Mitől borul a bili? – szlovéniai útinapló

„Néhány ember uralja sok év óta a belpolitikát. Ma én vagyok a miniszterelnök, te a főpolgármester, ő meg az államelnök. Ja, és persze ott van az ellenzék vezetője is. Azután cserélünk. Te leszel az államelnök, én a miniszterelnök, és az ellenzék vezetheti a fővárost, aztán újra játsszuk az egészet.” Tamás Pál elemzése a szlovéniai belpolitikai történésekről.

A pesti vonat (télen csak egy kocsi, amit ide-oda kapcsolgatnak Zágrábban) éjféltájban érkezik Ljubljanába. Sok hó mindenütt. A jeges eső pár perce maradhatott abba. A késői kávéházak, éttermek most zárnak, és látom, viszik be a védett árkádok alól a szabadból a székeket, terítékeket, leégett gyertyákat. Ki az ördög ült ilyenkor az utcán? Nem értem. A következő este a folyóparton egy elegánsabb utcai kávéházi sátor alatt – utcai fűtőtestet nem látok – több pár ül. Egyikük sem néz ki rockernek. Nem tűnnek annak más szlovén ismerőseim sem. Alapkultúrájuk nagyon-nagyon polgári (persze, nem a pesti politikai nyelv értelmében), de ilyen életmódjuk kulcselemeihez akkor is ragaszkodnak, amikor cudar időben máshol a polgárok jól fűtött kávéházakat látogatnak.
Az ország vezet a Globális Béke Indexen (GPI, 2012), az utolsó húsz évben, világátlagban itt volt a legkevesebb sztrájk, tüntetés, erőszakos tiltakozó akció, utcai politikai összecsapás. November vége óta azonban, tulajdonképpen húsz év óta először, Szlovénia folyamatosan mozog. Egy utcai akcióhullám kis híján elmosta a rendszerváltó politikai elit még regnáló maradékát. A tiltakozás most februárban is folytatódott. Az ország az EU GDP-átlagának 80 százalékánál tart (jóval előttünk), kiegyenlített és sikeres átmenet után. A kormány szerint a takarékossági intézkedésekkel szembeni önző, megújulni képtelen csoportok zendüléséről van most igazán szó. A tiltakozás ideológusai inkább a korábbi elit leváltását, jogállamot, vagyis itt korrupcióellenes lépéseket és értelmes szociálpolitikát szeretnének.
Természetesen a válság itt is működött. Ráadásul az egyébként sikeres helyi állami bankok belemásztak a nemzetközi lakás- és telekspekulációba (úgy, mint más európai kicsik, az írek vagy az izlandiak), és éppúgy rajta is vesztettek. Az aktuális miniszterelnök ráadásul tényleg populista. Úgyhogy a fiatal értelmiségnek valóban van mi ellen lázadnia. De ha jól olvasom a tiltakozó szövegeket, a megmozdulásokat inkább az elittel szembeni egyfajta általános türelmetlenség robbantotta ki. Néhány ember uralja sok év óta a belpolitikát. Ma én vagyok a miniszterelnök, te a főpolgármester, ő meg az államelnök. Ja, és persze ott van az ellenzék vezetője is. Azután cserélünk. Te leszel az államelnök, én a miniszterelnök, és az ellenzék vezetheti a fővárost, aztán újra játsszuk az egészet. J.-nek is van első és második kormánya, P. is volt miniszterelnök, és azután most államelnök is. Értem, hogy egy kétmilliós országban felépített profi politikusokból egy nemzedékben nincs olyan sok. S hogy ők állandóbbak, mint a pártjaik. Azokat hol átnevezik, hol újrarendezik. De azért gondolhatnának a gondolkodó választóra is. Neki ez először csak unalmas (és akkor apátiával vádolják), majd kiüt rajta az idegesség, és akkor azt mondják, hogy egoista és türelmetlen.

Mind többen, mind dühösebben Mariborban a korrupt polgármestert akarták leváltani. A vádak – miről másról is lehetne szó Közép-Európában – átláthatatlan közpénzek, nepotizmus, személyes hasznok különböző áttéteken keresztül. Maribor vidék, de azért nem akármilyen hely – a kis ország második városa. 2012-ben európai kulturális főváros is lehetett, 2013 decemberére elnyerte a téli Universiade szervezését, de még tavaly a szlovén kormány kihátrált mögüle, így a sportünnep most Trentinóba, Olaszországba került. A városban tulajdonképpen három nagy tüntetés volt: november 21-én, 16-án és december 4-én (a Wikipédia erősen túlzó szócikke első, második és harmadik „Maribori Felkelésről” beszél. A tüntetéseken 10–25 ezren vettek részt, a szervezők között ott voltak a szakszervezetek is. A nagyjából hetente ismétlődő tiltakozásokon az emberek nem fogytak, de közben egyre dühösebbek lettek, a rendőrség pedig egyre türelmetlenebb. Egy kis erőszak vagy legalábbis fizikai nyomásgyakorlás mindkét oldalról már az első pillanattól volt, és persze mindegyik oldal a másikat vádolja, s azt magyarázza, hogy ő csak visszaütött. Mindenesetre a városban ebben a három menetben összesen 27 tüntető és 38 rendőr sérült meg. A rendőrség nemcsak könnygázt és vízágyút használt, hanem helikoptereket is (lehet, hogy csak egyet, kis országban vagyunk). A tüntetők egyébként valamilyen parittyákból és petárdákkal erre is tüzeltek.
A megmozdulások általános elitellenes programokkal, sőt „rendszerellenesre kihegyezve”, további városokra is átterjedtek. Épületekben igazán kár nem esett, ezért csak nagyon elszánt és igen tájékozatlan helyi elégedetlenek beszélhetnek valamilyen „kis Bejrútról”. De hát ilyenek is akadnak. Egy kis karácsonyi szünet után, újra kezdődtek az akciók. Február 7-én, a nemzeti ünnepen, a kultúra napján ismét megmozdulások egész hulláma söpört végig most már Ljubljanán is. A történéseknek a külvilág számára való értelmezésében és közvetítésében nagyon aktív az írószövetség, és egy hetilap, a Mladina, egy kis baloldali szlovén Spiegel, amelyik már 91-ben, a Jugoszlávia-ellenes függetlenségi mozgalmak idején is talán a legfontosabb kollektív szervező volt.
Az események kapcsán, nem nagyon hangosan ugyan, de Zizek is megszólalt. A szlovén Slavoj Zizek hellyel-közzel a rendszerváltó közép-európai értelmiség egyetlen abszolút új világsztárja. Természetesen, már valamilyen londoni egyetemi címről jelentkezik, de kapcsolatait megőrizte, és barátai, ha elszigetelten is, de építik a helyi kozmopolita értelmiség Zizek-kultuszát.

Ha jön egy nagy egójú demagóg Az eseményekről kevés az igazi elemzés. Menet közben nem dumálunk –magyarázzák az ifjú kollégák. Inkább csinálni kell. De közben azért felmerül, Zizek vajon miért hallgat. Lehet, hogy ennyire lenéz bennünket? A New York-i Occupy mozgalom aktivistái talán már az indulás után két héttel meglátogatták. Szereplésének videójával tele volt a balos net-világ. És januárban is csak más történésekkel együtt került elő Szlovénia Zizeknek a Guardianban megjelenő rendszeres kolumnájában. Közben persze láthatóan nem oldódik meg semmi. Decemberben ráadásul volt egy elnökválasztás, ahol alacsony részvétel mellett simán bejött egy korábbi szocdem miniszterelnök. De a tiltakozó mozgalmat mindez láthatóan nem érdekelte. És ahogy ez szokott lenni, az ilyen szakaszokban mindenki keményebben beszél. A kormány az utcai ellenfeleit neoszocialistáknak nevezi. Ideológiailag igazán nem azok, de nem ez a kérdés. Ezt a jelzőt – a nehézkesebb gondolkodásúaknak külön el is magyarázzák – a neonácik baloldali megfelelőjeként használják. Aztán az egészet letagadják. Az ellenzék közben a kormány médiahódításaira panaszkodik. S lám, milyen híresek lettünk: a külföldnek szánt ellenzéki nyilatkozatban a szlovén kormány szellemi rokonaként Orbánt emlegetik. Szlovénia „autokratikus és neoliberális banánköztársaság” – hangoztatják. A jelzők külön-külön értelmezhetőek, így együtt szokatlanok. A többi vádpontért nem kell tíz órát vonatozni: az alkotmánybíróság korlátozása, egyetemek kiéheztetése, kulturális intézmények elsorvasztása, a katolikus egyház helyzetbe hozatala. Pedig a most hivatalban lévő miniszterelnök, Jansa, nem így kezdte. Még a jugoszláv időkben persze párttag, az ifjúsági mozgalom egyik vezetője, aztán disszidens lesz, az első átmeneti kormány védelmi minisztere. Pártot alapít, amit akkor szocdemnek nevez, aztán később jobbra tol, azután ismét védelmi miniszter, 2004 és 2008 között kormányra kerül, és neki akar menni az állami foglalkoztatásnak. Nem meggyőződésből neoliberális, hanem mert a külföldi szponzoroknál akkor éppen arra van kereslet. De a szocik mozgósítanak ellene az utcán, megbuktatják. Később egy kihagyott ciklus után, nem többségből ugyan, de valamilyen koalíció révén csak visszakerül. Most éppen megint szétmegy a koalíciója, gondolom, tavaszra a tüntetők megbuktatják. De még nem öreg, lesz még egy-két fordulója. Ilyen ez, amikor egy nagyobb egójú demagóg beleszületik egy kis ország politikai elitjébe.
Egyébként a konkrét, személyektől nagyjából független tennivalókban mindenki megegyezne. A bankszektor helyreállításával kellene kezdeni, aztán jöhet a munkaerőpiac újrarendezése és az egyszerűbb lélegeztető programok néhány kulcságazatra. Azután valakinek valamilyen részlet nem tetszik, a többiek meg megkötik magukat, és senki sem enged. A kormány (és gondolom, a munkaadók) meg szerették volna szüntetni a fizetett félórás ebédidőt. A szakszervezetek tiltakoztak, a másik oldal nem engedett, és az egymásnak feszülésből majdnem referendum lett.

Nagy hősök és új kicsik A kormány pillanatnyilag így a helyén van, de a maribori polgármestert, Franc Kanglert azért már sikerült megbuktatni. Körülötte robbant a történet. Õ engedte rá a rendőrséget tulajdonképpen a tüntetőkre. December 31-én visszalépett. A történet szempontjából mindegy, hogy maga döntött vagy beáldozták, de maradt felsőházi tag, és így továbbra is él parlamenti immunitása, ami védi a korrupciós vádakkal szemben.
Január–februárban azonban megjelentek az új felvételek. Ezek szerint a felnőtt lakosság 16 százaléka vett részt az utcai megmozdulásokon. A tiltakozó mozgalmakat egyébként 67 százalék támogatja, és 85 százalék véli úgy, hogy a tiltakozás folytatódni fog. Érdemes megjegyezni, hogy ez a 16 százalék Magyarországon közel másfél millió embert jelentene. Mi lenne, ha itt annyian követelnének valamit az utcán?
A mennyiség mellett érdekesek a legújabb minőségi mozgások. Szlovéniában a szakszervezeteket és a fiatal művészeket és aktivistákat a többiek nem hagyták magukra. Nem érdektelen, hogy a Veterán Szövetség, vagyis az 1991-es jugoszlávellenes függetlenségi harc aktivistái csatlakoztak a főszervezőkhöz. Decemberben és januárban pedig a politikai művészet legkülönfélébb válfajainak felvonultatásával két nagy tiltakozó fesztivált, Protestivalt is szerveztek.
Persze, kellene egy új politikai elit. Ez sem valami eredeti ötlet, és nem is igazán szlovén probléma. Kevés helyen nőttek a 89-es földrengés után új elitek, s ha mégis, az értelmiségi ízlésnek nem látszanak megfelelni. „Havelt a Várba” követeli egy szlovén ismerősöm a blogjában a 89-es prágai „bársonyos lázadásra” utalva. A Vár itt persze a ljubljanai kastély lenne, a város fölötti dombon. S persze, olcsó lenne azt mondani, hogy Havel szabadon otthon Prágában sincs kéznél. Ott épp most választottak elnökké egy megbízható, bejáratott, középszerű politikust. Akiről legalább azt hiszik, hogy ismerik. És Havelt is annak idején politikailag kívánatossá, mintává vagy vágyképpé a személyes életút, az összeomlás nagy drámája és igen, a nemzetközi média együtt csinálták. Új értelmiségi hősöknek biztosan vannak majdnem kész személyes életút-darabjaik, de ezek a nagy médiát nem érdeklik. S közben a régió düledező demokráciáit, kifakult elitjeit sem lehet kint a világban egyszerűen megdöntendő önkényuralmakként forgalmazni. A kisszerűséget megdöntő új kicsik pedig kis hírek maradnak. S kis hírekből nem nőnek ki nagy hősök. Így aztán mindenki kínlódik a maga embereivel tovább.
Gotof je – ez már készen van, hirdették pár hete lent az utcán a maribori polgármesterről. Pedig akkor még nem is mondott le. Nehezen ússza meg a miniszterelnök is ezt a sorozatot. De a formátumos új elit csak nem akar színre lépni. Mi történik? Rendez az Írószövetség egy értelmiségi nagygyűlést, sok okos hozzászóló, köztük kollégák is a ljubljanai kultúrpalotában, a Cankarjev domban. Konstatálják, hogy értékválság van. Na és?

Ljubljana, 2013. február