Palesztina – sem de facto, sem de iure?

2015. 01. 28. 12:02

A vita a palesztin és zsidó államok egymással való megféréséről, arról, hogy Izrael elismerje egy palesztin állam létrejöttét, és hogy ez vice versa is működjön, történelmi végtelenségbe vész. Ez ennek a kérdéskörnek az egyik fő problémája, a hivatkozásos alapot és a megoldást mindenki: Európa, Amerika, a szomszédok, glóbusz- és régióstársak az egyre beláthatatlanabb történelmi múltra bízzák. Ady András írása.

 


 

Nehogy félreértsenek, a történelmi tényeket oltáriszentségként kezelem, és hiszek abban, hogy nincs konfliktusmegoldás a történeti-történelmi háttér megismerése nélkül, de csak erre alapozni, az sehová se vezet. A palesztin-zsidó államkérdésben a hátteret épp a problémák maszkírozására, elmosására használják. Az alap ez kellene legyen: amennyiben Izrael számára nem csak a palesztinok, de a régióstársak is garantálják a sértetlenségét, úgy a zsidó állam nem ellenzi egy palesztin államentitás létrehozását. Amennyiben Palesztina garantálja a szomszédok, valamint a gázai enkláve civilizált viszonyulását, úgy Tel-Aviv nem akadályozza a ciszjordán és gázai államegység létrejöttét. Ha ez lenne a törekvés, úgy nem arról folyna a vita, hogy az elszabadult hajóágyú Gáza nem csak Izraelnek, de a régiónak is biztonsági hazardírozás, hanem hogy Palesztina belügye és megoldható, ahogy arról sem kellene vita folyjon, hogy Izrael miért nem akar felhagyni erőszakos telepes politikájával Júdeában, Szamáriában és Jeruzsálemben. Minderre azért sem kerül sor, mert a felek meggyőződése, hogy az ő létüket többen és régebbtől szavatolják, mint a másikét. Például: Jean Jacques-Rousseau már az 1700-as évek derekán hangoztatta, hogy a zsidó kérdéskört csak akkor értjük majd meg, ha rendelkeznek egy önálló állammal. Ugyanezt az elképzelést hangoztatta és ugyancsak a 18. században Napóleon, avagy az amerikai John Adams és Abraham Lincoln. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat révén a cionizmus államideológiává lett és olyas hatalmak ismerték el, mint Olaszország, Franciaország, az USA, de az államjogúságot jelentette az öt évre rá a Népszövetség által megerősített brit mandátum is.

 

 

Barack Obama 2011-es nyilatkozatában Izraelről zsidó államként és a zsidó nép hazájaként beszél, igaz, említi azt is, hogy Palesztina állam, és a palesztin nép hazája. Tán innen is eredeztethető John Kerry majd egy éves próbálkozás-sorozata, hogy tető alá hozza a két ország békéjét, implicite a Palesztin Államot. Az a kísérlet becsődölt. Nem csoda, ha erősödőben a régiós grémiumok közvetítési-megoldási igyekezete, majd a közvetítésben egyre inkább hitet vesztve ezeknek a fórumoknak azon szándéka, hogy nemzetközileg elismertté tegyék Palesztinát, és így erre kényszerítsék Tel-Avivot is. Itt lépett ismét játszmába az Arab Liga, amely határozattervet terjesztett az ENSZ Biztonsági Tanács (BT) elé, amelyben a Palesztin Állam létrehozásának határideje rejlik. Ennek értelmében, tárgyalásokra egy évet szánnak, az izraeli visszavonulást pedig, az érintett területekről, 2017 végére tették. Tel-Aviv hallani se akar határidőkről, ezt Rómában, a John Kerryvel való találkozáson egyértelműsítették, és hatása érezhető volt a londoni Kerry - Saeb Erekat palesztin főtárgyaló és Liga találkozón is. Egyértelmű: Mahmúd Abbász palesztin elnök különutat választott, célja Palesztina nemzetközi elismertetése és egy fait accompli elfogadtatása Izraellel. Mondhatni, a palesztin ügyet igazán képviselő ciszjordán vezetéstől más nem is volt várható, a nemzetközi játéktéren politikai-diplomáciai szabályok szerint lehet csak egy ilyes entitást elfogadtatni, az el sem képzelhető, hogy a gázai adminisztráció terrorizmusközeli eszközei hassanak a nagyvilágra. Akkor sem, ha a gázai helyzet létrehozásában és fenntartásában Izrael sem teljesen szűzlány, ahogy akkor sem, ha állandóan újra és újraalakul egy Ciszjordán-Gáza szellemkormány, amely annyit sem ér, mint az aláírt papírok. Mondhatni, a palesztinok az államalakulásban mérföldeket haladtak, hisz 2012 november végén sikerült elérniük az ENSZ-en belüli megfigyelő állami státust, s azóta is tart a folyamat, mely egyre beljebb tolja a köztudatban egy Palesztin Állam de iure létét (ami út a de facto létezés felé) azáltal, hogy az ENSZ és más nemzetközi szervezetek tagjaként igyekszik megjeleníteni a Palesztin Autonóm Területeket. Alá akarják írni a Római Statútumot, tagjai lenni a Nemzetközi Büntetőbíróságnak (ICC) és háborús bűncselekményekért perbe szándékoznak vonni Izraelt. Ezek már tényleg megvalósítások a Palesztina függetlenségének 1988-as gesztus-kikiáltása és algíri gesztus-elfogadása után, vagy főleg a híres, 1947-ből származó 181-es számú ENSZ BT döntés után, miszerint ott, a két államnak igenis van helye. Ma a 193 ENSZ-tagállam közül több mint 130 elismeri Palesztinát, és száz fölött van azok száma, amelyek diplomáciai kapcsolatban is állnak vele. A legújabb nagy szerzemény, ha egyelőre gesztusértékű is, hogy az Európai Unió eddig ódzkodó hangadói, Svédország, Franciaország is az elismerés mellett döntöttek, a britek és németek pedig pro-palesztinek. Mi több, egy a Liga-folyamodványhoz hasonlón dolgoznak ők is. Az Arab Liga folyamodványának nem csak belső megosztottsága (kissé muszlim és nagyon muszlim, terrorizmust-elnéző és ellenes, monarchia és nominális demokrácia, Izrael-tűrő és kontra-Izrael stb.) ad csökkentett esélyt, hanem Amerika tradicionális vétózása is Izrael érdekében. Amerika ez esetben megvárná az izraeli választásokat. Ez a vonulat csak fel fog erősödni, immár a republikánusok uralma teljes az amerikai parlament két házában, mi több, a konzervatívok 2016-os platformja vélhetően tartalmaz egy további szorítócsavart a palesztinek pénzbeli támogatását illetően. Megkockáztatom, ami Amerikát és a palesztin ügyvitelt érinti, a republikánus erőre kapással csak szaporodnak a figyelemelterelő hatások, névleg az, hogy a Republikánus Párt hangsúlyosabb iraki és szíriai, továbbá ukrajnai szerepet is követel majd Washingtontól. E konfliktusgócok további felfűtése azonban árt a palesztin ügynek, mert a nemzetközi figyelem peremére sodorhatják. És végül ennek az akciónak, de a palesztin-zsidó békülésnek egészében könnyen keresztbe tesz a minden jel szerint márciusi előrehozott izraeli választás. Európa vélhetően megelégszik majd az eddigi gesztusteli amerikai szereppel, Izraelnek pedig eséllyel lesz egy kormánya, amely még inkább elkötelezettje az eddigi status-quonak és a gőzerővel folyó telepes-politikának. Benjamin Netanjahu miniszterelnök kedveltsége zuhanóban, leginkább két ok miatt: a köz-izraeliek nem tartják sikersztorinak sem a legutóbbi gázai miniháborút, sem az utána következő békét; és a zsidó államot, bár kívülről jól mutat, belülről igencsak feszegetik az egymással szembekerülő rétegek társadalmi-gazdasági gondjai. Ennek ellenére, könnyen megtörténhet, hogy az aktuális miniszterelnök megmarad, csak a hangja fog egy új és szintén nehezen összehozott koalíció hatására tovább radikalizálódni. Még mindig a már halott Likud-koalíció a kiindulási pont: a jobboldali Israel Beiteinu (Avigdor Lieberman), Habajit Hajehudi (Naftali Bennett), a centrista Yesh Atid (Yair Lapid), és Hatnuah (Tzipi Livni). Bár a koalíció egyik pártja sem szerette különösebben a miniszterelnököt, a legnagyobb feszültség Netanjahu, Lapid és Livni között van, előbbi nem akar majd velük újra koalizálni. Akkor inkább fordul az ultraortodox Shas-hoz, amely jobban kezeli a szociális feszültségek kérdését, de hajlíthatatlan Jeruzsálem felosztását és a telepes politika szükségességét illetően. Ez így még mindig nem elég, ezért esélyes az askenázi koalíció bevonása is, amely hasonlít a Shas-hoz, de még befelé-fordulóbb, még valláscentrikusabb. Elméletileg ez már elég egy koalícióhoz, az azonban kérdés, mennyire bizonyul stabilnak, s ha Netanjahu szilárdságot akar, úgy be kell vonzania még valakit, olyan körülmények között, hogy a Munkapártra, Livnire és Lapidra nem számíthat, s ez még inkább jobbszélre viheti az alakulatot. Adott tehát öt összetevő: az európai elfogadó nyomásgyakorlás, amely egyelőre gesztuspolitizálás-erélyű, az Arab Liga morális csinossága, de tevőleges politikai hatóerő-hiánya, a ciszjordán-gázai kormány működésképtelensége, Amerika távolabb kerülése a Közel- és Közép-Kelet, valamint az ukrán ügyvitelbe való bevontság növekedése miatt, és Izrael saját kormánykrízise, amely a palesztin-zsidó krízist felturbózza: ezek közül egyik sem szolgálja sem a de iure, sem a de facto Palesztin Államot.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!