Ruanda, béke a halál után

Megrendítő és megnyugtatóan távoli történetként bukkantak fel a hetekben a ruandai mészárlás húsz éves évfordulójáról szóló hírek. Az emberiség történetének egyik legnagyobb, és – ha szabad így fogalmazni – legmeghökkentőbb népirtása 1994. április 6-án kezdődött és július közepéig tartott. Parászka Boróka írása.

A képek a The New York Times Portraits of Reconciliation fotó-esszéjéből származnak, amely a túlélők hozzátartozóit és sokszor a szomszédaik közül kikerült elkövetőket örökítette meg együtt 20 évvel a genocídium után.

Ma sem tudni, hogy pontosan hányan estek áldozatául az öldöklésnek, 800.000–1.000.000 ember halt meg a különböző becslések szerint. Különössé az teszi ezt a tragédiát, hogy nem pusztító tömegfegyverek, nem pontos tervek szerint dolgozó, infrastruktúrával, erőszakszervekkel rendelkező hatalmak gyilkoltak, hanem emberek (civilek, gyerekkatonák, kis katonai csoportok), puszta kézzel, test test ellen. Hutuk és tuszik estek egymásnak.
Etnikai konfliktusnak szokás nevezni ezt a szembenállást, a valóság azonban az, hogy a hutuk és a tuszik egyazon népnek a két csoportja, kasztja. Mindkét csoport bantu, a hutuk földművelők, a tuszik állattenyésztők. A köztük lévő konfliktusra azt is mondhatnánk, „európai import”, mert a feszültségek akkor mélyültek el, váltak kezelhetetlenné, amikor az országot (a német gyarmatot) 1923-ban elfoglaló belgák a hutukat és a tuszikat külön népként, rasszként kezelték.
A tuszik voltak a kedvezményezettjei a belga rendszernek, ők részesültek oktatásban, vették át fokozatosan a hatalmat. Igaz, a függetlenségi harcot is ez, a tanultabb, a gyarmatrendszert jobban értő csoport kezdte el. Céljuk az volt, hogy visszaállítsák a gyarmati időket megelőző tuszi királyságot, és a tuszi arisztokrácia hatalmát. A hutuk így tehát nem a belgák, hanem a tuszik által érezték elnyomottnak magukat, és az 1962-ben függetlenné váló országban állandósult a feszültség. 1969-ben a tuszik követtek el erőszakot és fordultak a hutuk ellen. 1972-ben a hutuk lázadtak fel a szomszédos Burundiban, ezt is tuszi tisztogatás követte. Ekkor 200.000 ember halt meg, hutu tömegek menekültek a tuszik elől Ruandába. A befogadó ország rosszul viselte a menekültáradatot, 1988-ban a hutuk megint a tuszik ellen lázítottak, akik megtorolták az izgatást, és 20.000 embert öltek meg. Az évtizedek óta tartó gyilkosságok az ezredforduló előtti évtizedben váltak szervezetté és terjedtek ki az egész országra.
1990-ben polgárháború tört ki, amelyet éveken át hosszas fegyverkezés előzött meg, 1990 és 1993 között pedig világbanki kölcsönből vásároltak fegyvereket az itt élők. Az nyilvánvalóvá vált, hogy a hutuk a háborús évtizedek erőszakos és végleges lezárására készülnek. Erről az ENSZ és a CIA is kapott jelentést az ott dolgozó békefenntartóktól (világszerte ismertté Roméo Dallaire tábornok vált, az ENSZ kontingens vezetője, őt és katonáit gyakorlatilag magára hagyták a válságövezetben). A figyelmeztetések ellenére sem a korabeli Bush kormány, sem a többi nagyhatalom nem vette komolyan, hogy a periférikus afrikai államban valami, az emberiség történetében példátlan dolog következhet be. Azóta többször, több rendben bocsánatot kért az áldozatoktól az amerikai vezetés, a humanitárius szervezetek, a ruandai emlékezetpolitika intenzíven dolgozik.
De megértésre vár az, hogyan vehető rá egy ország lakossága arra, hogy módszeresen, hosszú időn át aktívan részt vegyen a tömeggyilkosságokban, válogatott kegyetlenséggel, az áldozatok pedig saját szomszédai, munkatársai, ismerősei, barátai, sőt rokonai legyenek. A többnyire késekkel, botokkal elkövetett gyilkosságok (emberek százezreit koncolták fel, verték agyon) annyi áldozatot követeltek, hogy maguknak a gyilkosoknak is megnehezítette az életét: temetetlen holtakkal éltek együtt hosszú időn át, szenvedtek a járványoktól, amelyek a rothadó hullák miatt törtek ki.

A genocídium stációi A magyarázatok Európában is tanulságosak és megfontolásra érdemesek, egyáltalán nem egy afrikai, törzsi állam belső viszonyai miatt alakulhatott ki a tragédia, a háttérben általános jellegzetességek, társadalmi struktúrák vannak. Gregory H. Stanton a virginiai George Mason Egyetem professzora, aki a népirtások történetét és jellegzetességeit kutatja, már 1988-ban figyelmeztetett arra, hogy Ruandában katasztrófa fenyeget. A helyszínen járva azt tapasztalta a lakosság egy részét megkülönböztethetőként, elkülöníthetőként tartják nyilván. A legszembetűnőbb az volt, hogy a személyi igazolványokban szerepelt, az okirat tulajdonosa hutu vagy tuszi. Mivel a hutuk és a tuszik között semmilyen különbség nincs, még az általuk használt nyelv sem különbözteti meg őket, ezért a gyilkosságok során egyszerűen elkérték a személyi irataikat. Akinek az szerepelt benne, hogy tuszi, azt megölték, mint ahogy azt is, aki nem adta át az igazoláskor a saját dokumentumát. Stanton 1996-ban jelentette meg a „Genocídium nyolc stádiuma” című írását, amely eseményekre is hivatkozik. A lista szerint a népirtást megelőzi a klasszifikáció (amely „mi-re” és „ti-re” osztja a társadalmat), a szimbolizáció (amely pozitív és negatív tartalmakat rendel a felosztáshoz), ez követi a dehumanizáció (amely a negatívan értékelt csoport létezésének jogát vonja kétségbe), majd a tömeggyilkosságra való szervezeti felkészülés, a polarizáció, amely a megbélyegzettek szeparálását (deportálás, szegregáció) szolgálja. Ha mindezek a feltételek adottak, akkor következik be Stanton szerint a genocídium. A listát két tétellel egészítette ki 2003-ban, a diszkriminációval és a tömeggyilkosság tagadásának stádiumával.
A ruandai esetben az első két lépés a nemzetközi szervezetek szeme láttára és füle hallatára, a helyi tömegtájékoztatásban zajlott. Mindennaposak voltak azok a hírek, hogy a tuszik nem is ruandaiak, hanem valahonnan Etiópiából jött betelepülök, akik elveszik a helyiek földjét, és veszélyeztetik a megélhetésüket. Nem lehet együtt élni velük (mert nem tiszták, és nem tartják be a közösségi szabályokat), agresszívek a hutukkal, bántalmazzák őket. Az ilyen hírek kampányszerűen terjedtek, az amerikai nagykövet azonban azt mondta: nincs jogalap a tartalomszolgáltatás korlátozására, mert az sértené a sajtószabadságot.
A Harvardon David Yanagizawa Drott végzett kutatást a média ruandai eseményekben játszott szerepéről. Arra a következtetésre jutott: ha nincsenek a helyi rádióadók, akkor a genocídium nem történik meg, a helyi gyilkosságok nem válnak országos módszeres népirtássá. Az akkor működő adókat ez a dolgozat „gyűlölet-adóknak” nevezi, amelyek nem csak a hangulatkeltésben, hanem a gyilkosságok szervezésében is részt vettek.

A felmérések szerint az erőszakos cselekmények 35 százalékánál konkrét összefüggés mutatható ki a rádiós tartalmak és a gyilkosságok között,

abban az országban, ahol a földrajzi adottságok és az információs infrastruktúra miatt egymástól elszigetelt közösségek csatlakoztak katonai fegyelemmel a népirtáshoz.

Közös térben A ruandai vérengzések huszadik évfordulójára az ország nincs túl a válságon, de – megint csak európai szempontból fontos jelenség – a társadalmi béke nem várt szintet ért el. Ennek egyik magyarázata az, hogy az elmúlt évtizedekben a helyi erők és a nemzetközi szervezetek által a biztonságpolitikai lépéseken túl az egész társadalmat átfogó rehabilitációs programok indultak. Ezekre azért volt szükség, mert az áldozatok és a tettesek ugyanabban a szűk térben maradtak.
Ugyanabban a faluban kell tovább élnie az anyának, akinek négy gyerekét és a férjét mészárolták le 1994-ben, mint ahol ma is él a gyerekek és az apa gyilkosa. A börtönbüntetések ideje letelt, mára a legtöbb elkövetőt szabadlábra helyezték. Mivel sem a gazdasági, sem a politikai helyzet nem teszi lehetővé, hogy máshol folytassák életüket, ezért kénytelenek naponta találkozni, folytatni azt a szomszédi viszonyt, amelynek húsz éve késekkel akartak véget vetni.
A rehabilitációs programok között kiemelkedően fontosak a gyerekeknek-leszármazottaknak (valamint az egykori gyerekkatonáknak) működtetett művészetterápiás programok, például a Théatre Témoin projektjei (ez a társulat Palesztinában, Izraelben és Kambodzsában is folytatott hasonló drámapedagógiai kurzusokat). Ha európai szempontból akarjuk összefoglalni a ruandai népirtás mai tanulságait, azt kell mondanunk:

lehetséges béke és élet a halál után, de nagyon sok munkával és erőfeszítéssel jár.