Háborús pánikot keltett Budapest

Óriáspofonba futott bele a magyar kormányzat Ramil Sahib Safarov kiadatásával. Elszámolta magát vagy egyáltalán nem számolt, amikor a baltás gyilkost átadta Bakunak. Az ügy arra világít rá, mivel kell számolnia egy országnak nemzetközi téren, ha a külügyminisztérium hatásköre romeltakarításra és szerecsenmosdatásra korlátozódik. Gál Mária írása.

Egy éven belül másodjára maradt alul Magyarország Azerbajdzsánnal szemben – tavaly októberben az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) nem állandó tagsági helyéért vívott diplomáciai küzdelemben, az idén pedig a baltás gyilkos ügyében vert rá Budapestre Ilham Aliyev posztszovjet diktatúrája. Az ENSZ BT-tagság kudarca kódolva volt, sőt, az is, hogy a Magyarország, Szlovénia és Azerbajdzsán trió közül a kaukázusi mozlim olajország lesz a befutó a kelet-európai régióban. Az viszont már a magyar diplomácia kudarca, hogy a 193 tagállam közül csupán 52 támogatását sikerült megszerezni egy épp alig lezárult európai uniós soros elnökség után. Nem a vereség, hanem annak mértéke jelezte a baj nagyságát, ugyanis Magyarországnál kevesebb voksot egyetlen BT-tagságra pályázó ország sem kapott egyetlen régióban sem. A pályázat 2007-es benyújtásakor remélt előny, a soros elnökség lett a magyarok veszte, mert míg más állam a soros elnökségből mindig profitált ismertség és népszerűség tekintetében, addig Orbán Viktor magánháborúja Brüsszellel és a magyar jogállammal – a médiatörvény és médiahatóság, az alaptörvénnyé visszafokozott alkotmány, a látványosan megerősödő szélsőjobbal való összekacsintás – mélybe taszította Magyarország nemzetközi megítélését. A diplomácia a BT-pályázat során is, akárcsak a soros elnökség idején, tisztességgel elvégezte a szakmai munkát, de azt a kárt, amelyet a miniszterelnök és környezete okozott az európai porcelánboltban, nem tudták utólag semlegesíteni.

Orbáni szikra A Magyarországon baltás gyilkosnak nevezett Ramil Safarov kiadatása újból a szakmai háttér nélkül hozott egyszemélyes döntés iskolapéldája. Ez az eset azonban már több mint az elmúlt két év menetrendszerű korábbi botrányai. Az európai intézményekkel szemben vívott sajátos orbáni szabadságharc csak Magyarországnak ártott, nemzetközi elszigetelődéséhez vezetett, de ezúttal Budapestnek sikerült igazi világbotrányt kirobbantania, háborús pánikot keltenie. Safarov kiadatásával az azeri–örmény konfliktusba tenyerelt bele a magyar kormány, a földteke egyik legrobbanékonyabb régiójának, a kaukázusi térségnek szolgáltatva szikrát a fegyveres konfliktushoz. (A két ország között a vitatott Hegyi-Karabah miatt a 90-es évek eleje óta nincs diplomáciai kapcsolat, a határok zártak.)
Egyelőre nem ismeretes, hogy pontosan kit terhel a felelősség ezért, mert a kormányzat nem tud mit mondani, Orbán Viktor pedig nem akar, hanem többnapos hallgatás után szokásos harcmodorában támadásba ment át. Miután Örményország felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, Washingtontól Moszkváig, a NATO-n, az Európa Tanácson és az Unión keresztül mindenki aggodalmát fejezte ki vagy azért, mert egy gyilkosból nemzeti hőst kreáltak Bakuban, vagy azért, mert Hegyi-Karabahban azonnal megszólaltak (átmenetileg) a fegyverek a Safarov elnöki kegyelme hírére, vagy azért, mert Örményország deklarálta, hogy bár nem áll szándékában, de kész a háborúra, ha rákényszerítik.
A NATO-főtitkár személyesen ment el Bakuba és Jerevánba, hogy lehűtse a kiadatás okozta harci kedvet, megelőzni a kaukázusi lőporos hordó robbanását. Eközben a magyar kormányfő saját szavaival élve „higgadtan szemlélte a kibontakozó vitát”, hangsúlyozva, hogy a nemzetközi jog szerint jártak el. Egy hét elteltével, szokásos péntek reggeli rádióinterjújában viszont már megtalálta hangját, kimagyarázva a kimagyarázhatatlant. „Ez a vita nem rólunk szól, mi ebben nem vagyunk érintettek, ez nem a mi konfliktusunk, ez nem magyar érdek. A magyar érdek az volt, hogy kimaradjunk ebből a konfliktusból, és ez most megtörtént” – mondta, miközben világszerte tüntetnek a magyar külképviseletek előtt az örmény közösségek képviselői, és egyre több nemzetközi szereplő fejezi ki rosszallását a kaukázusi feszültség felszításáért.

Kínos szerecsenmosdatás Orbán szerint Magyarország „büszke lehet arra, hogy egy átlátható, mindenki által ismert európai joggyakorlatot folytat a kabinet”. Ha egy állam írásban rögzíti, hogy a bűncselekményeket Magyarországon elkövetővel szembeni büntetés-végrehajtást átvállalja, „akkor azt az embert mi átadjuk” – jelentette ki. Magyarország viszont nem büszke erre. Szégyenét csak tetézi a miniszterelnöki mellébeszélés az írásos garanciáról. Ha létezne ez az írásos garancia, akkor Martonyi János külügyminiszter nem magyarázkodó levelet küldött volna Jerevánba, hanem felmutatta volna azt az örmény vezetésnek, illetve az Európa Tanácsnak (ET), amelynek mindhárom érintett ország tagja, és kérhette volna, hogy az ET felügyelje a vállalások végrehajtását. (Martonyi az uniós külügyminiszterek múlt szombati ciprusi találkozóján is beszélt az azeriek írásos garanciájáról, ami az ügy első hetében szóba sem került, de az illető dokumentumot lapzártánkig nem ismerhette meg a közvélemény. Egyébként a német kormány is az állítólagos írásos garanciára hivatkozva válaszolta azt egy német civil szervezet megkeresésére, hogy Budapest jóhiszeműen járt el. Ennek némiképp ellentmond az a tény is, hogy a kiadatást megelőző napokban magyarországi örmény vezetők sikertelenül próbálták felvenni a kapcsolatot vezető kormányzati politikusokkal, hogy figyelmeztessenek, baj lehet a hazájában 2006-ban az Év emberévé választott Safarov kiadatásából.)
Nyilvánvalóan nincs mit felmutatnia, Martonyi számára ezúttal is csak a kínos szerecsenmosdatás maradt. Orbánék hivatkoznak ugyan egy levélre, amelyet az azeri kormány egyik helyettes államtitkára küldött Budapestre, s amelyben arról tájékoztat, hogy a magyarországi ítélet Azerbajdzsánban is hatályos marad, ámde Budapest előtt nem volt titok, hogy Aliyev elnöki kegyelemben részesítheti az elítéltet. Mindezt tetézi az azerbajdzsáni elnök külügyi szóvivőjének nyilatkozata, aki elmondta, hogy egy évig folytak a titkos tárgyalások Magyarországgal, és Safarov kiadatásában „döntő szerepe volt annak a megegyezésnek, melyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök azerbajdzsáni látogatása alatt értek el”.

Washington sem fog szemet hunyni Ezen a látogatáson viszont nem a külügyminiszter, hanem a miniszterelnökség fő külügyérévé előléptetett Szijjártó Péter kísérte a miniszterelnököt. Ha megkérdezték volna a külügyi szakapparátust úgy, ahogy ezt jobb helyeken szokták, ők figyelmeztethettek volna, milyen következményekkel járhat a Kaukázusban az örmény–azeri konfliktus kiújulása. Azt is elmondhatták volna, hogy Safarov nem azért nemzeti hős, mert gyilkolt, hanem azért, mert tettét a hegyi-karabahi azeriek örmények általi elnyomatása elleni lázadás jelképének tekintik, s mint az évszázados konfliktus szimbóluma, biztos elnöki kegyelemre számíthat. Jelezték volna, hogy Örményország legbiztosabb támasza Oroszország, s e kiadatás nem lesz jó pont a keleti nyitást hirdető, de mindeddig eredményt felmutatni nem tudó Orbánnak. Azerbajdzsán mögött persze ott van Törökország, meg mérsékelten Amerika, de ez nem olyan stratégiai szövetség, mint Szaúd-Arábia esetében. Vagyis Washington nem fog szemet hunyni afölött, ha bárki újabb feszültséggócot teremt az amúgy is feszültségekkel tele muzulmán világban, és Törökország NATO-tagként nem fog ellenkezni Amerikával. Arra is emlékeztethettek volna, hogy bármennyi magyar állampapírt vásárol e jótett fejében Azerbajdzsán és Törökország, az nem lesz elegendő a szigorú feltételekhez kötött IMF-hitel kiváltására, de arra sincs garancia, hogy tényleg megveszik, mint ahogyan már jelezte is Baku, hogy nincs egyezség, nincs vásárlás, mert bóvlit nem vásárolhat.
E szégyenletes diplomáciai baki, amelyet nemzeti érdeknek nevezett Orbán Viktor, végletekig fokozta Magyarország nemzetközi elszigetelődését, olyannyira, hogy Budapest számára egyetlen út maradt – az, amelyik már csak Bakuba vezet.