„A vizeletünkön éreztük, ebből baj is lehet”

Élénken emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor budapesti alma materemben, történelemórán az 56-os forradalmat tanultuk. A köztudatban élő egysíkú képhez képest összetettebb történet sejlett fel. Olyan kép, amit azóta sem sikerült részleteiben megismernem. Ezért is volt érdekes feladat az 56-os kolozsvári események egyik átélőjével, alakítójával, KOCZKA GYÖRGGYEL beszélgetni. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Koczka György 1938-ban született Karánsebesen, tehát még szinte gyerekként került az események fősodrába. „Egy-egy újságírónak így október-november tájékán mindig eszébe jut, hogy utánanézzen, élek-e még. A közhelyes első kérdésre, hogy mi történt velem 56-ban, jellemzően azt szoktam felelni, hogy akkor volt a tizennyolcadik születésnapom. Emellett arra is meg szoktam kérni őket, hogy ha lehet, ne kezeljenek engem a kommunizmus elleni harc valamifajta hőseként, merthogy nem voltam az. Inkább azt mondanám, a kommunizmus áldozata voltam” – adja meg az alaphangot Gyuri bácsi, és az szerencsére tökéletesen egybeesik az én újságírói szándékaimmal. Egy emberről szeretnék írni, aki jelen volt, és megmutatni annyit a nagy történelmi tablóból, amennyi az ő perspektívájából belátható.

Javítani a szisztémán Ezzel a célkitűzéssel magától adódik a kérdés: mik azok a tényezők, amik aztán Magyarországon a forradalom kitöréséhez vezettek, mi formálta a közhangulatot, és hogyan szűrődött ez át Romániába. „56-ban nálunk szinte az összes magyarországi sajtóterméket kapni lehetett, az Élet és Irodalomtól kezdve a Szabad Népig. Így az újságokból pontosan nyomon tudtuk követni a Petőfi Kör gyűléseit, a Nagy Imre visszatérését követelő hangokat a politikai vitákban, a lengyelországi eseményeket. Így nem volt különösebb gátja, hogy ugyanolyan informáltak legyünk, mintha ott éltünk volna. Ezenfelül a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa óta volt egy általános remény az egész keleti blokkban, hogy létezhet egy emberarcúbb kommunizmus is.”
A Hruscsov által mondottak sokakat új reménnyel töltöttek el, és ha különböző mértékben is, de cselekvésre sarkalltak. „Kolozsváron már október 22-én a képzőművészeti főiskolán volt egy nagy diákgyűlés, melynek a később szintén letartóztatott Tirnován Arisztid Vid és Balázs Imre voltak a főszervezői.” Tehát – jóllehet aztán a forradalom mindent áthangolt – a gócpontok egymástól függetlenül alakultak ki, némileg különböző okokból, jól elkülöníthető szándékoktól vezérelve. „Abban az évben a pártvezetés elhatározta, hogy diákszövetségeket alakít, kari szervezetekként. Nálunk a történelem–filológia karon az első gyűlés október 24-re volt beütemezve, ezt már nem sikerült lefújniuk, az összes többit törölték. Ha jól emlékszem, 16 tagú vezetőséget választottunk. Az egyik ajánlás fentről az volt, hogy az alapszabályt elfogadni hivatott kongresszusra készüljünk javaslatokkal, ezért egy öttagú csoport alakult a vezetőségben, akik ezek kidolgozásával foglalkoztak. Ennek tagja voltam én is. Az alapgondolat csak annyi volt, hogy lehet és kell javítani a szisztémán. Olyan javaslatokkal jöttünk, amik érintették az egyetemi autonómiát, vagy azt, hogy a diákszövetség önálló jogi személyiséggel rendelkezzen, szabad óralátogatást akartunk, és a filozófia mint tantárgy bevezetését. Ez utóbbi a vádiratba már úgy került be, hogy ki akartuk iktatni a marxizmus-leninizmust a tananyagból. Ez nem volt igaz, mi csak általános filozófiatörténetet is akartunk hallgatni a politikai gazdaságtan mellett, és nem helyett. Azt viszont tényleg nem akartuk, hogy a diákszövetség elnöke az egyetemi Ifjúmunkás Szövetség egyik tagja legyen. Persze óvatos duhajok voltunk, és úgy fogalmaztuk meg, hogy a párt vezető szerepe úgy érvényesüljön a diákszövetségben, mint a szakszervezetekben, tehát a tagokon keresztül. Ebben az volt a naivitás, hogy a párt vezető szerepének a bármilyen módon való megkérdőjelezése főbenjáró bűn volt, és ezt mi nem mértük fel. De ezzel együtt nálunk sokkal kisebbek voltak a követelések, mint Magyarországon. Ott ugye a Varsói Szerződés felmondását, meg az oroszok kivonulását követelték, nálunk ilyesmiről szó sem volt, mi országos dolgokkal nem is foglalkoztunk.”

Hruscsov durvábban bírált Utólag a krónikákat olvasgatva az ember a házsongárdi temetőben november 1-jén történtekre hajlamos valamifajta csúcspontként tekinteni, de a szemtanú elbeszélése alapján ezzel kapcsolatban is árnyaltabbá válik a kép. „Mi filológusok, Dávid Gyulával, aki évfolyamfelelős tanárunk volt, már jóval korábban elhatároztuk, hogy november elsején kimegyünk gyertyát gyújtani. Erre végül ráépültek a budapesti események, Magyarországon november 1-jét országos gyásznappá nyilvánították, közülünk is sokan gyászszalagot kötöttek, de nem mondtunk sem beszédeket, sem szavalatokat, az Eredj, ha tudsz-ot Bartis Feri mondta el tőlünk távolabb, de az egésznek nem volt semmiféle tüntetés hangulata. Dávid Gyulának ez volt az egyetlen vétke, hogy aznap végigvezetett minket, őt feltehetően mindenképpen be akarták börtönözni. Akkor egy csomó fiatal tanártól megszabadultak, Lakó Elemértől, Varró Jánostól is.”
Azt is fontos leszögezni, hogy a temesvári, kolozsvári és bukaresti gyűlések, tüntetések nem voltak kapcsolatban egymással, a szervezők, résztvevők legnagyobb része nem akart forradalmat kirobbantani, nem akarta megdönteni a kommunizmust. „Tény, hogy nem szerettem a kommunistákat, de korántsem harcoltam ellenük olyan mértékben, amennyire a vádiratban leírták. Hruscsov a XX. kongresszuson sokkal durvábban bírálta az akkori kommunizmust, mint mi tettük. Azt hittük, ebben van valami őszinteség, és csak tettük a dolgunkat becsülettel. A vizeletünkön éreztük, ebből baj is lehet, de hogy ekkora, arra nem gondoltunk. Tudtuk, hogy nem fognak tapsikolni a kéréseinknek, de hogy így eldurvul a dolog, arra nem számítottunk.”
Koczka György és társai letartóztatására csak november 18-án került sor, addig puhább eszközökkel, a tanáraikon keresztül próbáltak nyomást gyakorolni rájuk, hogy ítéljék el a magyarországi (ellen)forradalmat. „Ez nem jött össze. Ezt csak az írókkal tudták megcsinálni, akik Páskándi és Székely János kivételével mind aláírtak nyilatkozatot, amit mi elkeseredetten vettünk tudomásul, mivel odaát szinte az egész értelmiség a jó oldalra helyezkedett. Tehát volt presszió, de ennyiben meg is állt a dolog. Megjelent sok évvel ezelőtt egy könyv 1956 lengyel és román pártdokumentumaiból. Abból érdekes dolgok derültek ki. Annak idején a Bolyai Egyetemen a mozgalom letörésére Fazekas Jánost küldték ki, aki hűségesen teljesítette is a feladatát. Az ő jelentése szerepelt ebben a könyvben. Abban erősen letolja a Securitatét, amiért minket csak egyszerűen letartóztatott. Véleménye szerint először nyilvános gyűlésen meg kellett volna bélyegezni bennünket, aztán kirakni az Ifjúmunkás Szövetségből, kirúgni az egyetemről, és csak aztán bebörtönözni. Én az ifjúmunkás-tagkönyvemmel együtt szabadultam.”

Szamosújvárról a Bãrãganba Gyuri bácsi elmondása szerint a kihallgatások eléggé civilizáltan folytak, némi durvulástól, cigarettamegvonástól, magánzárkától (amiben nem lehetett leülni) eltekintve. „Az első élményem, amikor letartóztattak, az volt, hogy nem engedték elvtársnak szólítani magukat. Pedig akkor ugye még a tanár meg az óvodás is egyformán elvtársak voltak, de nekem mindenkit uraznom kellett. Abban a pillanatban teljesen világos volt, hogy én már el vagyok ítélve, csak az a kérdés, mennyit kapok. Pofont egyszer kaptam. Ugye, amit mondtam, azt a vallatótisztem jegyezte le, természetesen teljesen átfogalmazva. Ha szóvá tettem, a válasz mindig az volt: jogilag ez így hangzik. Ebből nem is volt komolyabb vita, csak akkor gurult be, amikor a helyesírási hibáira felhívtam a figyelmét.”
A tárgyalást – ha lehet annak nevezni – 57 februárjában tartották. „Szerencsére az elsők között volt, így viszonylag keveset kaptunk. Várhegyi 7 évet, de csak a felét kellett leülnie, Nagy Benedek 5 évet kapott, Kelemen Kálmánnal minket 3-3 évre ítéltek. Mondjuk, később rájöttek, hogy ez kevés lesz, ezért szabaduláskor még 2 év kötelező lakhelyet is a nyakunkba sóztak.
Amikor a börtönévekről kérdezem, egy későbbi történettel kezdi. „Még egészen pici volt a nagyobbik unokám, és hisztizett reggelinél, hogy nem kell a lágy tojás se, meg a vajas kenyér se, én pedig megkérdeztem tőle, hogy mit szólna, ha három évig nem látna tojást, tejterméket, zöldséget, húst. Azt mondta, nagytata, hagyd az ilyen meséket. Pedig ez akkor sajnos nem volt mese. Szamosújváron minimum 40-en voltunk egy cellában, de előfordult, hogy 120-an is. Négy sor ágy volt egymás fölött, és minden ágyban ketten feküdtek. A szüleim három évig azt sem tudták, hogy élek-e. Egyszer annyian voltunk már, hogy azt a kevés csomagot, amit vihettünk magunkkal, haza kellett küldeni. Én a csomagomba beletettem a piros nyakkendőmet, amiben letartóztattak. Az lógott ki a csomagból, és szegény anyám azt hitte, hogy megöltek. Szerencsére volt nálam néhány fénykép, és az egyik hátuljára ráírtam, hogy ne aggódjanak, jól vagyok. Nagy szerencsémnek tartom, hogy a nádvágást megúsztam a deltában. Ott az embereket fűtetlen juhaklokban tartották télen-nyáron, derékig vízben kellett naphosszat dolgozniuk, rengetegen haltak vagy betegedtek meg egy életre.
A börtön után rögtön vittek kényszerlakhelyre a Bãrãganba. Ez egy olyan falu, ahová annak idején a bánsági németeket telepítették, akik ott egy- és kétszobás vályogházakat építettek. Õket az ötvenes évek elején hazaengedték, és a kötelező lakhelyeseket ide telepítették. Az egyetlen megkötés annyi volt, hogy 15 kilométeres körzetben nem szabadott elhagyni a kijelölt lakcímet. Nem is volt értelme kimozdulni, mert a környéken sem lehetett bármi érdemlegeset csinálni. Tizenhatan voltunk ott diákok mindenfelől: Kolozsvárról, Bukarestből, még Temesvárról is. Ha otthonról kapta az ember a csomagot, meg a pénzt, akkor dolgozni sem kellett. Én például kaptam, de voltak, akiknek ezt a családja nem tudta megengedni magának, és ők rákényszerültek. Ezzel csak az volt a gond, hogy nem igazán volt állás arrafelé. Ketten közülünk a disznóhizlaldában dolgoztak, egy fiú meg a borjaknál. A hizlaldában kor szerint leválogatva tartották elkülönített karámokban a disznókat, külön a hatheteseket, külön a három hónaposakat, és így tovább. Mi minden héten levágtunk egy egyéveset, és szépen kipótoltuk egy testesebb fiatal példánnyal, azt is egy fiatalabbal és így tovább, amíg eljutottunk a malacokig, ahol ugye meg hullás volt rendesen, szóval könnyű volt elszámolni vele. A levágott disznó felét a juhászokkal túróra cseréltük, a másik felét pedig tojásra meg csirkére a tyúkfarmról. Én voltam a szakács. A délelőtt nagy részét átaludtuk, éjszaka pedig rádióztunk. Az egyik fiú anyja Franciaországban volt újságírónő és küldött nekünk egy táskarádiót, ami akkoriban nagy csodának számított, így mi a newporti jazzközvetítéseket hallgattuk. Méghozzá jó hangosan, hogy az ablak alatt elsétáló poszt hallja, hogy nem a Szabad Európa szól.”

Ártatlannak három év jár Az öt év bélyegét szabadulás után az akkor 23 éves fiatalember még sokáig szenvedte. „Volt egy ilyen perverzitás, hogy amikor megszüntették a kötelező lakhelyet, akkor az új személyit, amibe már nem került be a D.O., a domiciliu obligatoriu, ugyanarra a címre állították ki. Amikor a temesvári rendőrségen be akartam jelenteni, hogy hazajöttem a szüleimhez, akkor közölték, felnőtt ember vagyok, nincs ott semmi keresnivalóm. Így csak építkezéseken vállalhattam alkalmi munkákat. Szerencsére mindig rendes emberekbe botlottam, akik nem engedték, hogy falat rakjak – a két balkezemmel nem is lett volna benne sok köszönet –, hanem megtettek általában raktárosnak, de azért néha kellett lapátolni. Végül az egyik nagybátyám meggyőzte a nyomda igazgatóját, aki befolyásos ember volt Temesváron, hogy vegyen fel, és ő elintézte az állandó lakhelyemet pillanatok alatt. 68-ban aztán jött az enyhülés, felvettek a színházhoz, először kellékesnek, aztán ügyelőnek, közben elvégezhettem Marosvásárhelyen a pedagógiát, és így művészeti titkár lehettem 1989-ig” – fejezi be a sokakéhoz képest happy enddel végződő történetet Gyuri bácsi.