1849 tavaszára megérett a honvédhadsereg
2016. 07. 06. 11:08A szabadságharc történéseit tovább idézve, dr. Hermann Róbert hadtörténész – aki huszonkét könyvet írt erről a témáról –, Szilágyi Aladárral folytatott beszélgetésük harmadik részéban Görgei Artúr északi hadjáratától kezdődően, Bem Erdélyt felszabadító hadműveletein, a tavaszi hadjárat legendás sikerein keresztül Buda bevételéig pörgette a história lapjait.
Hermann Róbert hadtörténész több mint húsz kötetet írt a szabadságharcról
Javasolom, térjünk vissza a magyarországi színterekre. Az osztrákok 1849. január ötödikén bevonulnak a magyar fővárosba, ugyanakkor Görgei egy kiáltványt ad ki. Ennek mi volt a lényege?
A tisztikarnak egy jelentős része december elejétől, december közepétől elbizonytalanodott az ügy sikerét és a törvényességét illetően. Egyrészt maga a trónváltozás komoly lelkiismereti konfliktust okozott: lojalitási kérdést, hogy most akkor az új uralkodóra nem kellene-e fölesküdniük, másrészt, ha egy hadsereget mindenütt megvernek, akkor az ember elkezd gondolkodni, jó helyen van-e. Főleg, hogy folyamatosan jönnek a másik oldalról az impulzusok: lázadóknak nevezik őket, állandóan megtorlással fenyegetik. Emiatt már december elején megindul egy bomlási folyamat, de igazából december közepén, a császári támadás után erősödik föl, ami oda vezet, hogy december végén, január elején Görgei hadseregénél
a felső katonai vezetésnek nagyjából a fele azt mondja: köszöni szépen, neki elég volt ennyi…
Három tábornok van ott Görgeivel együtt. Az egyik betegszabadságot kér, ez Schweidel József, a későbbi aradi vértanú, a másik Lázár György, Móga tábornok veje, aki kilép a seregből. A dandár- és hadosztályparancsnokoknak nagyjából a fele beadja a lemondását, vagy be se adja, egyszerűen eltűnik, ugyanez a helyzet az ezredparancsnokokkal, a zászlóaljparancsnokokkal. Van olyan zászlóalj, amelynek a parancsnoka 1849 elején hadnagy, holott legalább őrnagynak kellene lennie vagy a rangban legidősebb századosnak. Az egyik huszárezred tisztikarának szinte a fele eltűnik, ezt nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Görgei patthelyzetben van. Azt nem mondhatja, hogy „nem voltunk elég vitézek az ellenséggel szembeszállni”. Ezért egy olyan nyilatkozatot ad ki Vácon, amelyben leszögezi, hogy ő továbbra is törvényesnek tartja Magyarország ügyét, és megpróbálja rávarrni a dunántúli vereségek és a visszavonulás felelősségét az Országos Honvédelmi Bizottmányra. Mondván, nem hallgattak az ő figyelmeztetéseire, hogy rosszul politizáltak, és így tovább. – Erre mindig lehet számítani, a katonák utálják a politikusokat. Gyakorlatilag ezzel a nem túl elegáns, de a valósággal eseti kapcsolatban álló nyilatkozattal megőrzi a tisztikar maradék részét a magyar oldalon. Lehet, amúgy is megmaradtak volna. De miután olyan tömegben léptek le, jogosnak tűnt az aggodalom: ha valamilyen határozott útmutatást nem kapnak, akkor a többi is el fog menni. És csak hadnagyokkal nem lehet végigvinni egy háborút…
Végül is már januárban megindul Görgei északi hadjárata. Ez lényegében miből állt?
A fő stratégiai cél mindig is az volt, hogy megakadályozzák Windisch-Grätz hadait a Tisza-vonal elleni előnyomulásban. Miután ő először észak-nyugatnak indult a lipótvári erőd felmentésére, ezzel még azt a látszatot is kelthette, hogy esetleg Bécs irányába megy. Egyébként terjesztette is útközben, hogy ő a forradalmi Bécs ellen fog menni, és miután a Felvidéken nem voltak jelentős osztrák erők, emiatt Windisch-Grätz aggódni kezdett. Amikor utána északnak fordult, akkor meg a morva határ felé közeledett, márpedig Morvaországban, Olmützben tartózkodott az egész udvar. Aggódtak,
mi lesz, ha Görgei nagy huszáros kedvében benyomul Morvaországba, és elfogja őfelségét,
vagy ha nem is őfelségét, de legalább az anyukáját?… Emiatt komoly katonai előkészületek történnek a morva határ védelmére. A lényeg az, hogy emiatt Windisch-Grätz képtelen elmozdulni Pest-Budáról, nem tudja, mit csináljon. Görgeit üldözteti viszonylag nagy erőkkel, de a Tisza-vonalra csak egy lovasdandárt küld, amelyik épp csak arra alkalmas, hogy megnézzék: a magyarok át akarnak-e kelni, vagy sem. Ezzel a magyarok nyernek két olyan hetet, ami alatt a Tisza-vonalon megszilárdul az ellenállás. Január végén Perczel indít egy korlátozott ellentámadást Szolnok és Cegléd térségében, s ettől Windisch-Grätz annyira megrémül, hogy még a Görgeit üldöző erők egy részét is visszavezényli a fővárosba. Gyakorlatilag egy hónapon keresztül tétlenségre kényszerítik az ellenséges fővezért, és ez pont elég arra, hogy mind a Felső-Tiszánál, mind a Közép-Tiszánál megszilárduljon a védelem, illetve, hogy a Délvidékről elkezdjék kivonni a magyar erők egy részét, és ezeket is fölhozzák a Közép-Tisza vidékére.
Ábrázolás a piski csatáról
Erdély, 1849. február 9.: a piski csata, ahol Bem serege megveri Puchner hadait, majd március 11.: többszöri kísérletezés után beveszi Nagyszebent – ez két igen fontos győzelem. Nem túlzás azt állítani – ahogy olvastam valahol –, hogy ezzel a sikeres szebeni hadművelettel „Erdély felszabadult”?
Most már – utólag – látjuk, hogy ez egy nagyon jó húzás volt, mert az erdélyi osztrák ellenállás rövidesen kártyavérként omlott össze. Benne volt a pakliban az, ha – mondjuk – időben nem sikerül elfoglalni Nagyszebent, Puchner utoléri Bemet, akkor óriási vereséget szenved, de azzal, hogy Nagyszeben a magyarok kezére kerül, és jönnek újabb és újabb megerősítések Magyarországról, a Székelyfölről, és folyamatosan állítják ki az újabb zászlóaljakat, végre létrejön az a fajta erőegyensúly, aminek a birtokában Bem meg tudja verni a császáriakat. Nem is beszélve arról, hogy Puchner ágynak esik, amikor meghallja Nagyszeben elvesztésének a hírét. Aki átveszi tőle a parancsnokságot, ez a Kallián József nevezetű – isten nagyobb dicsőségére, egyébként magyar származású – császári tábornok, ő meg kapkod ide-oda. Ugyan már az oroszok is bent vannak Nagyszebennél meg Brassónál, de közlik, hogy ők támadó harcban nem vesznek részt. Ha kiűzték őket Nagyszebenből, akkor kimennek Havasalföldre, és elvárják, hogy az osztrákok biztosítsák a szabad kivonulásukat, próbálják megállítani a magyarokat. Bem viszont iszonyú rámenős, nem hagy időt az osztrákoknak, nincs tényleges ellenállás, a szétszórtan álló dandárokat, hadosztályokat pillanatról pillanatra űzi. Arra kényszeríti az osztrákokat, hogy március végére kivonuljanak, Erdély legnagyobb része tényleg szabaddá váljék. Gyulafehérvár, Déva és az Érchegység marad a császáriak, illetve a román felkelők kezén. Ettől a pillanattól kezdve Erdély két hónapon keresztül nem jelent problémát.
Ami az erdélyi hadműveletekkel párhuzamosan zajló magyarországi fejleményeket illeti: február végén zajlott le a kápolnai csata, ahol Windisch-Grätz csapott össze a frissen fővezérnek kinevezett Dembinskivel. Erről is ellentmondásos véleményeket olvastam. Mennyire volt ez az ütközet vereség, mennyire nem? Windisch-Grätz milyen alapon jelentette Olmützbe, hogy ez már a végső győzelem?
A kápolnai csata a két fővezér teljes hadvezéri inkompetenciájának a tökéletes példája. Egyrészt Dembinski részéről, aki képtelen volt összpontosítani a csapatait, pedig minden lehetősége meglett volna rá, másrészt a Windisch-Grätz részéről, aki meg elindul, február 26-án lezajlik a csata első napja, de nem visz magával annyi erőt, hogy ezt a sikert kiteljesíthetné. Ha másnap nem jön meg Schlik tábornok észak felől, akkor valószínűleg itt egy döntetlen következik be. De még Schlikkel együtt sem olyan erős, hogy a magyarokra döntő vereséget mérjen. Tehát ez egy kínkeserves győzelem az osztrák oldalon. Utána
a császári fővezér nem meri hathatósan üldözni a magyar sereget,
sőt, egy nappal később, február 28-án Mezőkövesdnél még jól meg is verik az elővédi dandárját, a magyar huszárság rendesen megkaszabolja. Utána a magyar hadsereg visszavonul a Tisza mögé, Windisch-Grätz viszont elmegy a tiszai átkelőkig, utána széttárja a kezét, és azt mondja: ennyi volt! Az viszont egy rossz beidegződés a magyar történetírásban, hogy Windisch-Grätz azt jelentette volna, hogy megnyerte a háborút. Fut ugyan egy olyan jelentés, hogy „a lázadó csordákat iszonyú tömegben találtam Kápolnánál, szétvertem, nemsokára Debrecenben leszek”… – Ezt viszont nem Windisch-Grätz írta, az a baj. 1850-ben egy Teofil Lapinski nevű, derék lengyel tüzérszázados hamisította az emlékirataiban, és ezt az egész magyar történetírás „beszopta”…
Akkor osztrák szempontból mégiscsak sikeres az ütközet, és az azt követően kiadott, úgynevezett olmützi alkotmány között – melynek értelmében Magyarország a központosított birodalom egyik tartományává minősült volna vissza –, nincs semmiféle ok-okozati összefüggés?
Nem, nem ennek a következtében bocsátották ki az olmützi alkotmányt. Semmi köze nem volt a kápolnai csatához. Hiszen Windisch-Grätz-cel már előtte közlik, hogy mi lesz az alkotmányban, és tőle csak jóváhagyást kérnek, nem pedig győzelmet. Az olmützi alkotmány kibocsátása kétség kívül a kápolnai csata után történt, de nem a kápolnai csata következtében.
Ezt követte a legendássá vált tavaszi hadjárat, melynek első jelentős mozzanata volt Gáspár András (a várfogságból való szabadulása, 1850 után Biharon postamesterkedő tábornok) április másodiki hatvani győzelme. Utána szinte kétnaponként zajlanak le győztes csaták. Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, végül Komárom. Mi ennek a sikersorozatnak a magyarázata?
Több is van. Az egyik az, hogy nagyon jól összekovácsolódik a magyar vezetés. Az olyan fajta nézeteltérések és diszkrepanciák, amik korábban Dembinski fővezérsége alatt mutatkoztak, már nincsenek. Van egy jó fővezér, Görgei, aki képes irányítani az alparancsnokokat, vannak nagyon jó alvezérek, Klapka, Damjanich, Aulich tábornok (kép), akit szintén ne felejtsünk el, mert a tavaszi hadjárat második felét félig-meddig ő viszi a vállán. Gáspárt is ide lehet sorolni, ő azért nem ugyanez a kategória, nem ugyanebben a súlycsoportban van, ő egy vitéz katona, de a hadtestparancsnoki képessége legalább is kétséges. Őt egy kicsit felülértékelte Görgei, amikor hadtestparancsnokká léptette elő a hatvani győzelem következtében. Tehát van egy kitűnő vezető brigád, amelyik nagyon jól együtt tud működni, van egy nagyon jó tervezés, részint Klapka részéről, aki a tavaszi hadjárat első felét tervezi meg, részint Bayer József ezredes, Görgei vezérkari főnöke részéről, aki a hadjárat második felének a haditervét hozza össze. És hát… megérett a honvédhadsereg! Az a sok összecsapás, amit ’48 októbere óta vívnak ezek az alakulatok, összeszoktatja, megedzi őket. Most már nem rettennek meg az alakulatok, ha ellenséges lovassági támadás éri őket, hanem négyszögbe állnak, mint Komáromnál tették. Tehát megvannak a személyi feltételek, megvannak az egyéb feltételek. Van egy nagyon jó haditerv, mind a hadjárat első felében, mind a másodikban, amit 75 százalékos hatékonysággal sikerül is végrehajtani, ami nem kevés. A maximális cél: az ellenséges erők bekerítése vagy a fővárostól való elszorítása lenne, ami ugyan nem sikerül, de annyit elérnek, hogy a Duna-Tisza közét felszabadítják, és visszaűzik az ellenséget a fővárosba. A második szakaszban pedig elérik azt, hogy kimanőverezik a Rába vonaláig az ellenséget.
Tham Mór vázlata Buda ostromáról
Mindennek a betetőzése Buda visszafoglalása volt?
Igen, a hadjárat betetőzése Buda visszavétele volt. Erről sok vita van azóta a magyar történetírásban, ez soha nem fog nyugvópontra jutni, hiszen nem tudjuk eldönteni: mi lett volna, ha nem Buda ellen indul a hadsereg április végén, hanem tovább mennek. Én, alapvetően az erőviszonyok alapján, úgy látom, hogy ebben a hadseregben nem nagyon volt már több. Maga a terv Komáromig szólt. Görgeinek nagyjából 27 ezer embere van, amikor április 26-án megvívja a komáromi csatát, a többiek a főváros alatt gyülekeznek, ott foglalják le az ellenséges főerőket két héten keresztül. Nos, ezzel a 27 ezer emberrel kellett volna követni azt a császári haderőt, amelyik végre egyesült – mert ezeknek a vereségeknek lett egy ilyen, magyar szempontból kellemetlen következménye –, és kétszeres túlerőt képezett. Majdnem 55 ezer embere van Welden táborszernagynak Bécs előtt. Tüzérségben is jelentős a fölény, mindennek a tetejében ott van Buda a… seggünkben – hogy ilyen szépen fejezzem ki magam… Az osztrákok – többek között – azért veszítették el a tavaszi hadjáratot, mert végig ott volt nekik is egy ilyen tüske a fenekükben: a komáromi erőd, ami miatt egyrészt nem tudták a fő közlekedési útvonalakat nyugodtan használni, másrészt akörül kellett bizonyos erőket állomásoztatni, amiket nem lehetett bevetni a főhadszíntéren, illetve a Komáromba vezető utakat is kellett biztosítani különböző erőkkel. Ez mind-mind lefoglalta őket. Budánál is ott van 5000 főnyi ellenséges helyőrség. Jellasics hadteste elindul dél felé a Duna mellett, de nem lehet tudni, mi a feladata, tehát amíg Buda nincs magyar kézen, Jellasics bármikor visszafordulhat, és galibát okozhat. Ezért gondolom azt, hogy az adott helyzetben ennél okosabbat nem lehetett csinálni. Egyébként
Buda bevétele volt az egyetlen alkalom, amikor a szabadságharc alatt rohammal foglaltak el egy erődöt,
a többi ostromzárral történt. Ez volt a legrövidebb ideig tartó várostrom, 17 napig tartott.
Mekkora volt a magyarok vesztesége?
Magyar részről nem volt olyan nagy. Hat-nyolcszáz fő közé szokták tenni, az általunk ismert adatok alapján nagyjából annyi volt. Ez összevetve azzal, hogy az ellenség ötezret veszített – igaz, azok nem mind halottak voltak, hanem jobbára hadifoglyok –, valóban nem olyan sok. Az osztrákok anyagi veszteségei is rendkívül nagyon voltak: elveszítettek egy erődített helyet, kétszáz ágyút, több ezer lőfegyvert, meg óriási hadi készleteket, ehhez képest a magyar veszteség nem volt olyan nagy áldozat. Mindig azt szoktam mondani, képzeljük el: amikor megindul az orosz-osztrák egyesített támadás, és Buda még mindig a császáriak kezén marad, ez milyen nagy mértékben korlátozta volna a magyar hadsereg mozgási szabadságát.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
