Hogyan tovább, liberalizmus?

Hol tart ma a magyar liberalizmus, kik a liberálisok, kik képviselik őket, illetve hová tűnt hajdani képviseletük? Ezt a témakört szedte ízeire kolozsvári előadásában Bretter Zoltán egyetemi tanár, volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő, a bukaresti magyar kulturális intézet korábbi vezetője. Gondolatmenetét Kustán Magyari Attila összegezte.

Bretter a Szabad Demokraták Szövetsége meg nem írt történetével indított. Visszaemlékezések, kísérletezések már történtek, Pető Iván és Magyar Bálint igyekeztek e témát megközelíteni átfogó írások közlésével, azt ígérve, hogy hamarosan könyv alakban is napvilágot lát a kezdeményezés, erre azonban már két éve hiába várnak az érdeklődők. Bretter szerint mintha a szerzők maguk is küzdenének saját pártjuk történetével. A Beszélő című folyóirat, amely bizonyos értelemben a magyar liberalizmus lapja volt, nemrég szűnt meg. A magyar liberalizmus közege tehát beszűkült. A Beszélő egyik utolsó számában Kuncze Gábor kijelentette, nem érti, hogy miközben az SZDSZ a legmodernebb liberalizmust képviselte, ezt senki nem értette meg. Erre reflektálva Bretter egy másfajta értelmezést is felkínált: a pártot éppen azért nem értették meg, mert modern eszméket vallott.

Rendszer- és önkritika Felsejlik, mondta Bretter Zoltán, hogy a teljes rendszerváltás és a magyar liberalizmus is totális kudarcnak látszik, mivel a mai politika erre épít, a politikai erők nem győzik hangsúlyozni, hogy a rendszerváltás elmúlt huszonhárom éve rosszul sült el. Bretter a Lehet Más a Politika és a Jobbik példáját említette: az előbbi participatív demokráciát szeretne elérni a jelenlegi megoldásokkal szemben, az utóbbi a maga radikalizmusával szintén rendszerkritikai mondanivalóval jelentkezik, és szintén participatív demokráciát hirdet – igaz, ennek kicsúcsosodását a Magyar Gárda tevékenységében látják. Mindkét párt esetében disszonanciát okoz, hogy a rendszernek, amelyet kritikával illetnek, maguk is részesei – tette hozzá az előadó, áttérve arra, hogy ezzel maga a Fidesz is így van. Parlamenti dokumentumokat lehet felmutatni ezt bizonyítandó: ilyen például a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, amely kimondja, hogy a rendszerváltás sikertelen volt. Orbán Viktor megnyilatkozásai szintén meghatározóak ebben a kérdésben, kötcsei beszédében azt mondta ugyanis – önmagát is bírálva –, hogy a mai állapotokat a 68-as generáció művének kell tekinteni.
Bretter szerint a 68-as generációnak nevezett jelenség az individualizmust jelenti, ez pedig a jelenlegi kormánypártok számára nem kívánatos: láthattuk azt a parlamenti beszédet, amelyben a nőket jóformán fejősteheneknek tartották, akik a pofon elcsattanását további gyerekek szülésével védhetik ki.
Az élet szerintük a közösségért való munkálkodást jelenti inkább, a Kötcsén meghirdetett orbáni új kulturális vízió így individualizmusellenes. Ez vihet közelebb annak a megértéséhez, mi az a sikertelenség, amit a rendszerváltásnak tulajdoníthatnak, és amit helyettesíteni szeretnének egyfajta közösségelvű világgal, a Nemzeti Együttműködés Rendszerével.

Hatvan év kell mentalitásváltásra A filozófus szerint a kérdés az, miért éljük meg a rendszerváltás kudarcának azt, ami ma történik velünk. Az emberek demokráciát és kapitalizmust akartak, a látvánnyal azonban ma nem elégedettek: a korábban láthatatlan korrupció mindenki számára érzékelhető, a pártok marakodnak – ahogyan ezt egyébként el lehet várni tőlük –, nincsenek kiemelkedő politikusok, úgymond jó királyok, akikre erkölcsileg fel tudunk nézni.
Senki nem számolt azzal, hogy amikor kimondja a demokrácia és a piacgazdaság szavakat, akkor ezek undorítóak lesznek, visszataszítóak az emberek számára. Bretter emlékeztetett arra a korabeli jóslatra, amely szerint az 1990 utáni politikai rendszerváltás hat hét alatt végbemehet, a piacgazdaság kiépítése hat évig tart, a mentalitás változására, a civil társadalom kiépítésére azonban már hatvan évig kell várni. A politikai rendszer és a kapitalizmus meggyökerezése valóban az előre látott tempóban történt, arra azonban senki nem figyelt fel, hogy a jóslat önellentmondást tartalmaz: megfelelő mentalitás hiányában az emberek nem fogják magukénak érezni azokat a kereteket, amelyeket a politikai és a gazdasági rendszer kialakított. Az a hit, ami a rendszerváltáskor mozgatta az embereket, hogy rövid idő alatt keresztül tudják vinni az akaratukat – ami egyébként liberális törekvésnek számít –, megfeledkezett a mentalitás kérdéséről. Két évtizede mindenki az intézményekkel foglalkozott és a liberális demokrácia világméretű győzelméről beszélt, ám az előbbit rosszul tették, az utóbbi kapcsán pedig tévedtek.
Bretter Zoltán feltette a kérdést, nem kellett volna-e előbb megvizsgálni, hogy az adott országokban milyen politikai kultúra létezik, és hogy az institucionalizmus korai volt-e, ráadásul ezek a szerkezetek nem univerzálisak. Lehetséges – tette hozzá –, hogy bizonyos, a politikai kultúrával kapcsolatos kérdéseknek meg kellett volna előzniük az intézmények építését.

Viszonyunk az államhoz Az elméleti szakirodalom tíz évet váratott magára, az ezredfordulón születtek új elképzelések. Bretter egy lengyel szociológus álláspontját említette: a rendszerváltó országok nem számoltak az örökséggel, a kelet-európai országokat az előző korszakban jellemző kultúrával, mint az úgynevezett „edzett alkalmatlanság” vagy „civilizációs illetéktelenség”. Az állam egyszerre idegen – gyakran elnyomó rendszerrel bír –, de másfelől megvéd, óv és eltakar, arra késztetve az állampolgárokat, hogy intézményeit kijátsszák, mert azok alkalmatlanok. Miközben az állam becsapásán ügyködnek, kívánják is tehát annak a létét, ezt az ellentmondást pedig Bretter magyar példával illusztrálta: a kádári rendszer egyik jól diagnosztizálható jellemzője a kettős gazdaság volt, az állami gazdaság mellett egyfajta kapitalisztikus tevékenységet is engedélyezett. Ezeket a tevékenységeket az emberek az állam által biztosított eszközökkel végezték, Bretter megfogalmazása szerint ennél nagyobb korrupció nem is létezik a világon.
Ez az örökség, ezt pedig nem veszik komolyan az intézményformálás lázában; el kell telnie egy-két évtizednek ahhoz, hogy ráébredjenek az államhoz fűződő kettős viszonyra, ami a habitusba beépült. A liberális intézményekről így derült ki, hogy nem működnek, aki pedig ezt felismeri, az a liberalizmust dobja ki az ablakon, és az államnak a protektív hangulatát akarja visszahozni. A kudarc érzése tehát definiálva van, a következtetés pedig az állam restaurálásának vágya. A liberalizmus projektje a központosított államigazgatást „háromezer köztársaságra”, azaz önkormányzatokra bontotta le, ugyanakkor az egyéni jogokra, a szólás szabadságára fektetett hangsúlyt, szembemenve a létező politikai kultúrával, az embereknek ez pedig nem tetszett.
Az SZDSZ mint párt sem tudott érvényesülni. A szocialistákkal való együtt kormányzás lehetősége ellenkezett az elveivel, dönteni kellett arról, hogy a kommunistaellenes párt együttműködjön-e a „kommancsokkal”. Bretter szerint ezzel a lépésükkel nem árulták el a liberalizmust, azonban megbocsáthatatlan volt az, hogy a hatalomban való részvétel felváltotta a vele szemben álló morális felsőbbrendűséget.
A magyar társadalmat ma intolerancia jellemzi, ilyen közegben nehéz vállalkozás a liberalizmus jövőjéről beszélni. Bretter Zoltán összegzése szerint azonban ha igaz, hogy egy restaurációs, etatista korszakot élünk, akkor előbb-utóbb felbukkannak az állami önkényt ellenző igények. Ennek már ma is vannak bizonyos jelei, elég a kormány döntéseire választ adó tüntetésekre gondolni, később pedig felmerülhet az emberekben, hogy az individualizmusnak is tért kell adni. Az, hogy ezekre az igényekre épülve egy vagy több szabadelvű párt jelenik-e meg a politikai palettán, még kérdéses. A történetnek nincs vége, de egy bizonyos korszaka minden bizonnyal lejárt.