„Nem akartam bármi lenni”

A temesvári Kafka irodalmi kávéház Közelebbről… című zenés beszélgetéssorozatában Tasnádi-Sáhy Péter júniusban SZÁSZ ENIKÕ színművésznőt, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház volt igazgatóját látta vendégül, s faggatta élete, pályája fontosabb állomásairól.

Ha jól tudom a gyermekkorának két meghatározó vonása van: udvarhelyi és paplány.

Igen, Székelyudvarhelyen nőttem fel, ebből kifolyólag sosem lesz belőlem igazi bánsági. Gondolkodásmódom, gyökereim a Székelyföldhöz kötnek, de ettől függetlenül remekül érzem magam Temesváron. Úgy gondolom, ha már idevetett a sors, akkor itt kell elvégeznem a nekem rendelt feladatokat. Emellett Édesapám valóban unitárius lelkész volt. Ez a két körülmény formált rebellissé. A kisvárosi létforma a paplányság támasztotta követelményekkel tetézve oly módon idegesített, hogy már egész fiatalon eldöntöttem, kitörök a számomra szűk keretek közül. Erre ugye a színészet egészen jó megoldásnak tűnt...

Még ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk kicsit a gyermekkornál. Abban az időben a lelkészi hivatás nem volt éppen a támogatott életpályák közül való. Érezték ennek valamifajta jeleit?

Annak ellenére sem volt egyszerű, hogy a környezetünkben mindenki magyar volt. Meglehetősen elszigetelten éltünk, mivel nem volt szerencsés a „papékkal” barátkozni. Nagyon tiszteltem Édesapámat, aki nem csak a lelkészi hivatásának tett eleget, hanem a vallásórákon magyar irodalmat és történelmet is tanított, és ezért meglehetősen sokat nyaggatta a Securitate. Õ az egyik családtagom, akiről bizton állíthatom, hogy nem sikerült beszervezni. Engem ez annyiban érintett, hogy például nem lehettem pionír. A tanító néni mindig azt mondta, hogy ezt a tanulmányi eredményekkel lehet kiérdemelni, de én hiába voltam mindig az elsők között. Ezt gyerekfejjel hihetetlen méltánytalanságnak éltem meg. Azóta is az igazságtalanság tud legjobban kihozni a sodromból.

Mint már említette, a pályaválasztás a lázadás része volt. Ez gondolom, azt jelenti, hogy nem titokban osont el felvételizni, hanem előre bejelentette…

Mi az hogy, s nagy megelégedésemre szolgált, hogy környezetem hüledezett a hír hallatán. Egyébként a színházhoz kiskoromtól kezdve közel engedtek, csodálattal vegyes tisztelettel figyeltem a Székelyudvarhelyi Népszínház működését, tagjait. Édesapám azt szerette volna, ha íróember - vagy zenész - lesz belőlem, ezért úgy engedett el színházba, ha másnap kritikát írtam a látott darabról. Annak ellenére, hogy ez nem teljesült, bizonyára hatással volt a pályaválasztásomra: az ő szószéki „szereplése” befolyásolhatott abban, hogy én is valamiféle közéleti pályát válasszak.

Az erősen korlátozó gyermekkor után hogy ízlett a marosvásárhelyi főiskolai élet? Bohém évek voltak?

Hát az igaz, hogy minden estét a Marosban fejeztünk be, nem a folyóra gondolok, hanem az értelmiség kedvenc éttermére, de a főiskolát nagyon komolyan vettük: reggel nyolctól kezdődtek az elméleti órák, délután pedig a gyakorlatiak minimum este 10-ig, nem volt lógás. Az életünk nagy részét a főiskola épületében töltöttük, tulajdonképpen itt is annyira zárt világba csöppentem, mint amilyenben korábban is éltem. Így a valós élettel ott sem kerültem kapcsolatba.

Azért egy meghatározó hatás mégis érte: két évfolyammal lejjebb járt egy fiatalember, Dukász Péter…

Péter fél évvel fiatalabb nálam, de a katonaság miatt két évvel utánam végzett. A főiskola évei alatt bontakozott ki a – nem félek kimondani – hatalmas szerelem, merthogy az volt. Ebből kifolyólag úgy házasodtunk össze, hogy nem törődtünk azzal, mi lesz aztán. Azt azért lehetett tudni, hogy az állam majd biztosít valamiféle lakhelyet és munkahelyet, valahol… Én Sepsiszentgyörgyre kerültem, és az volt a terv, hogy ott fogunk élni. Csakhogy anyósomnak, Dukász Annának, aki kiváló színésznő volt, nem mellesleg a sepsiszentgyörgyi színház igazgatója, elege lett a rendszerből és disszidált, ezért a jó Kovászna megyei elvtársak azt mondták, hogy Sepsiszentgyörgyre Dukász nevű egyén a lábát többet be nem teheti. Így amikor Péter végzett, hiába volt évfolyamelső és akkor már családos ember, kizárólag Temesvárra engedték szerződni, mondván itt sok embernek vannak külföldi rokonai, nem fogunk feltűnést kelteni. Így kerültünk ide. Messze nem volt ez rossz hely a Ceausescu éra legkeményebb éveiben, főleg gyerekekkel. Lazább volt a rendszer, könnyebben hozzá lehetett jutni dolgokhoz, házi antennán nézhettük a szerb tévéről az angol nyelvű filmeket, az emberek kitekintése is más volt a világra, ha valahol el lehetett úgy ahogy viselni a kommunizmust, akkor az itt volt.

Sosem merült föl, hogy elmenjenek?

Anyósom többször küldött végleges befogadót Amerikából, de egyszer sem éltünk vele. A környezetünk úgy vélte, elment a józan eszünk. Nem értették, miért akarjuk a gyerekeinket egy kilátástalan életre kárhoztatni, amikor még fiatalok vagyunk és bármi lehet belőlünk. De én nem akartam bármi lenni. Amerikában vagy Ausztráliában – Péter bátyja ott él – lehettem volna szakácsnő, Péter meg felküzdhette volna magát a sofőrségig egy gazdag magyar családnál. Ez a perspektíva nem boldogított egyikünket sem. Úgy gondoltuk, inkább maradjunk itt, és érezzük magunkat valamennyire hasznosnak. Aztán persze a szakácsnőséget nem úsztam meg: a családnak folyton főznöm kellett.

Pont jól rákötött a következő kérdésemre. Hogyan sikerült a családot és a szakmát összeegyeztetni? Tudtommal akkoriban sűrű volt a program.

Minden előadásban ki voltunk osztva A társulatból sokan elvándoroltak, és nagyon sokat játszott a színház, nem csak Temesváron, hanem vidéken is. Majdnem minden magyarlakta településen bérletünk volt. Sőt, Székelyföldön is. Gyergyócsomafalvára úgy jártunk, innen 550-600 kilométerre, mint haza. Le se lehet írni, hogy nézett ez ki: a díszlet felkontyolva a busz tetejére, az ülések közti járásban pedig mindenki bezsuppolta a csomagjait, a rációra kapott élelmiszerrel meg a teljes konyhafelszereléssel, így mentünk el három hétre… A turnézásra az intézmény fennmaradásának biztosítása miatt volt szükség, itthon nem tudtuk összejátszani az előírt bevételt, a Székelyföldön kellett kipótolni a kvótát, napi 2 előadással.

A gyerekek addig a buszon csücsültek a fazékban?

Volt, hogy magunkkal kellett vinnünk őket, de legtöbbször Édesanyám kerekedett fel, pedig még románul sem tudott, hogy a gyerekeinket rendezze a többhetes turnék ideje alatt. Én ezt úgy próbálom neki meghálálni, hogy igyekszem segíteni Szentendrén élő lányomat három gyereke nevelésében.

Hogy bírja egy színészházaspár a folytonos együttlétet?

Nehezen. Úgy gondolom, nem használ egy kapcsolatnak, ha két ember éjjel-nappal együtt van. Reggel felkeltek, toljátok egymásra a fürdőszobaajtót, együtt mentek próbálni, bevásárolni, este együtt rohantok előadásra, és akkor még ugyanaz az ember jön veled szemben a színpadon is. Sokszor gondoltam magamban, hogy „édes Istenem, már megint Õt kell szeretni?”, és biztos Õ is így volt vele. A nagy szerelem ennek - és még sok egyébnek - kárát is vallotta.

De nem a színpadon! A Prah-ban jelenleg is házaspárt játszanak.

Hát igen, de azt nehéz lenne szerelemnek nevezni, ami a darabban történik. Bár, tulajdonképpen…

Ha már az előadásoknál tartunk, voltak kedvencek?

A Mágnás Miskát imádtam, nehéz lenne szavakba önteni mennyire. Valamint nagyon szerettem játszani Klein Magdaléna, azóta Izraelbe kivándorolt rendezőnő Tóték előadásában-amit 1984-ben mutattunk be- Ágika szerepét. Engem nagyon megfogott az a korszerű látásmód, amivel a darabot megközelítette.
A kommunizmus alatt nagyon érdekes volt, ahogy a színpadról össze lehetett kacsintani a nézőkkel. A színész elmondott egy szöveget, aminek az áttételes jelentéseit a nézőtéren rögtön értették. A rendszerváltással ez a cinkosság odalett. Mindent ki lehet mondani, lehet káromkodni, anyázni, mindent néven lehet nevezni. Ezzel egy nagyon fontos funkció megszűnt. Általánosságban is elmondható, hogy a színház (mint művészeti ág) most keresi saját magát, keresi a nyelvezetet, amivel a kortárs nézőt megszólíthatja. Én színészként is, nézőként is azt a színházat szeretem, amely korszerűen fogalmaz, viszont zavar, ha ezen igyekezetében érthetetlenné válik, modernkedő lesz, és a színészt pusztán a látványelemek egyikeként használja. Vaskosan fogalmazva nem szeretem, ha hülyébben jövök ki egy előadásról, mint ahogy bementem.

Ha jól tudom, rövid időre 1994 és ’96 között elbúcsúzott a színháztól…

Nem elbúcsúztam, hanem Demeter András igazgató, megelégelve a nagy számat, nem hosszabbított szerződést velem. Akkor jött az életembe Dr. Bárányi Ferenc, aki segédkezet nyújtott. Akkoriban ő volt a Temes megyei képviselő, és alkalmazott irodavezetőként. Igazság szerint nem terhelt le nagyon munkával, nagyon rendes főnök volt. Tulajdonképpen ekkor nyílt ki számomra a világ, ekkor ismertem meg a hétköznapi életet. Találkoztam a politikával, meg a civil szférával, pontosabban azzal a ténnyel, hogy ez Temesvárról hiányzik. Elkezdtem „szervezkedni”. Kezdeményeztem a Temesvári Magyar Nőszövetség létrehozását, miközben a politika partvonalán is kapirgáltam. Ez alatt a két év alatt rengeteget tanultam, így amikor visszakerültem a színházba, már azt mondhattam Demeter Andrásnak, hogy nem is haragszom rá, mert ez a kis kirándulás az életbe nagyon is kitágította a látókörömet. Ezután még évekig működtem botcsinálta politikusként, a civil szférát pedig azóta sem hagytam el. A színészettel kapcsolatban is mindig azt éreztem, hogy a közösségért szeretnék tenni vele, a „civilkedés” pedig ennek egy elég direkt módja.

Közéleti munkája egyik állandó eleme az immáron 17. alkalommal megrendezett Bánsági Magyar Napok. Kérdezek egy durvát: van erre igény?

Tavaly összeszámoltam, egy hét alatt 3600-3700 ember fordult meg összesen a rendezvényeken. Összehasonlításképpen mondom, hogy a színház nézőinek száma az évad alatt 13 ezer körül volt. Én egyébként is nem a nézőszámban határoznám meg a Bánsági Napok hasznát, hanem hogy sikerült megszólítani különböző típusú embereket. Például mi gyűjtöttük össze a hivatásos temesvári magyar képzőművészeket, 40-50 körül van a számuk. Szeretnénk felkelteni ezekben az emberekben az egy közösséghez tartozás érzetét. Több kiállítást szerveztem nekik Temesváron, valamint tavaly elvittünk egy 31 alkotó munkájából összeállított anyagot Budapestre, a Közép-Európai Kulturális Intézetbe is. Be kell bizonyítani magunknak és a körülöttünk élő többségieknek, hogy még létezik a bánsági magyarság és értéket képvisel, értéket teremt. Idén ennek jegyében az írókat próbáltuk összegyűjteni. Itt már sokkal nehezebben meghatározható a tényleges teljesítmény, mivel nincs megadva a szűrés lehetősége ebben a kis közösségben.

Mindenki, aki ismeri a tevékenységét – bárhogy viszonyuljon hozzá – azt elismeri, hogy nagy küzdő. Tíz évvel ezelőtt ezt egy súlyos betegség kapcsán is bizonyítania kellett…

Igen, mellrákot diagnosztizáltak nálam, át kellett esnem egy komoly műtéten, de szerencsére minden rendben. Hiába mondják, hogy az emberiségnek nem tudom hány százaléka hal meg rákban, egy ilyen helyzet mindenkit teljesen felkészületlenül ér, azt gondoljuk, velünk nem történhet meg. Pedig ezt be kéne kalkulálni, amikor az ember észreveszi, hogy valamilyen módon rosszul él. Jobban ki kéne szűrni a haszontalan dolgokat az életünkből, amik mérgeznek, amik felesleges stresszt okoznak. Nem ártana, ha már korábban bölcsen tudnánk élni. Mint ahogy mondta, küzdő ember vagyok, aminek megvan az a hátránya, hogy nem mindig számolok a következményekkel. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a rákkal szembeni győzelmemnek egyik fegyvere a humorérzék, mely a világnézetem, pozitív gondolkodásmódom egyik eleme.

A betegségből teljesen felgyógyult, olyannyira, hogy pár évre rá nekivágott a színházigazgatásnak. Ez hogy jött a képbe?

Olyan egyszerűen, mint ahogy más őrületnek is nekikezdtem az életben. Azt sem tudtam, hogy civilszervezetet hogy kell csinálni, rendezvényt hogy kell szervezni. Csak belevágtam, aztán belejöttem. Ennek is így fogtam neki. Úgy gondoltam, hogy az az irány, ami a Demeter éra utolsó éveit jellemezte, nem visz sehová, minimum így én is tudom csinálni. Ott volt a kihívás, ami nekem a legnagyobb hajtóerő. Ha valaki rá akar venni valamire, a legkönnyebben úgy megy, ha azt mondja: „á, azt te úgysem tudod megcsinálni”. Hatalmas elképzelésekkel álltam neki, aztán különböző bonyodalmak miatt csak másfél év jutott nekem az igazgatásból, így hát nem tudtam a terveimet megvalósítani. Viszont el tudtam indítani több olyan dolgot, amelyek még ma is működnek: például az eurorégiós színházi találkozó az én ötletem volt, én szerveztem meg először, a szegedi, a szabadkai és az újvidéki színházakkal. A sok kiváló együttműködést eredményező kapcsolatot az Újvidéki Színházzal szintén én kezdeményeztem. A művészek jövés-menése is ezen intézmények közöttakkor kezdődött. Az évadok előtti mozgásművészeti kurzust is én indítottam el. Én verekedtem ki az intézményt fenntartó Városi Tanácsnál, hogy a színház nevébe bekerüljön a „magyar” szó. De hát Istenem, kipottyantam a fészekből, nem nyalogatom a sebeimet. Azt mondjuk fájlalom, hogy nem tartanak igazán igényt a színészi munkámra. De megtalálom az engem kereső feladatokat, most például Szekernyés Jánossal készítünk egy háromnyelvű albumot, ami bemutatja a történelmi Bánságban még meglévő emlékjeleket, emlékműveket. Ez egy utolsó lenyomata lesz a magyarság jelenlétének a térségben. Ez lesz a hetedik könyv, amit a Nőszövetség égisze alatt kiadok, és talán van annyira jelentős, mint egy szerep eljátszása.