Merkel reloaded?

Három hét múlva dönthetnek arról Németország polgárai, hogy harmadik kancellári mandátummal ruházzák fel Angela Merkel kormányfőt, netán kihívója, a szocdem Peer Steinbrück kap bizalmat. Az esélyeket Ady András írása latolgatja.

Az ötvenkilenc éves hamburgi hölgynek nem habitusa sokat és sokszor változtatni a frizuráján, öltözködése visszafogott, az egykori, szinte hivatalos egyszerűséghez kétszeri kancellársága csak némi „diplomáciai fényt” adott hozzá. Beszédstílusa inkább a tudományos okfejtésé, mint a politikusi szóvirágok szavazatnyerő hatásvadászaté, sommázva azt lehetne mondani, hogy igazi német. Az 1978-ban Lipcsében fizikai tudományokban doktorátust szerző Angela Merkel a berlini fal lebontásának évéig kémikusként dolgozott, azóta politikusi munkakörben alkalmazott, majd belép a CDU-ba (Christlich Demokratische Union Deutschlands) és Helmuth Kohl kabinetjének tagja, 1989 után a párt főtitkára. Maga mögött tudhatja azt is, hogy 2002-ben lekéste a kancellári vonatot. Az áhított poszt azonban az övé már 2005-ben, miután alig-győzelemmel maga mögé utasította Gerhard Schrödert. Azóta az 1871 utáni modern Németország egyetlen női kancellárja, s megkockáztatom: a szeptember 22-i szövetségi választások legesélyesebb indulója. Az Európában több ország által mintaként használt német választási rendszert tartják a leginkább arányosságra törekvőnek. Egyik jellegzetessége, hogy az egyéni választókörzetek és tartományi pártlisták kiegészítik egymást, ugyanakkor abban az esetben, ha egy párt „mandátumpohara” túlcsordul, a többi politikai képviselet kap egy-egy „plusz mandátumkortyot”. Ennek az a célja, hogy a kisebb pártoknak is nyújtson bejutási esélyt. E matematikai pontosságú rendszerbe tökéletesen illik a szeptemberben harmadik mandátumáért induló Merkel asszony programja, amelynek célja a honi munkanélküliség, az Európa szerte dúló monetáris szertelenség leküzdése, elsősorban a német pénzügyi környezet élhetőbbé tevése, a vidék felemelése, oktatási intézmények növelt autonómiája, és (a konzervatív kereszténydemokrata-keresztényszociális tömb irányvonalának megfelelően) a család és házasság-intézmény továbberősítése. Szép, de nem új, előnyére szolgál, hogy nem is akar nóvumként feltűnni. A nagy rivális, az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands) továbbragozza ezeket, s ezt a választók is érzik. Ám nem biztos, hogy értékelik a hasonlót cirádákkal: a munkahelyteremtésen belül a nők és férfiak egyenlő fizetettsége, az oktatáson belül a kiterjesztett ingyenesség, a házasságon belül az azonos neműek együttélésének teljes jogra emelése (ez viszont tényleg nóvum). A szociáldemokraták éppúgy akarnak sokat, sokfelé és jól közlekedni, mint a konzervatívok, de ezt az ügycsomagot állami monopóliumként kezelnék, és kiegészítenék a természeti, megújuló energiaforrásokra vonatkozó törvényeket. Szép, de másodhegedűs ajánlatlista.

Schröder hagyatéka Szeptemberben valójában a két nagy blokk jelöltjei fognak megméretni és valamelyikük híjával találtatik. Augusztus végi szemmel nézve úgy néz ki, hogy a sansz nem Peer Steinbrücknek, hanem Angela Merkelnek kedvez. Miért is? A Zöldek (Die Grünen) és a szociáldemokraták igenis látják, hogy kitörési lehetőségük lenne, amennyiben nem tűnnének annyira immunisnak az EU gazdasági és pénzügyi problémáira, mint ahogy indifferensnek igyekeznek feltüntetni a CDU-CSU koalíciót. De éveken keresztül kénytelen-kelletlen együtt léptek utóbbiakkal mindenféle eurozóna-mentési akcióban, és még nem volt idejük arra, hogy hitelesen képviseljenek egy Unió-szkeptikus hangvételt. Mi több, a Baloldal (Die Linke), amely a leginkább kormányellenes (s így EU-szkeptikus) vonalat kellene képviselje, nemrég fejezte ki ragaszkodását a közös pénz iránt. Aki szintén becsatlakozhatna Németország EU-vezér politikájának ellenzéséhez és megtorpedózhatná Merkel újabb sikerét, az Alternative für Deutschland egyelőre nem mutatott fel kellően erős csapatot és nem tudhat maga mögött megfelelően nagy politikai drukkertábort a hazai mérkőzés megnyerésére. Nehéz dolog Merkel előnyét behozni, s ez a siker nem minden esetben a kancellár-asszony politikai hozománya, hanem a Gerhard Schröderé és Tony Blairé, akik összekalapálták azt a politikai-gazdasági fejlődési útmutatót, amely Agenda 2010-ként híresült el, s amely államreformok sorozatát tartalmazta a szociál-demokrácia modernizálására. A Volkswagen művek humánerőforrás vezetőjének (Peter Hartz) ötletei nyomán keletkezett irat tartalmazza, hogy a munkanélküli segélyek folyósítása 32-ről 12 hónapra csökken, a munkavállalók kirúgásának jogi akadályait elhárítják, a folyamat meggyorsított-könnyített, a szociális és munkanélküli folyósító-rendszereket a jobb ellenőrzés és (ki)szűrés miatt össze kell vonni. Annak ellenére, hogy mindez vehemens ellenkezést váltott ki a választópolgárokból, hogy szétdarabolta az SPD-t, és a Linke-t erősítette, hogy fejét vette magának Schrödernek, úgy látszik, a hatalomba kerülő Merkelnek segített. Annak ugyanis, hogy Németország az eurozóna fiaskós hangulatában is megőrizte gazdasági vezető szerepét, a német termékek miatt az Unióban minden más termék hátrább szorult, az országban – Európa más államaival szemben – alacsony maradt a munkanélküliség, a kereskedelmi mérlegek továbbra is jók, az államadósság alacsony, s ennek ez az Agenda is oka. Ahogy a programot csendben, de következetesen átvevő és alkalmazó Merkelnek szinte semmit sem kellett tennie ezen a téren, úgy jött kapóra neki az is, hogy bár 2010-ben még arról beszélt, hogy átlagban 12 évvel meghosszabbítják az atomerőművek használhatóságát, a 2011-es fukusimai környezetvédelmi fiaskó után politikai éleslátása azonnali váltásra késztette.

Kémügy, mint banánhéj? A környező országokban, így Németországban is megerősödő zöldmozgalom egyre nagyobb nyomást tudott gyakorolni a kormányok nukleárisenergia felhasználása ellen, ily módon Merkel kihirdette, hogy országa 2022-ig teljesen átáll a hagyományos, vagy megújuló energiaforrások használatára, s lelakatolja reaktorait. Ezzel a gesztussal teljesen kifogta a Zöldek vitorlájából a szelet, újabb riválist utasítva maga mögé, mi több, a schröderi idők fura zöld-vörös Grünen–SPD kombinációját is akadályozza. Még valami, ami Merkel asszony újrázása mellett szól: Németország tartózkodott a 2011-es líbiai beavatkozástól és továbbra is ódzkodik attól, hogy fegyvereket, katonákat küldjön Szíriába. Annak ellenére, hogy ez a vonal megnehezítette az amerikai és NATO-Németország kapcsolatokat, a döntések nagyon jól mutatnak a belföld felé. Németországnak ugyanis, ahogy koalíciós partnereinek, elege lett az afganisztáni „sikersorozatból”, s annak ellenére, hogy a 2014 után elkötelezték magukat Afganisztán újjáépítésére, ez nem ugyanazt jelenti, mint harcoló félként nagy nehezen elszámolni otthon a katonai halálesetekkel. Lehet, hogy nem Merkel a legmegfelelőbb diplomata arra, hogy érdemben tárgyaljon a brüsszeliekkel, lehet, hogy nem a merkeli EU-alternatíva (amely az ő olvasatában egy „nincs más alternatíva”) a legmegfelelőbb az Unió gazdasági, munkanélküliségi, bankszektori eszementség közepette, de otthon támogatottságot élvez, mint minden német, aki keményen dolgozik és magas pozíciója ellenére kellően szerény. Mindenképpen reaktív és nem proaktív személyiséget mutat, ami az Európai Unió sorsát illeti, ezt hozzák fel ellene honi és külhoni ellenfelei is, és tán ebben rejlik fő sebezhetősége, ami veszélybe sodorhatja kancellári székét. Ennek csak Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter bejelentése mond ellent, miszerint az eddig megszavazott 250 milliárd eurós görög segély nem biztos, hogy csődmentesíti az országot, tán újabb mentőakció szükséges. Ám gyászos volt Merkel reakciója arra a botrányra, amely felrázta tespedtségéből a nyári vakációból a választásokra cseppet sem gondoló német nyárspolgárokat, s amely arról szólt, hogy az amerikai, ideiglenes orosz menekültjogi Snowden által urbi et orbivá tett NSA lehallgatási botrányban része volt a német kémelhárításnak is. A kampányindító így tényleg robbanékonyra sikeredett. A BND (Bundesnachrichtendienst) és az NSA együttműködtek a német polgárokról való „metadata”-gyűjtögetésben, amiről Merkelnek tudomása kellett volna, hogy legyen, s ha igen, fel kellett volna emelnie ellene a szavát. Amit most kihasználhat az ellenzék, az a polgárok zsigeri utálata mindenféle kémlelés iránt, hisz igazából két diktatórikus, gyilkos rezsimet juttat eszükbe, s azt, hogy a berlini fal ledöntése a saját lakosság ellen forduló SS, SD, és Stasi-szerű mindenféle szervtől való megszabadulást is kellett jelentse a polgári olvasat szerint. Annak ellenére, hogy adott esetben jogos államvédelmi aggodalmak ténylegesen motiválják a lehallgatást és elolvasást, nem ártana ezt kizárólag bírósági végzésre művelni, és átláthatóvá, követhetővé, számonkérhetővé, jogilag betonbiztossá tenni. Ennek a botránynak a kivédésére kevés most, hogy a kormány nyilvánosságra hozta: a BND elfogadta az NSA ajánlatát, miszerint dolgozzanak egy „nem kémkedünk-egyezményen” amely megerősíti a szövetséges hatalmakat abban, hogy nem kutakodnak egymás állampolgárai ellen. Nincs itt egy kis időrendi bibi?