Keserédes törökméz

2016. 07. 06. 20:09

A tavaszi kormányfőváltás óta új irányokat keres a török politika, formálisan rendezték a viszonyt Izraellel, enyhül a szembenállás Moszkvával, s talán hathatósabban támadják az Iszlám Államot is. A folytonos mozgásban lévő viszonyrendszert Ady András írása elemzi.

 

Erdogan török elnök. Új kormányfő, új külpolitikai irányok

 

Június 29-én írta alá a török és az izraeli fél, azt a békülési egyezményt, amely formálisan is rendezi a két ország közötti viszonyokat – főleg a diplomáciai és kereskedelmieket –, amelyek a Mavi Marmara incidens óta megromlottak. Ezt megelőzően Erdoğan elnök megkövette Moszkvát a novemberben lelőtt katonai gép miatt, és június 22-én a vadonatúj török miniszterelnök akkorát nyilatkozott Irán mellett, hogy Törökország amerikai patrónusai levegő után kapkodtak. Mondják, ezek egy többszintű elbűvölési manőversorozat részei Ankara részéről, s hogy ezzel igyekeznek helyrehozni mindazt, amit az Erdoğan-Davutoğlu kettős elrontott, és amit az Erdoğan-Yildirim páros minden bizonnyal orvosol. A szomszédi kapcsolatok rendezésének garantált nehézségeivel nem értek egyet, ahogy azzal se, hogy az Erdoğan-Davutoğlu duó mindig is normalitásellenes volt, vagy hogy működése végén Davutoğlu kormányfő nem próbálta menteni a menthetőt. Ezért sem értem az optimizmust, amely az Erdoğan-Yildirim kettőst mennyekbe emeli. Hatalma elején mind Erdoğan, mind pártja a haladást, a gazdasági felemelkedést, a jólét ígéretét jelentették, aztán az állam fejestől elkezdett kicsúszni az atatürki szekularista normák alól és becsúszni egyfajta neo-otomanizmusba, az iszlám világ elképzelt képviseletébe és a prezidenciális abszolutizmusba. De ekkor már Ankara sem maradhatott ki a szíriai Aszad-ellenes, majd a sokáig csak színleg kalifátus-ellenes harcból, és jelenleg ott tart, hogy ennek az ügyvitelnek a félremenedzselése miatt annyira szüksége van az amerikaiakra, mint egy korty vízre. Szíria felett ugyanis nincs semmiféle török repülő-alkalmatosság, amelyre a légi elrettentést rá lehetne bízni, így életfontosságú az incirliki amerikai bázis A-10-es csatarepülőinek, vagy a szintén onnan szálldosó MQ-1 Predator drónok jelenléte. Ám a török határon immár átkatyusázó ISIS ellen sincs igazán más védelem, mint állandó drónjelenlét és amerikai M 142-es (HIMARS) mobilis rakétatüzérség.

 

Török és izraeli zászló egy hivatalos találkozón

 

Közeledés bizalmatlansággal

Ha már Amerika, úgy a logikai kapcsolás nyugodtan átvihet az izraeli oldalra is, igen ám, de itt 2010-től mindeddig csak fagyos diplomáciai hangvételek, a kapcsolati szálak lassan teljes körű szakadása volt a jellemző. A Mavi Marmara akció, mely Ankara szemében török állampolgárok legyilkolása volt, ebben a konstellációban elvesztette azon élét Erdoğan számára, hogy nagyon ragaszkodjon ahhoz, csak akkor bocsát meg Tel-Avivnak, ha az bocsánatot kér és feloldja a Gázai-övezet blokádját. Ebből annyi is elég lett, hogy Izrael kérjen bocsánatot, fizessen kártérítést az áldozatok családjainak, valamint engedje meg a törököknek, hogy segélyeket szállítsanak a lezárt övezetbe (persze az izraeliek által ellenőrzött Ashdod kikötőn keresztül). A blokád feloldásáról szó nem esett. Nem is fog egyelőre, ahogy a két izraeli katona holteste hollétéről se, akiket a legutóbbi gázai-háborúban a Hamász már holtan, de elrabolt, pedig az izraeli hadsereg cseppet se kezeli könnyedén élő vagy holt katonái ügyét. A gázai Hamászt nem csak így védte Ankara, de úgy is, hogy az általa küldött élelmiszer, gyógyszer stb. segélyekkel enyhíti az övezet nyomorát és belső forrongásoknak kitett – többször is a parancsnokoló Hamász vezetőség ellen forduló – politikai hangulatát. Nem utolsó sorban a szunnita Ankara egyre nagyobb szerepet kap a szintén szunnita, de iráni síita irányítottságú szervezet által kontrollált övezetben. Kissé rálépve ezzel a szintén szunnita, és szintén diktatórikus Kairó tyúkszemére, akire pedig akár Izrael is mint tradicionálisabb és sikeresen békítőbb partnerre tekint Gázát illetően. Ha tartalommal telítődik az országok közeledése, úgy esélye lesz Ankarának, hogy Tel-Avivtól is kérjen: itt kimondottan drónokra és Vaskupola (Iron Dome) elemekre gondolok. Persze, ez nem gyors folyamat, ugyanakkor marad a szkepszis az izraeli katonai és titkosszolgálati körökben a török partner iránt. A 2010-ig e téren példás együttműködés az egyik legnagyobb áldozata a fennálló feszültségeknek. A gazdasági, kulturális, turisztikai, pénzügyi kapcsolatok helyreállnak, de az egyenruhások között soha nem lesz a régi nívójú a segítőkészség. A török békülés gazdasági vonzatának része az is, hogy az izraeli felségvizek alatt húzódó gázmezőket okosan használva, ki lehetne iktatni az orosz gázfüggőséget, sőt tranzitországként a törökök még profitálhatnak is belőlük.

Harci gép a kifutópályán az incirliki légi bázison

 

Orosz kapcsolat, kurd szálak

Oroszország irányába Ankara kellett megtegye az első lépést. A jelek szerint az Su-24-es incidens után nem jött már be Erdoğan terve, amely biztatóan indult: kihasználja az EU és Moszkva szembenállását (Európának szüksége van rá, de szívből rühelli, Moszkva okés, de késélre megy az EU-val). De van a török-orosz ügyvitelnek egy halmazati hatása miatt aggasztó eseménye, amely felébresztette Ankarát. Május 13-án a PKK-közeli média képsorokat közölt arról, hogy egy talpasuk orosz gyártmányú (Igla) hordozható légvédelmi rakétavetővel leszed egy török felségjelű Cobra helikoptert. Igaz, nem az első eset, hisz 1997-ben, és 2008-ban is volt helikopteres áldozata az Ankara-PKK szembenállásnak, de ez a novemberi orosz gép lelövése után veszélyes volt. A törökök mondhatnák, hogy az oroszok fegyverzik a PKK-t, az oroszok meg azt, hogy most már senki sem nyugodt az török légtér közelében a polgárháború-közeli hangulat miatt, amit Ankara újrakreált, felrúgva a kurd szervezettel a békülési folyamatot. Ankara elnézéskérése előtt a szíriai ügyvitelt illetően (az ISIS ügyet leszámítva) az oroszokkal egy cseppet sem értettek egyet, de a gazdasági (főleg energetika) kapcsolatokkal meg voltak elégedve, most se Erdoğan kanossza-járásáról van szó, a folyamat többszintes. Május 28-i athéni vizitjén Putyin olajágat kínált Ankarának az állami bocsánatkérésért, majd 30-án a török miniszterelnök-helyettes jelezte sajnálatát a lelövés miatt, a külügyminiszter pedig politikai brainstorming-csoportot hozott létre a békülés menedzselésére. Moszkva meghívást intézett Ankarának Szocsiba, a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés összejövetelére, amelyet az EU-s csatlakozásért felelős főtárgyaló Çavuşoğlu elfogadott. Ankara békülékenysége mögött már sejthető az orosz agrártermékek blokádjának megszüntetése, az orosz turisták érdeklődése (Putyin feloldotta ezt a zárlatot), a medvegyevi instrukció a gazdasági szankciók elengedéséről, egy 20 milliárd dolláros déli atomerőmű továbbépítése, vagy a Turkish-Stream további sorsa.

Mellesleg, ha Ankara a repülőtéri ISIS-merénylet miatt mélyen be akar menni Szíriába, ahhoz szüksége van az orosz „engedélyre”. Ez se nehezebb folyamat, mint az izraeli békülés, itt is primátusa van a gazdasági érdekeknek, így semmiképpen nem hasonlítható egy esetleges kairói béküléshez. Amelyet rendkívül hiányolok, s a jelek szerint még jócskán hiányolni fogok. Kairó 2013-óta támadja Ankarát a Muszlim Testvériségnek (MB) nyújtott védelem miatt. Kairó nemes egyszerűséggel terrorista szervezetnek tartja az MB-t, ami egy diktatórikus rezsim ismeretében viccesen hat. Az a baj, hogy Kairó nem tudja elfeledni az ellenséges Hamász kapcsolatait az MB-vel. Al-Sisi elnök-tábornok hasonlít az atatürkös-vonalra, amelytől Erdoğan szabadulni akar, de az is fontos, hogy annak ellenére, hogy a régió történelmi reflexei Törökország ellen dolgoznak, Ankara vak eziránt és nem ismeri el, hogy a palesztin-izraeli kérdésnek van már egy képviselője, aki egyúttal bírja a környező arab vidékek bizalmát is. Érdekes szembenállási góc Ciprus, ahol Egyiptom együtt gyakorlatozik a görög kormány katonáival.

A török légtérben jelenlévő amerikai MQ-1 Predator drón

 

EU: Törökország kell, de...

Miért hegymenet az Ankara-Teherán kapcsolatjavítás, mikor Törökország még az amerikai izoláló szankciók idején is segítette az iráni olajértékesítést, és ezt Teherán nem felejti el? Miért lenne nehéz a közeledés, amikor Ankara tanul abból, ahogy Teherán kezeli a kurd kisebbségét, ráadásul az iraki kurdok (Kurd Autonóm Régió) az egyedüliek, akikkel Ankarának inkább olajkereskedelmi (napi három millió hordó olaj értékesítése) kapcsolata van, mint gyűlöleti? És miért lenne gond az eddigi 9 milliárd dolláros éves kereskedelmet feltornászni 30 milliárdra, vagy Teheránon át Bagdaddal is javítani a kapcsolatait Ankarának. Azzal a Bagdaddal amelynek úgy kell a török katona, hogy közben telefonálgat a síita Teheránba a létszámok jóváhagyásához? Ehhez adódik, hogy az isztanbuli Atatürk repülőtéri merénylet után Ankara tán végre az ISIS ellen harcol, és lazít a reflexen, hogy bármi baj az országban kurd-gyökerű. Amerikának kell Ankara, ám ennek foka függ az elnök politikai vérmérsékletétől. Trump beavatkozik mindenbe, amiből Obama több kevesebb sikerrel kimaradt. Érdekes lesz figyelni ezt a Putyin-rajongót, amint Erdoğant határozottabb szerepvállalásra ösztönzi. Hillaryval Erdoğannak még marad ideje a huzavonára, ideje lesz azt is megszokni, hogy a szíriai Delta Force nem hiába visel máris kurd megkülönböztetőket a zubbonyán. Erdoğannak több esélye lesz a saját szájíze szerint irányítani az orosz békülést, rajta tartva a szemét Amerika oroszok iránti viselkedésén Európában is, hisz akkorra még közelebb kerül Európa Ankarához. Amerika gondja marad, hogy miként fazonírozza demokratikus formájúvá azt az autokráciát, ami ott készülődik, bár ha Egyiptom ilyes megszépülését nézem... Törökország 1987-ben jelentette be EU-csatlakozási szándékát, az Unió 2005-ig ráért, nem is tárgyaltak. Közben a török közvélemény átment már egy euroszkeptikus mélyponton, ebben az évben pedig az EU rákapcsolt: Törökország kell! Kimondva kell, nem kimondva: a frász tör ki tőlük, de hát átvették a bevándorlásügyet és lehetőleg ne is legyenek uniós tagok, míg a menekültügyet igen kétesen intézik. Ha jelenleg az Unió 28 (pardon lassan 27) hangú, miért lenne kevesebb válasza a török kérdésre, arról nem beszélve, hogy ha kimarad egy tag, a helyére akár benevezhet egy másik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!