Két folyó között…

Az ünnepi program előtt kitöltendő statisztikai kérdőív kérdéseiben még csak fel sem merül, hogy a honosított polgár továbbra is szülőföldjén kívánná folytatni az életét, minden pontjában azt feltételezi, hogy Magyarországon él és dolgozik. Tasnádi-Sáhy Péter publicisztikája.

A magyar trikolór és az önkormányzat zászlaja a falon, a fehér abrosszal leterített asztalokon pezsgő, virág és pogácsa, a résnyire nyitva hagyott ajtó mögött csillogó szemmel sürgölődő emberek. Helyszín a Budapest Hegyvidék Önkormányzatának alagsora, az állampolgári eskütétel előtt, hozzávetőleg két hete. Jóllehet a feleségemet kísérem, mégsem teljesen vele vagyok elfoglalva, igyekszem az esemény minden pillanatát magamba inni, hátha végre kikristályosodik valami az életemben az elmúlt nyolc évben folyton más megvilágításba kerülő kettős állampolgárság témakörben.
Az a bizonyos 2004. december 5-ei népszavazás Budapesten ért, színmagyar állampolgárként, akkor még csak nem is álmodtam róla, hogy valaha a határnak erre, a romániai oldalára helyezem át életem színhelyét, arról meg pláne nem, hogy partiumi leányzó lesz a feleségem. Meglehetősen pontosan emlékszem a hisztériáig fokozódó érvekre és ellenérvekre a politikai pártok, és a sértően mély apátiára az utca embere részéről. Én alapvetően racionálisan próbáltam közelíteni a kérdéshez: az állampolgárság egyfajta szerződés az államszervezet és a területén élő lakosok között, mely rögzíti a felek jogait és kötelezettségeit, ebből kifolyólag a szakajtott részeken élő nemzettársainkra – fájdalom – nem értelmezhető. Ennek ellenére nem mentem el voksolni, lévén munkatársaim, barátaim nagy része Erdélyből származott, mégsem mondhatom, hogy ők ne legyenek részesei valaminek, aminek láthatóan szeretnének. Természetesen nagy részük a tartózkodásomat nem tartotta elegendőnek, többükkel évekre fagyossá vált a viszony.
Aztán – a szokásos eljárásrenddel szemben – feleségemet követve Temesvárra költöztem, és a saját bőrömön is megéreztem a rommagyar lét szépségeit. Még a toleráns Bánságban is átélhettem (jóllehet, szerencsére csak egyszer), ahogy az utcán kulturáltan sétálgató baráti társaságomat lebozgorozzák részeg tizenévesek, tanúja vagyok nap mint nap, hogy a román vezetők miként engedik át csendben, ám módszeresen a magyar emlékeket az enyészetnek, módosítgatják ízlésük szerint a történelmet, csapják ki a magyar kártyát az asztalra, ha pár szavazat éppen ezt követeli. És mindezek mellett Magyarországon sem jobb a helyzet. Amikor a polgári esküvőnket intéztük Szentendrén, az okmányirodában a feleségem következetesen „a román kishölgy” volt, és az okmányok aljára vagy tízszer le kellett írnia kézzel, hogy „a magyar nyelvet értem és beszélem”. Egy korábbi pesti üzleti partnerem úgy mutatta be új, sepsiszentgyörgyi munkatársát, hogy „ő is román kislány, mint a feleséged”, és még én is megkapom többször Temesvárra költözésem óta, ha Magyarországon új embernek mondom meg, honnan jöttem: „szóval akkor Ön román?” Amióta otthonomnak tekintem a szórványt, sokszor veszem észre magamon, hogy bizonyos kérdésekhez nem tudok már racionálisan közelíteni, ha sértetté nem is, de érzelmileg erősen töltötté váltam az itteni helyzettel kapcsolatban. Egyértelművé vált számomra, hogy a külhoniak folytonos sérelmeit az anyaországnak valamilyen módon kompenzálnia kell.
Viszont – alig félhónapos tapasztalataim alapján – merem állítani: tévedés, hogy a gyorsított állampolgársági eljárással ezt teszi, becsületére legyen mondva az eljárásrend szintjén még csak ezt a látszatot sem igyekszik kelteni. Az ünnepi program előtt kitöltendő statisztikai kérdőív kérdéseiben még csak fel sem merül, hogy a honosított polgár továbbra is szülőföldjén kívánná folytatni az életét, minden pontjában azt feltételezi, hogy Magyarországon él és dolgozik. Az eskü szövege így kezdődik: „Én…..esküszöm/fogadom, hogy Magyarországot hazámnak tekintem, Magyarországnak hű állampolgára leszek..”, szó sincs benne arról, hogy a Vajdaságban, Bánságban, Kárpátalján, a Felvidéken magyarságomért nap mint nap megküzdök. A könnyített honosítási eljárás egyértelműen azoknak szól, akik – az alpolgármester asszony ünnepi beszédében citált Csizmadia Sándor vers refrénjével élve – a „két folyó között” képzelik el az életüket, amik jó eséllyel nem a Béga és a Temes…
Ennek ellenére azt gondolom, hogy azon a bizonyos délelőttön a tizenegynéhány eskütevő mégsem távozott üres kézzel, és nem a honosításról szóló dokumentumra gondolok, mert az tartósan a román, szlovák, ukrán, szerb határ túloldalán tartózkodva igen keveset ér. Viszont az anyaországi idegenek által feldíszített fehér asztal és a mosolyogva koccintásra nyújtott pohár emlékével talán lehet kezdeni valamit.