„Apu, nekem olyan kell!”

Cári Tibor zeneszerző 1979. január 19-én látta meg a napvilágot Székelyudvarhelyen. Másodéves temesvári egyetemista volt, amikor először zongoristaként, majd zeneszerzőként is felfigyeltek tehetségére. Az elmúlt tizenhárom évben számos magyar és román nyelvű előadást kísérnek az általa írt zenék. Eddigi munkásságáért májusban átveheti a Román Színházi Szövetség (UNITER) zeneszerzőknek szóló elismerését. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.

Bár pillanatnyilag a főhadiszállásod Temesváron van, eredendően székelyudvarhelyi vagy. Már az otthon töltött évek alatt is komolyan foglalkoztál zenével?

A líceum elvégzéséig otthon éltem, zenei általánosban végeztem, sőt, ha jól meggondolom, ötévesen elkezdtem zongorázni, tehát egyértelműen igen a válasz. Ez annak is köszönhető, hogy édesapám amatőr zenész volt. Szívesen szentelte volna magát hivatásszerűen ennek a szakmának, de szerény körülmények között élő, népes családból származott, szükség volt a dolgos kézre, így nem képezhette magát. Ebből kifolyólag hatalmas lelkesedéssel fogadta a zene iránti érdeklődésemet, mindent megtett azért, hogy erre a pályára kerüljek.

Mi az első emléked a zenével, zenéléssel kapcsolatban?

A nagyszüleim házában történt, ahol – valószínűleg azért, mert még nagyon kicsi voltam, úgy emlékszem – magasan volt a tévé, és valaki zongorázott éppen. Erre én felkiáltottam: „Apu, nekem olyan kell!” Ezt édesapám annyira komolyan vette, hogy egy évvel később megvette az első zongorámat…

Nem is tesztelte előtte, hogy van-e hozzá tehetséged?

Én úgy emlékszem, hogy nem. Lehet, közben kipróbált, de olyan ügyesen, hogy nem tűnt fel. A pályafutásom kezdetéről nekem csak ennyi az emlék: a zongorista a képernyőn, és hogy egy évre rá ott a hangszer.

És aztán senki sem mondta, hogy „hű, ez a fiú…”?

Nem, sőt voltak nehéz időszakok. Sokszor nem voltam elég türelmes a gyakorláshoz, inkább mentem volna a többiekkel focizni, kirándulni vagy bármi más, tanulástól távoli dolgot művelni, de szerencsére ezen édesapám kitartása mindig átsegített. Rengeteget ült mellettem. Õ eredendően hegedült, meg gitározott, utóbbit tanította is, sőt trombitálni és szaxofonozni is tudott egy kicsit. Zongorázni viszont kifejezetten miattam tanult meg, hogy segítsen a gyakorlásban. Ennek ellenére egyszer tényleg majdnem abbahagytam, de szerencsére észhez tértem, és rájöttem, hogy a zene kell. Persze ez addig terjedt, hogy zenetanárnak készültem, a fantáziám ezzel kapcsolatban nem merészkedett tovább. Nem is gondoltam, hogy a zeném valamilyen formában hatással lehet az emberekre.

Akkor kamaszkorodban nem is szereztél még zenét?

Már nyolcadikos koromban írtam dalocskákat, amiket líceumban, kisebb eseményeken elő is adtam, de hogy ezt hivatásszerűen űzhetném, nem fordult meg a fejemben.

Azért csak kapcsolatba kerültél a zeneszerzéssel és a színpaddal. Azt tudom, hogy eljöttél Temesvárra zenepedagógiára…

Másodéves voltam, amikor a magyar színházban Victor Ioan Frunzãnak szüksége volt a Gyermekszemmel című darabhoz egy zongoristára, akinek van némi improvizatív készsége. Engem választottak, amihez gondolom, a magyar anyanyelvemnek is volt némi köze. Elkezdtem Frunzã mellett zongoristaként dolgozni, és közben megmutattam neki saját szerzeményeimet is, és bátorítást kaptam tőle. Aztán egyszer csak megkérdezte, nem lenne-e kedvem zenét írni az egyik darabhoz. Igazság szerint a pályám váratlanul és zökkenőmentesen indult. Szerencsém volt: jókor voltam jó helyen, és a megfelelő emberrel találkoztam. Később már sokat kellett dolgoznom és küzdenem, hogy megmaradjak a pályán, folyamatosan minőséget produkáljak.

Tanítják egyáltalán a zenetanárokat zenét szerezni?

Nem. Egyébként van ennek a pályának egy ezzel majdnem megegyezően fontos része, a hangszerelés, amit tanultunk egy fél szemeszteren keresztül. Engem nagyon izgatott, habzsoltam az anyagot, de az is kevés volt. Amit tudok, javarészt saját tapasztalatból származik.

Mondják, kevesen tudnak színpadi zenét írni. Mi ennek a műfajnak a sajátossága?

Sokat gondolkodtam, gondolkodom ezen, a rendezőket is folyton kérdezgetem, és arra jutottam, hogy az igazán jó színházi zene az, aminek története van, képes mesélni. Emellett az is fontos, hogy a rendező tudja használni: nem nyomhatja el a szöveget vagy a színészt. Ehhez pontosan meg kell határozni, hogy mi is a szándék. Nincs idő kibontani egy témát.

Ideális esetben hogy néz ki a munkafolyamat?

Van egy darab, egy határozott rendezői koncepció, a zene pedig a próbafolyamat alatt íródik, alakul. Vannak esetek, amikor a rendező előre kéri az anyagot. Ez akár működhet is, de ilyenkor nincs honnan inspirálódni, pontosabban semmiképpen sem a munkafolyamatból születik a zene, s ez hordoz magában némi kockázatot. Mivel sokat dolgozom, sokkal jobban szeretem az első verziót, mert úgy könnyebben jönnek a témák, ötletek.

A zeneszerzés – gondolom, a többi alkotóművészethez hasonlóan – alapvetően elég önjáró dolog kell legyen. Úgy értem, hogy a semmiből hozol létre valamit, ehhez kell némi önzés, agresszió vagy nem is tudom, mi. A színpadi zenével kapcsolatban viszont ez nem működik, egy csapat része vagy. Ez nem zavaró?

Ha túl nagy a szabadság, eltévedhet az ember. Ilyen szempontból jó, hogy vannak keretek. Ha alá kell rendelned magad a történetnek és a rendezői koncepciónak, akkor biztosabb úton haladsz, nagyobb eséllyel elérsz valahová, garantálhatóbb a produktum.

A tiéd egy meglehetősen szűk szakma lehet. Hány színházi zeneszerző él Romániában?

Valószínűleg nagyon kevesen élünk kifejezetten ebből. Vannak, akik alkalomadtán írnak zenét egy-egy előadáshoz, de mellette tanítanak, koncerteznek, vagy van egyéb állásuk teljesen más területen.

A szűken vett zeneszerzés mellett neked is van két dolog, amivel még rendszeresen foglalkozol. Például a szerzeményeidet játszod koncert formájában a Színház zenéje projekteden belül. Ez miről szól?

Bizonyára van ebben egyfajta nárcizmus is, hogy végre én legyek a középpontban. (Nevet.) Finomabban fogalmazva: jó módja a hatékony önkifejezésnek. Másrészt a zenéim előadásokhoz kötődnek, amikor egy darab lekerül a színpadról, mondhatni veszendőbe mennek, így viszont nem hagyom őket porosodni, tovább élhetnek. Harmadrészt ez valamilyen formában a színházi zene népszerűsítése, szeretném megmutatni, hogy önállóan is megáll a lábán, van értéke. A filmzenék sokkal elfogadottabbak, népszerűbbek, de ritkán látni egy előadás zenéjét, mondjuk, önálló albumban megjelentetve.

A másik mellékhajtás a feleségeddel, Baczó Tünde koreográfussal létrehozott önálló produktumok.

Ez nagyon izgalmas terület, engem a mozgásszínház rendkívüli módon érdekel. Ez az előadástípus az, amiben a zene előtérbe van helyezve, a dramaturgia központi elemévé válik. Ezeknél a projekteknél lehetőségem nyílik nagyobb lélegzetű dolgokba belefogni, jobban kibontani a témákat, hogy úgy mondjam, kiélhetem minden zenei hajlamomat. A nehézséget csak az jelenti, hogy ezek az előadások nem megrendelésre készülnek, egyéb munkáinktól elvéve kell rájuk időt szánni, így sokszor háttérbe szorulnak.

Említetted a filmzenéket, ha jól tudom, ebben is szereztél már tapasztalatot.

Mondhatni. A filmzene nagyon hasonlít a mozgásszínházhoz, ugyanúgy tágabb mozgástér. Ez a terület is nagyon izgat, bár még nem volt túl sok lehetőségem kipróbálni magam, de szeretnék még tapasztalatot szerezni ebben az irányban.

Csak májusban lesz az átadó ünnepség, de a hír már elterjedt: alig 34 évesen neked ítélték a zenei UNITER-díjat, a szakma legnagyobb hazai elismerését. Sejtetted, hogy készül valami ilyesmi, vagy meglepetésként ért?

Pár éve volt egy periódus, amikor nagyon vágytam rá, nagyon akartam, hogy odafigyeljenek rám. (Nevet.) Aztán valahogy meg is feledkeztem ezekről az ambícióimról, így most őszintén meglepett.

Ez itthon tényleg a szakma csúcsa. Hová feljebb?

Azt tudni kell, hogy ezt a díjat nem egy konkrét munkára adják, engem is feltehetően az elmúlt 13 évemért díjaznak vele. Hasznosnak tartanám, ha a mi kategóriánkban is bevezetnék az előadásonkénti díjazást, ez jót tenne a versenyszellemnek.

Teljesen önálló – a színháztól független – zeneművek létrehozása nem érdekel?

Dehogynem. Csak én tényleg a színházi munkáimból élek, innentől kezdve nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy hónapokra szabadságra menjek, és csak a saját dolgommal legyek elfoglalva. Remélem, eljön a pillanat, amikor megengedhetek magamnak ilyen passziókat, de ez most még távolinak tűnik.

Következő projektek?

Utazom Bukarestbe, Victor Ioan Frunzãval dolgozom ismét, a Kurázsi mamát állítja színpadra, azután a Temesvári Nemzeti Színháznál fogok zenét írni az Anna Karenina című produkcióhoz.