Francia szélsőjobb: tudják, hogy kell nyerni

Igazi politikai sikertörténete van a francia szélsőjobbnak, amelynek vezére, Marine Le Pen az európai politikusgeneráció egyik nagy taktikusa. Tőle tanul a magyar szélsőjobb is, Vona Gábor és a Jobbik szinte lépésről lépésre másolja a francia Nemzeti Front módszereit. Brüsszelbe tartanak, hogy leszámoljanak Brüsszellel. Parászka Boróka írása.

Ez csak előjáték volt – így lehet összefoglalni azt a sikert, amit a francia szélsőjobboldali párt, a 46 éves Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Front (NF) ért el az elmúlt hetekben zajló francia helyhatósági választásokon. A politikai botrányhősként ismert apától, Jean-Marie Le Pentől „örökölt” szervezetnek jelentős esélye van arra, hogy az idei Európai Parlamenti választások francia győztese lehessen, és az európai szélsőjobboldali pártok előretöréséhez adhasson könnyen átvehető és alkalmazható mintát.
A lapunkban két hete megjelent (Helykereső európai szélsőjobb, Erdélyi Riport 2014/12.), az európai szélsőjobboldal jelenlegi helyzetével foglalkozó cikkünkben már érintettük: a kelet-európai és nyugat-európai szervezetek eltérő, egymással ellentétes stratégiákat követnek. Az összekötő kapocs ezek között a francia modell lehet, mert olyan elemekkel operál, amely mindkét térfélen (Nyugaton a jóléti államot féltők, és Keleten a leszakadni nem akarók) jól hasznosítható.

Illik, nem illik Marine Le Pennek nehéz dolga volt, amikor 2011-ben átvette a Nemzeti Front vezetését: mint nagyon sok hasonló ideológia mentén működő szervezetet, ezt is az fenyegette, hogy képtelen lesz kitörni a kis párt szerepkörből. Ennek a marginalizálódásnak több oka volt: egyrészt a francia bal- és jobboldal egyaránt, hagyományosan elutasította a szélsőségesekkel való együttműködést, a szélsőjobbra – vallották a franciák tömegei – nem „illik” szavazni. A másik ok az volt, hogy a Nemzeti Frontnak nem volt esélye bővíteni szavazóinak körét, a jobb- és baloldal regionális, illetve generációs szempontból is tartotta a maga táborát, a bevándorlók, frissen érkező szavazók értelemszerűen pedig nem játszhattak a bevándorlóellenes NF térképén.
Marine Le Pen az elmúlt években sorra vette ezeket az akadályokat, és kivétel nélkül sikeresen. Első lépése az volt, hogy a mögötte álló pártot kihozta a politikailag stigmatizált térről. A Nemzeti Front nem „szélsőséges” pártként határozta meg önmagát, hanem az „igazi jobboldalként”. Azt gondolhatnánk, hogy ezzel csak a francia jobboldal számára teremtett veszélyes konkurenciát, de valójában a baloldalt is sikeresen sarokba szorította nagyon sok olyan szociális-gazdasági probléma tematizálásával, amelyre a szocialista kormány nem tudott érdemben reagálni.
A szervezet újrafazonírozásához hozzátartozott az is, hogy a direkt szélsőjobboldali retorikát finomhangolták. A Le Pen lány által képviselt egyértelmű antiszemitizmust globalizáció-kritikaként, a nemzetközi pénzintézetek elleni fellépésként, illetve a nemzetközösségek védelmeként vitték a politikai piacra, hasonló hangsúlyokkal operálva, ahogyan az a magyar miniszterelnök beszédeiből ismerős lehet. Az álcázott antiszemitizmus mellett tág teret kap az iszlámellenesség és a bevándorlóellenesség is, ám ez most a szekuláris francia állam melletti érvként, a vallási fanatizmussal szembeni felszólalásként jelenik meg a Nemzeti Front programjában. A cigányellenesség ugyanilyen alakváltáson ment át az idei magyarországi kampányban, ahol a Jobbik már nem cigányozott, csak a „36 éves borsodi nagypapák” visszaéléséről beszélt, és arról, hogy ez miként fenyegeti a szociális támogatási rendszereket.

Bevándorlóellenes migránsok Az alakváltások sorozata azt eredményezte, hogy Manuel Valls, jelenlegi miniszterelnök, sőt

másod-, illetve harmadgenerációs bevándorlók is ennél a pártnál remélnek védelmet, ők ugyanis az újabb migránsoktól féltik a francia államtól már megszerzett jogaikat.

Arról, hogy mindez hogyan történik, Mathieu von Rohr közöl tanulságos riportot a Der Spiegel hasábjain az ex-dzsihád tag Omar Dzselillel, aki algériai bevándorlóból vált az NF támogatójává, sőt Marine Le Pen személyes ismerőjévé és csodálójává.
A csodálat nem túlzó szó: Marine Le Pen olyan politikust testesít meg, aki teljesen elüt az európai politikai kultúrában megszokott és elfogadott karakterektől. Háromgyermekes, egyedülálló nő, akit humora és hétköznapisága visz közel a szavazóihoz. Radikális fordulatot jelentett az ő pártelnökké választása, hiszen a francia szélsőjobboldal a dél-francia kisvárosok kisbefektetőitől, a haditengerészet és az idegenlégió kötelékeiből indult hódító útjára, és akkor még a módos és erős férfiak pártjaként vált ismertté. Mára azonban, ahogy azt az Oxford Journal szakértője, Nonna Mayer megjegyzi, a közép-, illetve alacsony beosztásban dolgozó nők, a háztartásbeliek közül csatlakoznak nagyon sokan hozzá, egy politikailag inaktív szavazótábort is sikerült ily módon mozgósítani.

A román kártya Paradox módon a francia szélsőjobbnak dolgozott az elmúlt években a francia jobb- és baloldal is, mert olyan, az NF által tematizált ügyeket is felvállaltak, legalizáltak, amelyeknek a képviselete korábban elképelhetetlen volt. Így tehetett cigányellenes kijelentéseket a jelenlegi francia miniszterelnök, aki szerint a romákban nincs meg a kellő akarat az integrációra. (Francois Hollande jellemzően nem kommentálta ezt a kijelentést), így fordulhatott szembe a román bevándorlókkal még hivatali idejében Nicolas Sarkozy. Ez a román-francia diplomáciai kapcsolatok megromlásához vezetett, legutóbb januárban volt késhegyre menő vita a bevándorlókról az Európai Parlamentben, ahol a román szociáldemokrata képviselő Victor Pontára hivatkozva támadta a francia jobb- és szélsőjobboldalt.
Míg a francia és román politikusok az EP-ben néztek farkasszemet egymással, addig a Le Pen-párt odahaza ebből is hasznot húzott: a NF listáin két román (valamint bolgár, portugál és más, hátrányos helyzetben lévő bevándorló csoport) képviselőjelölt is felbukkant: ők az előbb jelzett diaszpóra tagjait is a bevándorlóellenes párt igazáról igyekeztek meggyőzni. Teljes a társadalmi támogatottság, ha azt vesszük, hogy Marine Le Pen generációs nyitásra is kész volt: az NF listáján szereplők 14 százaléka húsz és harminc év közötti, kezdő politikus volt.
Mire elég ez? Arra mindenképp, hogy a Nemzeti Front megduplázza fénykorában, az 1995-ös választáskor elért eredményeit. Ekkor 116 helyen kerültek be a párt jelöltjei a második fordulóba és három dél-francia városban sikerült polgármesteri mandátumot szerezniük. Most 229 városban voltak második fordulósok a nemzeti frontos politikusok, s 17 déli nagyvárosban, és 7 kisvárosban szélsőjobbos a polgármester.

Hosszabb távon az egész francia politikai berendezkedés borulhat, a hagyományos kétosztatú hatalmi térben a szélsőjobb lehet a harmadik erő.

A folyamatot erősítheti a tény, hogy a NF által mozgósítottakon kívül apátia jellemzi a francia társadalmat, soha ilyen jelentős nem volt az urnáktól a távolmaradás, mint most.
Általános a politikai elittel szembeni gyanakvás, a felmérések szerint a választók 87 százaléka gondolja úgy, hogy a politikusok nem az ő érdekeiket jelenítik meg, és nem azokat képviselik. Najat Vallaud Belkacem kormányszóvivő ezzel kapcsolatban annyit mondott: „tudomásul vettük, hogy ez eredmény kiábrándító”. Egyelőre semmi jele annak, hogy a kormányzó szocialistáknak, vagy a jobboldalnak lenne elképzelése azzal kapcsolatban, hogyan állítható meg a francia szélsőjobb. (Németországban ezzel szemben van politikai konszenzus: a kormányzó jobboldal és az ellenzék ebben közös nevezőt talált).
Marie Le Pen érzi a helyzeti előnyét, és arra készül, hogy megnyeri az idei Európai Parlamenti választásokat, és trójai falóként belülről bomlasztja, a nemzetek szabadságának jegyében az Európai Uniót. Egy fegyvertényt máris elkönyvelhet, a helyhatósági választás eredményének ismeretében lemondott a Jean-Marc Ayrault vezette kormány, s az új miniszterelnök az a Manuel Valls lett, akinek romaellenes kijelentései tavaly ősszel megrökönyödést keltettek, mellesleg a franciák 77 százalékának egyetértését...