A valóság brutálisabb volt, mint a víziók

A Törzsasztal legutóbbi vendége az egyetemes modern magyar próza egyik legeredetibb képviselője. A Tito-korszak különböző periódusainak, a jugoszláv válságnak, az egymást követő háborúknak, a NATO-bombázásoknak, a béke nyomán bekövetkezett átmeneti időszak bizonytalanságainak részeseként „irigylésre méltó” életanyag adatott meg számára. Végel Lászlóval Szilágyi Aladár beszélgetett.

Olvastam, amikor hazalátogattál édesanyád halála előtt néhány héttel, akkor nyílt meg előtted. Akkor beszélt először arról, hogy a szülőfaludban, Szenttamáson is volt 1944–45-ben tömeges kivégzés. Azelőtt egyáltalán nem beszélgettetek a családon belül sem ezekről a tragikus eseményekről?

Nem, még egymás között sem. 1990 előtt már volt valamelyes tudásom erről, tudtam, hogy Batina (Kiskőszeg) környékén voltak magyarellenes megtorlások, de ebben nem voltam én sem egészen biztos, senki, aki erről beszélt, nem merte holtbiztosra venni. Csak arról hallottam, hogy a háborúban sok ember eltűnt. A szenttamási elemi iskolában több osztálytársamnak az apjáról azt mondták, „eltűnt a háborúban”. Nem azt mondták, hogy a megtorlás áldozata volt, hanem hogy eltűnt. Ezt a virágnyelvet az idősebb nemzedékek meg tudták fejteni, az én nemzedékem nem. A szüleim se beszéltek erről. Édesanyámmal is csak a NATO-támadás idején, 1999-ben beszéltem erről. Félelmetes időszak volt az a hetven nap. Édesanyám elmondta, hol, melyik tömegsírban nyugszanak a rokonaink. Megkérdeztem tőle: miért nem mondta el ezt előbb, ő erre azt válaszolta, meg akart kímélni, nem akart nekem semmi rosszat. Az idősebb nemzedék nem látta értelmét a régi sebek feszegetésének. Bíztak a jövőben. 1956-ban újvidéki gimnáziumba kerültem, és 1956 után már az egész faluban építették a fürdőszobákat stb. stb. A gimnáziumban nem éreztem semmiféle megkülönböztetést. Tito, mintha csak tisztában lett volna azzal, hogy féken kell tartani a balkáni nacionalizmusokat, amelyek ugyan ott lapultak valahol, de nem kaptak nyilvánosságot. Nagyon vigyázott arra, hogy a nemzeti konfliktusokat elkerüljék. Nem véletlen, hogy jelenleg a szerb nacionalista értelmiség Titót „szerbgyűlölőnek”, „szerbfalónak” nevezi, aki tompította a szerb nemzeti érzést. Csupán arra ügyelt, hogy Jugoszlávia legnépesebb nemzete ne mutassa meg a foga fehérét, ne kerüljön sor arra, ami 1990-ben bekövetkezett. Valamit örökölt az Osztrák–Magyar Monarchiától. Többször is emlékeztettem arra, hogy ő volt az „utolsó osztrák–magyar császár, de bolsevik szívvel”. Nos, ez a bolsevik szív 1971-ben hirtelen bekeményedett. Ám a hatvanas években, főleg az 1965 utáni időszakban Jugoszláviában tényleg tavaszi szellők lengedeztek. Erre az időszakra esik irodalmi-művészeti lapunk, az Új Symposion megalakulása is. Úgyhogy a kezdetben kedvezett nekünk a történelem. Mindig bíráltak bennünket a pártfunkcionáriusok, de hát mindig megúsztuk. 1971-ben viszont betiltották a folyóirat két számát is. Akkor kezdődött el a represszió. Valójában Jugoszlávia szétesése 1971-ben kezdődött.

Nemde, az volt az első komolyabb repedés?

Igen, az. Valahol itt nagyot tévedett Josip Broz Tito, mert nem a szerb nacionalista pártfunkcionáriusokat váltotta le, hanem a liberálisokat. Ennek is van egy érdekes előtörténete. Amikor azt mondom, hogy „liberálisok”, az úgynevezett euro-kommunistákra gondolok, akik liberalizálni kívánták a rendszert. Jugoszláviában a hatvanas években, de később is, lehetett már bírálni a Kommunista Szövetséget, kemény szavak hangozhattak el, de volt néhány olyan kérdés, amit nem volt szabad érinteni. Az egyik a 44-es, 45-ös tömegsírok, nemcsak a magyar, hanem a szlovén, a szerb, a horvát tömegsírokról is szó van, a másik Tito személye, a harmadik a katonaság, a negyedik a titkosrendőrség. A pártot lehetett bírálni, de Titót nem. A liberálisok, az euro-kommunisták, a Marko Nikezic-féle reformisták már kezdték Tito személyét is bírálni. Ezt már nem tűrte az öreg pártvezér, és 1972-ben Szerbiában leszámolt a liberálisok csoportjával. A tisztogatás után ezt az űrt a szerb nacionalista pártvezetők töltötték be.

Visszatérve a viszonylagos liberalizálódás időszakára, bizonyára nem véletlen, hogy bekövetkezhetett a kultúra, az irodalom megújulása. A vajdasági magyar irodalomban egyféle szinkronicitás fedezhető fel, hiszen szinte egy időben négy fontos prózai mű jelent meg. Erre Csányi Erzsébet tanulmányát olvasva figyeltem fel. Bár nem vagyok híve a beskatulyázásnak, de az irodalomtörténészek gyűjtőnévvel illették ezeket a műveket, a „vajdasági magyar jeans-próza” természetrajzáról írtak. Mi e jelenség magyarázata?

Ami az Egy makró emlékiratait illeti, a „jeans-próza” inkább külsődleges jellemzője. Valójában itt másról van szó. Pár éve németül is megjelent ez a könyv, és a német kritikusok nem ezt, nem a jeans-próza jellegét érzékelték, hanem korszerű, leleplező irodalomnak minősítették. Valójában a regény írása közben döbbentem rá, hogy hazugságban élünk. Ez a regény egy hazug társadalomról szól, amelyben mindenki képmutatóan viselkedik. Nem is volt olyan egyszerű a megjelenése. A „fekete hullámhoz” sorolták be. Ugyan az Új Symposionban közölték folytatásokban, de még a Symposionban is némi ellenkezést váltott ki. A szerkesztőségen belül is bírálták ideológiailag.

Netán kozmopolitának tartották?

Nem, hanem hazugnak. Hogy erkölcstelen, hogy tele van téves meglátásokkal. Tehát a Symposionon belül is megoszlást idézett elő, és a könyvkiadó nem is szándékozott kiadni. Leadtam a kéziratot, s bevonultam a kötelező katonai szolgálatra. Közben úgymond anyagi gondok miatt levették napirendről a Makró kiadását. De közbejött egy váratlan fejlemény, Alexander Tisma, a modern szerb irodalom egyik klasszikusa váratlanul bejelentette, hogy elolvasta a Symposionban az Egy makró emlékiratait, ő ezt le fogja fordítani szerbre, s ki fogja adni. Az ő neve nagyon sokat jelentett, erre a Fórum kiadó is észbe kapott, körülbelül egy időben jelent meg a könyv szerbül és magyarul. A történethez tartozik, hogy Zelimir Zilnik nemzedéktársam, kiváló filmrendező, berlini Arany Medve díjas, abban az időben a Kommunista Ifjúsági Szervezet aktivistája volt. Az ifjúságiak mindig egy kicsit opponensei voltak a pártnak. Egyszer összefutottunk hárman, és Zilnik azt mondta Tismának: „Könnyű volt neked lefordítani Végel László regényét, mert azt már lefordították egyszer a tartományi pártbizottság részére! Neked legfeljebb stilizálnod kell…”

Ennyire kíváncsiak voltak az elvtársak?

Állítólag egy ilyen „szamizdat” formában megjelent a Makró szerbül. Próbáltam nyomozni utána, voltak emberek, akik tudtak róla, a kezükben is járt, de nem őrizték meg – valahol megvan az archívumokban ez az „első kiadás”…

A liberálisabb jugoszláv értelmiségi körökben – nemzetiségtől függetlenül – kialakult-e valamiféle párbeszéd, szolidaritás ebben az időszakban? Engem az kellemesen lepett meg, hogy közvetlenül mielőtt betiltották volna az Új Symposiont, a Signal nevű szerb folyóirattal együtt közösen jelentetett meg egy kétnyelvű antológiát…

Erős kommunikáció volt közöttünk. A Symposionnak komoly tekintélye volt a szerb írók között, a szerb kultúrában. Még a szerb nacionalisták is elismerték, hogy a folyóirat értékes, értékes emberek dolgoznak benne. Amikor 1971-ben betiltották, akadtak szerb nacionalisták, akik azt mondták, ezt nem lett volna szabad megtenni. Mi több, a szerb nacionalizmus atyja, Dobrica Cosic, Jugoszlávia későbbi elnöke, védelmébe vette Rózsa Sándort, aki azt írta az Új Symposionban, hogy „a magyar munkásról két bőrt nyúznak le, először azért, mert munkás, aztán azért, mert magyar”. A hatvanas–hetvenes években volt egy kritikus szerb nemzedék, gondolok itt Danilo Kisre, a Knjizevna rec-be író szerb, horvát, szlovén értelmiségiekre, akik mindig a Symposion mellett álltak, sőt, amikor 1983-ban a Sziveri János-féle Új Symposiont is betiltották, akkor a Knjizevna rec külön számot szentelt a Symposionnak, és szembeszállt a Jugoszláv Kommunista Szövetség politikájával.

1995-ben jelent meg Wittgenstein szövőszéke című könyved, ennek a bevezetőjében írtad, hogy „ebben az esszénaplómban a saját világom vitriolként fröccsent a szemembe”. Kérem, kommentáld ezt a mondatodat…

Más az, ha az ember íróként elképzel egy történetet, legyen az bármennyire szörnyűséges, és megint más az, amikor rádöbben arra, hogy ez a valóság. A Wittgenstein szövőszéke a tehetetlen vergődésemet ábrázolja. Saját csapdámba estem, bekövetkezett az, amiről a vízióim szóltak. És a valóság brutálisabb volt, mint a víziók. Jobban örültem volna, ha nem következik be, ha tévedek. Jó lett volna, ha azt mondhattam volna, csak játszottam a szavakkal és a képzelettel. Vitriolként hatott, hogy egyszerűen szembe találtam magam a saját vízióim szörnyű megvalósulásával. Amikor az egész dologból valóság lett, akkor én hitetlenkedve álltam előtte, mert akkor már az bevonult a hétköznapi életpórusokba. Kiléptem az utcára, és találkoztam saját elképzelt világommal. Találkoztam egy emberrel, aki azt mondta: „Miért nem költözöl át Magyarországra, a magyaroknak Magyarországon van a helyük!” Beültem a kávéházba, s láttam, terepszínű egyenruhás emberek előveszik a revolvert, és az asztalra teszik.

Személyesen is volt félnivalód, féltenivalód? Tudtommal az is előfordult, hogy a tévében hozták a portrédat, mint egy körözött bűnözőét…

Igen, volt ilyen. De én ezt megpróbálom valahogy áthidalni. Ijesztő is, furcsa is volt, és komikus ez az egész. Ugye, a televízióban hozzák a kimerevített fotómat, hogy „Szerbia alapjait ásom alá”. A vád komikus és groteszk, de abban a pillanatban nem volt komikus, mert a városi autóbuszban utazva találkozhattam volna néhány őrülttel. És elég sok őrült forgolódott akkor körülöttem, akinek esetleg még fegyvere is volt. Ma már mosolygok ezen a történeten, de akkoriban rémisztő volt, mert nem tudtam, hogyan fejeződik be. Éjszaka a harckocsik a lakásom előtt vonultak Vukovár felé. A szemben lévő üres telken árulták a Vukovárról lopott holmit, terepszínű egyenruhás emberekkel volt tele az utca. Hirtelen minden megváltozott. 1992 decemberében engem eltávolítottak a televíziónál betöltött dramaturgi állásomból. Egy csütörtöki napon fölolvasták, hogy ne jelenjek meg a munkahelyemen, a televízió székháza akkor fönt volt a Fruska Gorán. Másnap fel akartam menni a kézirataimért, meg a könyveimért. Ott állt a felfegyverzett portás, és nem engedett be, nem csak engem, a többi elbocsátott kollégát sem. Nem személyesen ellenem szólt ez a parancs, egyikünk se mehetett be a holmijáért.

Javasolom, beszélgessünk a 2012 őszén Magyarországon, a Noran Libro kiadónál megjelent Bűnhődés című kötetedről. A háromosztatú mű első része berlini forgolódásaidról szól, egyes szám második személyben íródott. Prózapoétikailag miben segíti az írót, ha ilyen formában meséli el a dolgokat?

Az Áttüntetéseknél használtam először regényben, hogy elidegenítsem magamat attól a világtól, amelyről írok, aztán az Exterritóriumban is ezt a megoldást használom. Azt először megpróbáltam egyes szám első személyben írni, és úgy éreztem, a mondatok összeomlanak, hogy túl közel vagyok hozzájuk. Az egyes szám második személy távolságot teremtett, valahogy megnyíltak a mondatok. A Nach Berlin egy érdekes ellentmondásra mutat rá. Engem mindig azzal vádoltak, hogy kozmopolita vagyok, européer stb. Az életem azonban másról szólt. Először 1983-ban kerültem ki nyugatra. Előtte csak trieszti shoppingúton léptem át a nyugati határt, fiatal koromban, amikor Trieszt volt Jugoszlávia legnagyobb áruháza. Berlinben akkor időztem huzamosabb ideig, tíz napig, amikor Berlin lett Európa kulturális fővárosa. Mindaddig nem utaztam Nyugatra, holott az a hír járta, hogy européer vagyok. Amikor a legnehezebb volt élni abban az országban, a kilencvenes években, mindvégig maradtam a Vajdaságban. Nagyon is kötődöm ahhoz a tájhoz, amelyik a szülőföldem, csak sajátos, kritikus módon. Nem szentimentálisan. Vele is nehéz, nélküle is nehéz. Így kötődöm a vajdasági világhoz és a vajdasági magyarsághoz, Újvidékhez. Amikor a Berlin-esszét megírtam, szintén ez zavart, hogy én hirtelen oda kerültem, amiről mindig álmodtam. Berlin belső dolgok miatt is fontos élmény volt számomra, ez szintén a szülői házhoz vezethető vissza. A szüleim nagyon jóban voltak német szomszédaikkal, akiket 1944-ben vagy megöltek, vagy kikergettek az országból. Két világ feszültségében éltem, és hirtelen Berlinbe kerültem. Még állt a berlini fal. Úgy éreztem, ez a fal az utolsó európai sebhely. Annyira megdöbbentett ez a látvány, hogy végre találkoztam Európával, ugyanis mindig Európáról álmodoztam.

A könyv harmadik része személyesebb is az előzőeknél. A szerző angol leckéket vesz, angol kurzuson vesz részt, és azt a házi feladatot kapja, hogy mondja el: mi is az a Jugoszlávia.

Igen, miközben Jugoszlávia már omlott össze. Véget ért az adásidő, és akkor neki csak a tévéképernyő havazó képe maradt. Sokszor neveztem magam hontalan lokálpatriótának, aki hontalan esszéket ír. Végül is én egy olyan országban nevelkedtem, amelyik a maga módján érdekes volt, ellentmondásos, de kulturálisan izgalmas. Sokszínű világ volt, és ez megszűnt létezni. Nosztalgiázni erről fölösleges, néha politikai színezetet is kap, ezért nem is kívánok nosztalgiázni. De mi maradt? Maradt az én városom, Újvidék, ahol hontalan lokálpatrióta lettem. Maradt egy városom, Újvidék, amelyik szintén agonizál. Többé nem az a város, amelyikben nevelkedtem. Ha tönkrement Jugoszlávia, akkor Újvidék is vele együtt. Az a sajátos újvidéki világ is megszűnik, hiszen egy kis Szerbia része lett. Erről írok a következő könyvemben, amelyik már a kiadónál van, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje.