egy jó hírt: körülbelül öt-hat háznak az árát költhettem ez idő alatt a múzeumra! Nem csak az átrendezésre futotta, hanem a Csonkatorony belső tereit ékesítő, általunk megrendelt szobrok alkotóit is meg kellett fizetnünk. Ami a múzeum berendezését, otthonossá tételét illeti: 99 lépcsőfok visz fel a torony negyedik emeletéig, annak teljes hosszára szereztünk szőnyeget. S itt következik a történelem fintora: ezt a nem remélt bőkezűséget a román kommunista állam részéről jobbára az 56-os magyar forradalomnak köszönhettük! Odakerülésemet követően találtam egy jó hivatkozási alapot: 1957. március másodikára készültünk, a költő születésének 140. évfordulóját megünnepelendő. Nem volt éppenséggel kerek évforduló, de kiszimatoltam, hogy a hazai, a romániai kommunisták hogyan fognak viszonyulni a kérdéshez. Úgy valahogy gondolkodtak: »Itt, a szomszédban, Magyarországon, volt egy ellenforradalom, leverték, a vezéreiket, élen Nagy Imrével, a mi őrizetünkre bízták, nekünk is kell tennünk avégett valamit, hogy se odaát, se idehaza, Romániában ne mozgolódjanak ezek a magyarok. Mi is egyre-másra letartóztatjuk a felforgató, a szocialista rendre veszélyes elemeket, de valamiképpen le is kellene csendesíteni a magyarokat.« – És ez a meggondolás is befolyásolhatta a szalontai Csonkatorony rendbetételét…

Amikor odatettek a múzeumhoz, annyit »felfogtam«, hogy kommunizmus van, hogy román uralom van, megvakartam a fejem, és kezdtem kialakítani a védelmet.

Első óvintézkedésként kiötlöttem, hogy – ha voltak olyanok – a költő román kapcsolataival kell kezdeni valamit. Köztudott, hogy Arany hét nyelven beszélt, de a román nyelvet senki sem említette a fölsorolásban. Hopp-hopp! Megint a fejemre ütöttem: nézzük csak meg, keressünk valami kézzelfoghatót. Mit tetszik gondolni, valóban voltak román kapcsolatai? 1861-ben, megalakult az ASTRA – a Román Irodalom és a Román Nép Kultárájának Erdélyi Egyesülete. Zengő román nyelven küldték el a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy vegyék tudomásul: Nagyszeben városában, a korabeli akadémiai egyesületek mintjára  megalakult az ASTRA, mely az erdélyi román kultúrát és tudományosságot hivatott szolgálni. Arany János, az MTA akkori főtitkára elolvasta, összehajtotta, s a levél külsejére saját kezűleg rótta fel a szöveg lényegének magyar nyelvű kivonatát. Más: Alexandru Odobescu, a jeles román régész és irodalmár, miniszteri minőségében – a párizsi világkiállításra készülve – restauráltatta Románia legértékesebb műkincsét, az úgynevezett Cloşca cu puii (Kotló a csibékkel) leletegyüttest, annak darabjait lefényképeztette, és számos tudományos akadémia számára elküldte a felvételek másolatait egy levél kíséretében. Arany megkapta a küldeményt, és válaszolt is Bukarestbe. Utódaim feladata lesz, hogy nézzenek utána, kutassák át az Odobescu hagyatékot, vagy a kulturális minisztérium levéltárát, és keressék meg, valahol ott kell lennie a Magyar Tudmányos Akadémia válaszának, Arany János akadémiai titkár köszönő soraival. Más: 1863-ban alapítják meg Naszód városában a román gimnáziumot. A tanintézmény igazgatója, Grigore Moisil vikárius ékes román nyelven küldött levelet a Magyar Tudományos Akadémiának, melyben közölte a gimnázium létrejöttének hírét, és kérte, támogassák őket az iskolai könyvtár megalapozásában. Arany gyorsan reagált a levélre, összeszedett egy csomó könyvet, folyóiratot – igaz, nem román nyelvűeket –, és elküldte Naszódra. Ez a levelezés is megemlíttetik a könyvemben.”

 

Ebben a fotelben halt meg Arany János

„Még mielőtt befejeznők a mai beszélgetésünket, volna egy kérdésem” – mondom sürgetőleg.  „Jaaaj… hát még nem jártunk a harmadik meg a negyedik emeleten!” – riadozik Dánielisz tanár úr. „Akkor menjünk a harmadik emeletre” – engedek. „Diákkoromban a harmadik szinten mindenféle Arannyal kapcsolatos tárgy volt fölhalmozva, de semmiféle rendszer, összekapcsolás nélkül. Mire én odakerültem, Mikóék fölvitték a harmadik emeletre Arany szobáját. Odakerült a költő íróasztala is, rajta a menyétől adományozott, díszes, lapokból álló irattartó mappa. Ha fel tetszenek ütni, a tizedik oldalán megmaradtak Arany tollvonásai, pontosabban: tollpróbái, ahogy egy-egy újabb írószerszámot, tintát kipróbált. Az íróasztal előtt egy apró díszasztalka, egy idős pesti hölgy ajándéka, mellette két fotel. Rámutatunk a baloldalira: íme, ebben a fotelben halt meg 1882. október 22-én, déli 12 előtt öt perccel Arany János. Teljesen fel volt öltözve, a fia is ugyancsak ott lakott az Akadémia által biztosított lakrészben. Ezzel a gesztussal zártuk a látogatást, hogy íme, itt halt meg Arany János, de Arany János nem halt meg! Arany János tovább élt, ma is él! Hogyan? Tovább kell lépnünk, kérem szépen, be kell mutatnunk a költő utóéletét. Innen, a harmadik emeletről egy vasajtó szolgált a Csonkatorony padlásterébe. Az itt kialakított spáciumba kellett helyeznünk mindazt, ami az örök életű Arany Jánosra emlékeztet. A könyveit, a fia, Arany László által kiadott, négy gyönyörű kötetet, és a világ számos nyelvére, franciára, oroszra, japánra, németre stb. lefordított versei. Külön részben, hogy Romániában milyen román és magyar nyelvű kötetei jelentek meg. Egy vitrin, tele különböző művészek által készített Arany-plakettekkel, egy másik tárlóban a különböző Arany-ünnepségeknek a fotói. Hadd említsek egy, az Arany kultusszal kapcsolatos meghökkentő dolgot. A múzeum ékessége volt az a három ezüst koszorú, amit kulturális egyesületektől, nőegyletektől kapott. Mikó Pál, mielőtt elmenekült volna Pestre, betette a koszorúkat a helyi bank széfjébe, abban a hitben, hogy ott biztonságban vannak. Az oroszok feltörték a páncélszekrényt, s a három Arany-koszorú, a banki letétbe helyezett pénzzel együtt eltűnt.”

 

Nehogy megpróbáljon elszökni!

Amikor az iránt faggatózom, hogy a kommunisták beleszóltak-e valamilyen módon a múzeum életébe, Dánielisz Endre határozott nemmel válaszol. „A szekuritáté viszont igen. Nem is a múzeum dolgaival, inkább velem, személyesen gyűlt meg a bajuk – mondja nekividult múltidéző heherészés közben –. Hogy, hogy nem, felfigyeltek arra, hogy »ez a piszok ember a kommunista ideológiától idegen eszméket hangoztat a múzeumban«, azt is észrevették, hogy az irodalmi körben túl sokat foglalkozunk Szalonta múltjával, jeles szülötteivel. Nem elégszünk meg a kör névadójának, Arany Jánosnak a költészetével, hanem olyan »tisztázatlan« alakokat is idézünk, mint Földi János, az orvos-költő, avagy Lovassy László, a reformkori magyar ifjúság vezéralakja, és így tovább. Ne feledjük: abban az időben csupán a színház meg az irodalmi körök voltak azok a közösségi helyek, ahol csak magyarul zajlott a kulturális élet. Mi is markánsan jelen voltunk, mint magyar intézmény. Ami ennél nagyobb bűnöm volt: több magyarországi íróval, irodalmárral leveleztem, s ha átengedtek a határon, lehetőleg személyesen is felkerestem őket. 1965 decemberében, pont karácsonykor, hívtak meg Bukarestbe, az Írószövetség által rendezett konferenciára. Felkért előadóként azt a dolgozatomat olavastam fel, amelyben bizonyítom, hogy Arany János igenis, tudott románul, és voltak román kapcsolatai. A már eddig említett román vonatkozások mellett azt is elmondtam, hogy Iosif Vulcan, a Familia főszerkesztője – akár Arany János – a Kisfaludy Társaságnak is a tagja volt, tehát ismerték egymást. Ovid Crohmălniceanu elvtárs, a román irodalmi élet akkori vezére, onnan, az elnöki nagyszékből derekasan megdicsért.

Este hazaindultam, felültem a vonatra, és amikor Váradra megérkeztem, volt még egy órám a szalontai személyvonat indulásáig. Gondoltam, beszaladok a tartományi múzeum igazgatójához, és beszámolok a főnökömnek a bukaresti szereplésemről.

Alighogy leszálltam a vonatról, mellettem termett két behemót alak, igazoltattak, majd felszólítottak, tartsak velük. Az egyik még rám is mordult: »nehogy megpróbáljon elszökni, úgyis elkapjuk!«

Na, gondoltam magamban, mit is kezdthetnék én ezekkel a kurta lábaimmal két ilyen hórihorgas alak ellenében? Közrefogtak, elkísértek egy, az állomás előtti téren várakozó fekete autóig, és elvittek egy nagy, emeletes házba. Én nem tudtam, hogy ez a szekuritáténak a székhelye. Ott leültettek egy székre, a sarokba. Kiderült, hogy amíg én odavoltam Bukarestben, ők – a feleségem nagy rémületére – házkutatást tartottak nálam. Könnyű dolga volt a szekusoknak, hiszen megtalálták a naplómat, arról nem is szólva, hogy minden irodalmi tanulmányomnak, cikkemnek és a levelezésemnek a másodpéldányát megőríztem. Ma is így teszek. ”

Endre bátyánk irigylésre méltó pedantériájának illusztrálása végett, hirtelen mozdulattal kihúzza az iróasztala fiókját, és néhány keményfedelű iratgyűjtő mappát rak elibénk. „Amikor az elkobzott paksamétát elém rakták, megpillatottam a fedelükön az én Katókám keze írását. Szegény páromnak tanúsítania kellett, hogy »ezek a levelek egytől egyik a férjem, Dánielisz Endre levelei«. Ez volt a szekusok pszichológai sokkmódszere: a bakákkal behordatták az összes levelemet – tizenvalahány év levelezését –, és elém terítették az asztalra, annak a jeléül, hogy… én le vagyok leplezve! Hosszas várakozás után megjelent egy Munteanu nevű tiszt, románul faggatott, néha magyarra váltva, majd átadott egy Búzás Imre nevű hadnagynak, őelvtárssága viszont csak zengő román nyelven volt hajlandó velem kommunikálni. Egy héten át minden áldott nap be kellett járnom Váradra.”

Kiváncsiságom fokozódásával, fogyatkozó türelemmel rákérdezek: „De hát volt-e a vizsgálatnak konkrét tárgya, mi volt a vád Dánielisz Endre tanár ellen?” „Ohó…, elsősorban az érdekelte őket, hogy mikor, hol, kifélékkel, milyen szándékkal építettem ki kapcsolatot magyarországi értelmiségi körökben. Miről beszélgettem velük, miket vittem nekik, miket hoztam tőlük. Nem titkoltam, a naplómban is megírtam például, hogy Sinka Istvánt fölkerestem a lakásán, Illyés Gyulát is meglátogattam, nemcsak leveleztem velük. Az az április kihallgatás már nem az Arany múzeumról, nem az irodalmi körről szólt, hanem arról, hogy kivel barátkoztam, ki, mit mondott nekem, én mit mondtam nekik. Még az is érdekelte őket, hogy »mi a véleményem« Illyés Gyuláról, aki akkor már nagyon a begyében lehetett az éber román elvtársaknak. Július 25-ig tartott. Akkor behívattak a szalontai szekuritátéra, ahol a »mentorom«, Búzás hadnagy várt rám. Lágyabb húrokat kezdett pengetni: „Rendbe tette az Arany János múzeumot, ez a javára szól.  Látjuk, hogy maga foglalkozott a szocialista irodalommal is – hárfázta –, rendszeresen írt a lapokba könyvismertetőket. Ez is a javára szól. De mindemellett olyan megengedhetetlen bűnöket követett el, hogy itt tovább magát nem tarthatjuk. Akkor rúgtak ki a múzeumból, vették ki az irodalmi kört az irányításom alól, és oda kerültem vissza, ahol fényes nagyszalontai karrieremet elkezdtem: a Pionírházba…”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!