Tunézia: revolúció, devolúció, evolúció

2015. 11. 03. 11:18

Nem kis meglepetésre fontos világpolitikai szereplők helyett tunéziai társadalmi szervezetek kapták az idei Nobel-békedíjat. Nyilván ez annak elismerése, hogy az arab tavaszok egyetlen igazán sikeres története a tunéziai. Hogy a helyzet ennél összetettebb, ezt igyekszik bemutatni Ady András újabb elemzése.

 

A Nemzeti Párbeszéd Kvartett vezetői a díj átvétele után

 

Október a béke-Nobel átadás ideje volt, illetve az kellett volna legyen két, a világpolitika és világerkölcs trendjeit irányító embernek. Sokan várták, hogy az Európai Unió karmestere, a menekültkérdésben határozottan fellépő Angela Merkel, vagy a keresztény világ eszmei, morális vezetője, a kisember felé forduló forradalmasításokkal és egyházműködési és erkölcsi időszerűsítésekkel élő Ferenc pápa kapja a Békedíjat. Ehelyett a norvég bizottság az elismerésben az Emberi Jogi Ligát (LTDH), az Általános Munkauniót (UGTT), a Munkáltatók Szervezetét (UTICA), valamint a Nemzeti Ügyvédi Ligát (ONAT) részesítette: valamennyi tunéziai érdekvédelmi tömörülés. Nem trojka, hanem kvartett ez, szakmai tömörülések, amelyeknek sikerült letéríteniük Tunéziát a közeli és távoli régiótársak szektáriánus-katonai, banda- és polgárháborús arab tavasz mellék- és holtvágányáról. A béke-Nobel így többszörösen kollektív díj: köszönet az újrapolgárosodásért, a demokratizálódásért, a szekuláris arculatért, köszönet a tunéziaiaknak, akik a Ben Ali elnök utáni káoszból csodás gyorsasággal emelték ki országuk ügyét. Nem utolsó sorban a díj Mohamed Bouazizié, az örökre 26 éves diplomás virág- és zöldségárusé, aki 2010 decemberében önfelszámolással tiltakozott egy represszív rendszer ellen, s akinek egyéni protesztje forradalommá robbant.

 

A négyek sikerreceptje

A Nemzeti Párbeszéd Kvartett 2013 nyarán állt össze, addig a Jázminos forradalomnak körülbelül annyi esélye volt, amennyi az egyiptomi demokrácia győzelmének. Ha valaki leírta, hogy adott egy keménykezű iszlamista kormányzat, amely magasról tesz mindenféle szekuláris, laikus irányulásra, főleg arra, hogy a forradalmon épp átesett országnak legyen végre egy társadalmilag támogatott, modernizált alkotmánya, ha arról írt, hogy az ország az utcán él és ellentüntet, s gyakoriak a ellenzéki vezetők elleni merényletek és a politizált vallás limeszeiről a centrum felé kúsznak a szélsőséges szalafista szervezetek, akkor ez lehetett Egyiptom, de Tunézia is. A négyek sikere abban rejlett, hogy

rávették a szertehúzó erőket, alkossanak és tartsanak is be egy ütemtervet,

amelyben egy, a felek által elfogadott kompromisszumos alkotmány, egy technokrata ideiglenes kormány, és egy érinthetetlen központi választási felügyelőszerv létrejötte szerepelt.

Vérforralóan érdekes volt az, ahogy a tunéziai revolúció a tunéziai evolúcióvá alakult! Az al-Nahdás pszeudo-kormányzás impotens inaktivitástól, a baloldali politikusgyilkosságoktól, a megrendeléseket teljesítő Ansar al-Sharia terrorjától megundorodott tömegek ismétlődő, nagyméretű utcai tüntetései olyan elemeket tartalmaztak, amilyeneket bármely demokrácia csak kívánhat magának: emberjogi aktivisták, női egyenjogúságot hirdetők és képviselők, diákképviseletek véstek itt történelmet. Sokan találgatják, hogy minek köszönhető a tunéziai mirákulum, de abban egyetértenek – s ezt kívánta megerősíteni a norvég bizottság is –, hogy egy különlegesen erős társadalomról van szó, amelynek legaktívabb és leginkább jobbulás-irányultan reakcióképes magját a gazdasági és diák csoportosulások/érdekvédelmek képezik.

 

Tunéziai tüntetők öt éve, Ben Ali elnök elűzése idején

 

Szerencsés körülmények

Tunéziáról elmondható, hogy vallási felekezetek tekintetében homogén, az ország több mint kilencven százaléka a szunni ághoz tartozik, sem Irak, se Szíria, vagy Jemen nem egynemű ilyen szempontból, a szektás harcokból is le lehet vezetni instabilitásukat. Ahogy Egyiptomban hatalomra kerültek a szekularisták, csak erősítették a vallási alapú politikai szervezetekkel (nem csak a Muszlim Testvériséget érintően) szembeni erőszakot. Tunéziában erről szó nincs, s így nagyobb eséllyel kikerülik azt a masszív csapdahelyzetet, amely Egyiptomot továbbra is fenyegeti: amint gyengül a katonai „felvilágosult-diktatúra”, azonnal virulensen és revánsra vágyva felüti fejét az elnyomott kleriko-politikum. Az is fontos, hogy Tunézia korábban sem dédelgetett regionális hatalmi álmokat, így nem volt igazán számottevő hadserege, s a tiszti kar sem épült be az elnök bőre alá. Ali bukásának rémálom tíz napja alatt inkább távol maradtak az eseményektől, illetve az ország gazdaságának mindig is nagyobb mozgástere volt abból a szempontból, hogy nem a hadsereg magas rangú vezetői igazgatták. Továbbmenve: valamiféle meglepett állapotnak betudhatóan (ez az első az Arab-tavasz sorozatban)

Amerika távol maradt a Jázminos forradalomtól,

és az utána következő években sem lehettünk olyasminek tanúi, mint Egyiptomban, ahol a baráti diktátor elvesztése feletti aggodalom sokk-állapota átcsapott forradalomirányítási próbálkozásba. Ez nem jelenti azt, hogy Amerika nem küldött hadi segélyeket Tunisznak: a forradalom előtti éves értékek 17 millió dollárja, a forradalom utáni években harminc millióra ugrott, hogy legutóbb ismét a forradalom előtti szintre essenek vissza. Nehezebb megmagyarázni, miért kell annyi hadfelszerelés egy mintademokráciába? Az utóbbi hónapokban az hallatszik, hogy a tunéziai ISIS-veszélyeztetettség, és az eddigi terrorcselekmények miatt nem csak az angol speciális egységek jelentek meg az országban, hanem amerikai „antitero” jelenlét várható és az antiterrorista hadieszközök értéke is háromszorosra ugrik, csak az nem tudható még, hogy a pre-, vagy a post-forradalmi összegek háromszorozódnak az ISIS-veszély miatt.

 

A győzelem jele: tunéziai választó festékes ujja az ország zászlajával a háttérben

 

Aggasztó adatok

Nem csökkentve a tunéziai folyamat fontosságát és közelebbi-távolabbi regionális példaértékét, érdemes időnként a rózsaszín szemüveget fejtetőre tolni, az ilyen folyamatok igazi védelmét csak az objektivitás ígéri. Nem minden tunéziai fogadja el azt a képet, amelyet Európa és Amerika fest róluk, és amely meggyőződésük szerint inkább szól a korlátlan bizalmat hitelezők és vazalluskeresők biztonság- és stabilitáshiányáról és innen eredő aggodalmukról, mint arról, hogy Tunéziában minden annyira biztonságos és stabil, amint azt hangoztatják. Amióta a Kvartett politikai mediáló hatékonysága megmutatkozott – a béke-Nobel után mindenképpen –, hallani olyan hangokat, amelyek óvatosságra intenek: nehogy a kritikátlan magasztalás éppúgy elrejtsen szisztémás hibákat és hiányokat, ahogy annak idején a nyugati kritikátlan barátság elrejtette a Ben Ali-féle gazdasági csoda problémáit. Apropó: Ben Ali idejében is példamutatóan stabilnak tartották az országot, és félő, a politikai elitnek lekötelezettek közül sokan vélik elégségesnek a demokráciához, ha az egykoriak közül rehabilitált országlók legálisabb mederben kormányoznak, s szociálisan valamivel érzékenyebbek. Még nem múlt el az a félelem, miszerint a jelenlegi politikai stabilitás nem egy egészséges egyensúlyi állapot kialakulásának az eredménye, hanem annak, hogy a politikai erők közül egyik sem eléggé erős a többi mellőzéséhez, s ezért volt oly hatékony a mediálásban a gazdasági és jogi, valamint a civil szféra. Van ebben is valami, főleg ha azt nézzük, hogy 2011-ben mennyire al-Nahda ellenes volt a nemzetközi vélemény és mennyire rózsaszín és mindent feledni akaró, mindent megbocsátó a mostani konstelláció megítélése. Tunézia szkeptikus elemzői inkább a külső hatásra esetleg elvesző belső kritikai érzéket féltik.

További konkrétumok szintjén elmondható, a bruttó hazai termék (GDP) kedélybeteg: amennyiben 2013-ban a növekedés 2.4 %, egy évvel később pedig 2.3%, erre az évre mindössze 1%-ot jövendölnek. A forradalom előtti munkanélküliség 13 százaléka már 15,5 felé tart, s még elgondolkodtatóbb az egyetemi végzettséggel rendelkező fiatalok negyven százalékos munkanélkülisége. Átlagosan hat év kell ahhoz, hogy egy felsőfokú végzettségű fiatal stabil munkahelyet kapjon, s ez sok idő:

a harmincöt éves korosztályban az ország diplomásainak fele munkanélküli.

Egy újabb probléma, amit ha nem old meg Tunézia, odaveszhet az épp talpra álló politikai-szociális nyugalma: a majdnem milliós nagyságrendű állami alkalmazotti apparátus áprilisban kapott 45 dolláros fizetésemelést, és újabb 25-30 dolláros néz ki januártól. A közszféra alkalmazottainak fizetése teszi ki a GDP 14%-át, s annak ellenére, hogy profi közszolgákra forrongó, vagy éppen újrarendeződéses időkben van nagy szükség, amennyiben marad az eltérés a munkahelyek hiánya és a tovább duzzadó közszféra, az apolitikus nyomor és a politizált jó fizetések rétegei között, egy olyan környezetben, amely nem felejthette még el a szociális-jogegyenlőségi motivációjú forradalom forróságát, újabb lángokat eredményezhet.

Végezetül még valami, ami jelzi, hogy Tunézia esetében sem szabad fekete-fehéren azt gondolni, az ördögitől most már egyértelműen az angyali felé tart a folyamat: október nem csak a béke-Nobel hónapja, hanem azé a fiatal cigarettaárusé is, aki, miután elkobozták tőle fő pénzforrás csempészáruját, tiltakozásul felgyújtotta magát és belehalt a sérüléseibe egy szfaxi kórházban. Ez nem Mohamed Bouazizi esete, de...

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!