Nem kövülök meg rögeszmékbe

Hajdu Szabolcs színész, forgatókönyvíró, rendező neve - olyan nemzetközi hírű filmjeinek köszönhetően, mint a Fehér tenyér vagy a Bibliotheque Pascal - még azok fülében sem cseng idegenül, akik egyébként nem a kortárs magyar film feltétlen rajongói. A művésszel, kihasználva az alkalmat, hogy éppen a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendez, Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

A veled készült interjúkban jellemzően három nagy rendező neve szokott felbukkanni: Cassavetesé, Fellinié és Pasolinié. Mi az a közös keresztmetszet, ami a hozzájuk való vonzalmadat meghatározza?

Az, hogy éppen kik az ember számára meghatározó nevek, nagyban függ az életkortól, élethelyzettől, hangulattól. Egyébként ettől függetlenül azt gondolom, hogy ez a három ember nem csak a filmkészítéshez, hanem bármilyen alkotótevékenységhez referenciát, kapaszkodót jelenthet. Valószínűleg abban az időben, amikor ezeket az alkotókat gyakran emlegettem kezdtem el megérteni őket, nem is a munkámra, hanem az életemre voltak hatással. Hozzá kell tegyem, hogy én nem nézek túl sok filmet, inkább csak kitapogatom, hogy mi az, amire szükségem van. Tehát messze nem mondanám magam tájékozottnak a filmtörténetben, persze az alapokat azért tudom. Nem vagyok esztéta, nekem ezekre a művekre azért van szükségem, hogy megerősítsék: helyes az irány, amerre éppen gondolkodom. Mankók, amik segítenek eligazodnom a világban. Nekem is ugyanez a célom a saját filmjeimmel, hogy másoknak kapaszkodót, az általam már felderített ismeretlen területeken tájékozódási pontot jelenthessenek.

A motiváció lehet azonos, viszont azt hiszem Felliniék idejében még picit könnyebb volt összeszedni a financiális hátteret…

Szerintem nekik is nehéz volt összekaparni a büdzsét, főleg Fellininek, aki nagyon drága filmeket készített, mivel nem volt hajlandó engedni a vízióiból. Az ő művei esztétikai, intellektuális és emocionális síkon is egyformán kidolgozottak, mindenfajta divatra, elvárásokra, karrier szempontokra való tekintet nélkül.
Szóval szerintem filmre mindig is nehéz volt pénzt szerezni, mivel nagyon drága műfaj és sok a kockázat, de most már megvannak azok az alternatív lehetőségek, amikkel nagyon olcsón is lehet filmet csinálni, gondolok itt a nézhető minőséget produkáló kicsi kamerákra. Tehát 5-10 millió forinttól 2 milliárdig egy költségvetés működőképes lehet, készülhet akár jó, akár rossz film is belőle, Magyarországon is ismerünk mindegyik végletre példát. Szóval nem látom tragikusnak a helyzetet, csak adott esetben az embernek át kell állítani az agyát, hogy ha így nem megy, akkor máshogy kell csinálni. Mondom ezt mind úgy, hogy engem még az új szisztémában is támogatnak. Viszont művészként és egyszerű állampolgárként is felelőséggel tartozom azért, hogy mihez kezdek az így kapott folyamatos publicitással, mit mondok az országban történtekről, a látható irányokról, így most ez a lehetőség egyben komoly nehézséget is jelent.

Visszatérve a három névre, akik lehet már nem mind aktuálisak számodra, azért felfedezhető közös vonásod velük, amiért akár közelebb is állhatnak hozzád a többieknél. Gondolok itt arra, hogy mindegyikük a párjával illetve közeli barátaival dolgozott a leggyakrabban, illetve nagyon személyes filmeket csináltak.

Mint mondtam, ezekben az óriásokban az egész életvezetésre lehet modellt találni. De egyébként nincs is más választásom, minthogy így működjek. Én ilyen vagyok.

Ezt értem, de mik ennek a modellnek az előnyei és a hátrányai?

Én hátrányait még nem tapasztaltam. Feltétlen előnye, hogy jól ismerjük egymást, így nem csak színészi teljesítményeket kérek tőlük, hanem ténylegesen részt vesznek az adott anyag kialakításában is. Például most is, ahogy Temesváron próbálunk (Hajdu Szabolcs felesége, Török-Illyés Orsolya, illetve Szabó Domokos is szerepelnek a produkcióban) esténként együtt ülünk a konyhaasztalnál az albérletben, hogy kitaláljuk, milyen irányba menjünk tovább.

Hogy működik ez az alkotófolyamat? Te, amolyan játékmesterként, irányokat hozol, amiket ők aztán tesztelnek, fejlesztenek vagy blokkolnak?

Pontosan. Én nagyon sok mindenben határozottan látok dolgokat, de van, amiket homályosan. Jó, hogyha vannak mellettem olyan megbízható emberek, akik utóbbiakkal kapcsolatban segítenek.

Õk ugye színészek. Neked is van egy komoly múltad színpadon és filmen is. Mennyire használod a színészszemed munka közben, mennyire látod a folyamatokat alulnézetből?

Ezt nem lehet szétválasztani, de azt hiszem minden szituációt én is elsősorban színészszemmel nézek, és ez jellemzően emocionális irányba tereli a helyzeteket. Tehát az adott szituációkat nem is feltétlenül intellektuálisan akarom fényesre csiszolni, mint egy író, hanem az érzelmi tartalmakat keresem. Azt, hogy egy ember mitosszá váljon egy adott ponton, láthatóvá váljon a személyisége, induljon meg benne valami energiaáramlás. A mostani próbafolyamat is erről szól: a színészekből egyfajta valós személyiséget és nem pedig egy kimunkált karaktert szeretnék előhozni. Nem az ügyesség számít.

Mi pontosan ez a valós személyiség? Hány ruhát kell ahhoz levetni, hogy előkerüljön?

Ezt nehéz meghatározni. Ha van mondjuk egy rendőr, akkor azzal nem az a színész feladata, hogy valakitől ellessen különböző magatartásformákat, hanem azt várom, hogy különösebb változás nélkül a ruha felöltése után is a saját gondolataival, reakcióival élje tovább az életét, csak éppen rendőrként. Simán megtörténhetett volna bármelyikünkkel, hogy nem a színház felé sodor az élet, hanem mondjuk, beiratkozunk a jogi egyetemre, és bíró lesz belőlünk. Ugyanaz az ember, ugyanazokkal a gesztusokkal, érzelmi intelligenciával, csak más élethelyzetben. Mindenkiből nagyon sok minden lehet élete során, csak más tulajdonságai erősödnek vagy fejlődnek vissza, mint ahogy párkapcsolatban is teljesen másképp működnek az emberek. Lehet, hogy valakit az egyik partner vadállatként ismer, a másik mellett pedig kenyérre lehet kenni. Engem ezek a dolgok érdekelnek.

Ennek fényében érdekes kérdés, hogy a körülötted lévő emberek, akikkel folyamatosan együtt dolgozol, milyenné formálnak téged, mint alkotót…

Abszolút. És én szeretem is magam ennek kiszolgáltatni. Mert ez azt jelenti, hogy nem kövülök meg rögeszmékbe. Azt hiszem, hogy az ember érzelmeit és szellemét csak így lehet fiatalon tartani. Nehéz feladat, olyan, mint egy folyamatos vérátömlesztés, állandó átértékeléssel jár. Főleg, hogy minden újabb projektbe azért, az állandó embereken kívül, újabb és újabb embereket vonok be, és a hatásuk alá kerülök, ugyanúgy, mint ahogy ők is az én hatásom alá kerülnek.

Szóval ezt a játszmát csak életveszélyesen szabad játszani.

Én így látom értelmét. Az szerintem nem működik, hogy az ember odamegy valahová nyakig páncélban, és elkezd utasításokat osztogatni.

Te alapvetően filmrendező vagy, érdekelne, hogy ez a - mondjuk úgy - ars poetica vagy munkamódszer miként működik másként a színházban.

Abban szeretnélek kijavítani, hogy én elsősorban nem filmrendező vagyok, hanem kezdetektől fogva színházi embernek tartom magam. Tizenkét-tizenhárom éves koromtól kezdve színházban nőttem fel. Az alapvető impulzusok, amikhez vissza tudok kanyarodni, azok mind a színházból jöttek. Huszonhat éves koromig szinte csak színházzal foglalkoztam, igazi mesterek mellett.

Kik voltak ők?

Még Debrecenben volt egy Várhidi Attila nevű úriember, aki gyerekszínpadot csinált, azt hiszem, hogy a hozzáállást tőle tanultam. Nála hat év alatt rengeteg előadásban játszottam, és azt hiszem mindent megmutatott, legalább alapjaiban, amit erről a szakmáról tudni kell. Amikor fölkerültem Pestre az alternatív színházi közegbe keveredtem, azonnal. Először Csetneki Gáborral dolgoztam, aki akkor jött haza Franciaországból és korábban Brook-ékkal volt, tőle a ’90-es évek legprogresszívebb színházi elképzeléseit lehetett megkapni első kézből. Ezután átkeveredettem Gaál Erzsihez, aki jött a Stúdió K-ból, és egy időben a talán legérdekesebb előadásokat hozta létre, szegény meghalt már, azután pedig Fodor Tamás újraépítette a Stúdió K-t, és ennek a felépítésében részt vehettem. Mellette dolgoztam például Schilling Árpáddal, és filmekben is szerepeltem.

A színészettel végleg felhagytál?

Ezt nem tudom megmondani, mivel még élek. Azért függesztettem fel, mert nem láttam olyan embert magam körül, akire rábízhatnám magam. Már akkor is úgy gondolkodtam, mint most, csak inverzbe: nem a képességeimmel akartam kezdeni valamit, hanem a személyiségemmel. El kellett dönteni, hogy merre tovább, és ez egy elég mély krízishez vezetett. A kamaszkori motivációk már elsatnyultak, hogy de jó szerepelni vagy díjakat kapni, az érdekelt, mi lesz velem, mi az életprogram. Akkor volt egy lehetőségem elmenni Franciaországba, de végül az egyik barátom bíztatására beadtam a jelentkezésemet párhuzamosan a film- és a színházrendező szakra is, annak ellenére, hogy az ilyen merev intézményi struktúráktól mindig is ódzkodtam. Az utolsó körben kellett eldöntenem, hogy melyiket választom, és a film mellett tettem le a voksom. Aztán bejöttek az előzetes félelmeim, mert három év után a főiskolai tevékenységemet be is fejeztem. Ami viszont nagy előny volt, hogy ez alatt az idő alatt az iskola technikai parkját használhattam, rengeteg próbálkozás készült, köztük két negyvenperces kisjátékfilm is, ami már tulajdonképpen nagyjátékfilmes előtanulmánynak is tekinthetőek. Ezek mozgásban tartottak, nagyon élveztem, hogy ennyire direkt módon tudok kommunikálni. Ez az, amire a filmben rátaláltam, mind aközben, hogy mind a színészekhez, mind a narratívához színházi emberként viszonyulok, ami furcsa mixet alkot. Az érdekel, hogy amit csinálok, az mindig csak abban a formában legyen érvényes. A színház színházként, a film pedig csak filmként.

Azért a színház mellett az irodalomhoz fűződő szoros viszonyod is mindig felsejlik a munkásságodban, elég csak arra gondolni, ahogy a Biblioteque Pascalban használod vagy például a Tar Sándorhoz fűződő vonzalmadat is lehetne említeni.

Tar Sándor valóban nagyon direkt módon hatott rám – sok más író, költő mellett - már csak azért is mert debreceni, ismerem a kocsmákat, a típusokat, akikről ír. Az irodalommal az a helyzet, hogy legtájékozottabb talán ezen a területen vagyok. Emiatt sok hatás a könyvekből és versekből jön, amiket olvastam. Mondjuk, azt hiszem verseket fogyasztok a legtöbbet. Ezek rendkívüli módon fel tudnak tölteni. A prózairodalomban pedig az alapművekhez folyamatosan visszanyúlok, a Háború és békét például két-háromévente újraolvasom, de ugyanez van Kafkával is.

Rábukkantam valahol, hogy volt neked egy Petőfi-film terved. Mi azzal a helyzet?

Egy időben nagyon elmélyültem a témában, körbejártuk a helyszíneket, végigfutottuk az operatőrrel, végigolvastam minden monográfiát, még forgatókönyv is készült. Csak pont arra az időre, amikor elkezdtem Petőfivel foglalkozni tehető Magyarországon a hideg polgárháború kezdete, és nem akartam kitenni ezt a történetet ennek a közegnek. Ezt egy normál támogatási összegből nem lehet megcsinálni, csak kiemelt támogatásból, amibe ugye a támogatók nagyon szeretnek beleszólni. Nekem ez a fajta harc egyáltalán nem hiányzik. Eddig Petőfi-filmet mindig ideológiai célzattal csináltak, merthogy őt sokfelől lehet nézni. Például az ő nemzettudata teljesen mást jelentett 1848-ban, mint ma. Emellett az is problémás, hogy 26 évesen meghalt, tehát elképzelhetetlen, hogy egy rutinos színész játssza, egy rendkívül intelligens, aszketikus, eredetiszemélyiség kellene ehhez, és én sem korban sem külsőben nem találtam ilyen embert.

Keveset beszéltél már az aktuális, Royal Bar munkacímen futó projektedről, amit a temesvári Csiky Gergely Színházban csinálsz éppen. Mesélnél még egy kicsit?

Nyáron csináltunk egy workshop-ot, ahol az volt az egyik feladat, hogy kimentünk a városba néma túrára, amin csak megfigyeljük a dolgokat, és utána mindenki bent elmondja, hogy mit látott. Balázs Attila (a temesvári színház igazgatója) látott egy Royal Bár nevű helyet, ami nagyon megtetszett neki, úgyhogy ezt mondtuk be, amikor valamilyen címen be kellett illeszteni az évadba a produkciót. Ahogy halad előre a munka egyre jobban kezd kibontakozni, hogy mi is lesz ez tulajdonképpen. Ez kicsit olyan, mint amikor a szobrász nekiáll egy nagy kőtömbnek, amiből mostanra egész konkrétan látszik már valami, aminek majd egyszer csak nevet kell adjunk. Persze lehet, hogy ez is csak egy alibi név lesz, mert messze nem biztos, hogy a bemutatóig végére érünk az alkotási folyamatnak.

Akkor én konkrét sztorival nem is zaklatnálak, de azért arról tudnál valamit mondani, hogy mi jár a fejetekben munka közben, mire mutatnak a kérdéseitek?

Igazából a művész archetípusát kutatjuk, aki olyan, mint a hús, amit megforgattak a prézliben. Nagyon sok dolgot próbálunk ki még mindig, a párkapcsolathoz, társadalomhoz, politikához , betegségéhez való viszonyával kapcsolatban, amiből még sok minden alakulhat.

És mi következik ez után? Futó projektek, távoli tervek?

Annyira homályosan még nem láttam a jövőt, mint most, pedig vannak konkrét tennivalóim a következő 1-2 évre. Az körvonalazódik, hogy aktívan szeretnék megint színházzal foglalkozni, amihez ugye érdemes tudni, hogy kikkel, hol és miből. Ezzel most Magyarországon az a probléma, hogy az a típusú színház, amiben én gondolkodom, finoman fogalmazva sem talál megértő fülekre, így források sincsenek nagyon.
A filmmel az van, hogy meg kell csinálnom egy nagy szervezést igénylő produkciót Magyarországon, és be kell fejeznem egy kisebb, de ugyanannyira sok energiát igénylő filmet Las Vegasban, aztán a filmezést azt hiszem, pihentetem egy darabig.
Nagyon sok múlik azon, hogy mi lesz Magyarországon. Természetesen nagyon szeretnék otthon, magyarul filmet és színházat csinálni, de ha nem megy, akkor mást kell kitalálni.