Európai hang lengyel dialektussal

2015. 04. 02. 13:04

Közép-Európa regionális hatalma, fontos szereplője lehet az ukrán válságkezelésnek, ráadásul az Unió egyik legfontosabb vezető tisztségét is birtokolja. Ady András elemzése Lengyelország helyzetéről, szerepéről, kilátásairól.

 

 

 

Elemzői körökben egyre bejáratottabb fogalom a lengyel csoda, s bár evvel nem utalnak kimondottan az európai kommunista blokkot megrepesztő demokratikus politikai erőkombinációra, ez is része az egésznek. Egy frissebb lengyel szerepkép modellezéséhez szükséges, hogy minél kevesebben felejtsék: arról az országról van szó, amely a Szovjetunió számára, a keleti tömbön belül, hídszereppel rendelkezett Nyugat-Európa felé. A nemcsak méretei miatt számottevő országba valahogy soha sem sikerült teljesen a moszkvai ideológiák átmentése, még akkor sem, amikor környezetében minden akceptált hatalomra ráillett a sztálinista jelző. 1956 után egymást követik a diák- és munkáslázadások, később egy lengyel állampolgárból pápa lesz a Vatikánban, majd 1980-ban a Solidarność (Független Önkormányzó Szakszervezet) sztrájkjai előkészítik a 1989-es felszabadító választásokat. Arról a mai napig vitáznak, hogy a kommunista/szocialista múlttal való leszámolás attól sikerült, mert akik megtervezték (és részesei voltak a Solidarnośćnak) igazából túlságosan jó ismerték a „rendszernököket”, vagy újjáfejlődő letéteményesei voltak a mindenkori lengyel nemzeti és konzervatív vonalnak.

 

Regionális szakértő

 

Erről az is nyugodtan elmondható, hogy tradicionális módon képesek egyfajta lengyeles splendid isolationra, amely azt is jelenti, hogy jó adag szkepticizmussal és gyakran diszkrét lesajnálással tekintenek a szomszédokra. A múlttal való leszámolás még azután is voksvonzó erőtér volt, hogy, már ellátva szerepét, működése üresjárat lett. A trendnek még a Kaczyński fivérek kettős győzelmi évében (2005, elnök- és parlamenti választás) is látszottak a nyomai, s 2007-2008-ra azzal fenyegetett, hogy önmaga kicsavarodott és élősködő másaként önmagát is túléli. Mondják – kissé túlzóan és morbidan –, az, hogy ebből nem lett boszorkányüldözés, az elnök és kísérete 2010-es légi katasztrófájának is tulajdonítható. Ahhoz, amit Lengyelország ma előre jelez Európában, hozzátartozik, hogy 2007-től az országot a jobbközép jellemzi, hogy a maguk módján és továbbra is kissé zártan megvalósítottak egy gazdasági csodát, s Nyugat-Európa úgy tekint Varsóra, mint a kelet-európai regionális problémák szakértőjére. Amikor az ország bekerült az Európai Unióba (2004), hozta magával nem csak a „védjegyként” kezelhető EU-szkepticizmusát, de gyanakvását is az EU három nagy motorja: Németország, Franciaország, és Anglia iránt. Mondták: Németország az európai ügyintézésben túlnyújtózik a hatáskörén, s ezen felül továbbra is ott az ellenszenv, amely a második világháború után és miatta meghatározza a lengyel-német viszonyt, így Berlinnel óvatos a kommunikáció és a kohabitáció. Franciaország egy, a schengeni irányvonalak mentén az EU-bővítés iránt aggályos volt, s bár Lengyelországgal kapcsolatban nem lehettek csak a lengyel szkepticizmus miatt kifogásaik, a két szkepszis érintkezési vonala nem könnyítette meg a kommunikációt. A londoni „EU is, nem is” irány valamivel vonzóbbnak bizonyult, az Unión belüli szuverenitásához és gazdasági eredményeihez ragaszkodó Varsó e tekintetben párjának érezte a briteket. Ám amikor kiderült, hogy Angliának lehetősége lehet arra, hogy szétverje az Uniót, illetve különutasságával másoknak is példát mutasson ebben, a lengyelek, akik közben az uniós lehetőségekkel is sikeresen éltek, elkezdtek Londonra, mint veszélyforrásra tekinteni, ezért a kapcsolat lazult. Nota bene: ez még nem az a periódus, amikor az angol EU-konform viselkedés hiánya eltörpül a görög EU-szkepticizmus mellett. Az angoloktól való távolodás persze nem jelentette azt, hogy Lengyelország az angolszászoktól is távolodott, sőt. Abban a pillanatban, amikor a Bush kormányzat felveti, hogy az európai rakétavédelmi rendszer komponensei lengyel és cseh földre telepednek, az Amerika iránti rokonszenv szárnyalni kezd, és röpdös egész addig, amíg egy újabb amerikai kormány nem kezd vacillálni ebben a kérdésben. Kapcsolt probléma, hogy az oroszok kereken kijelentik, nem hajlandóak puszta Irán-ellenes technikai kérdésként kezelni a témát, hanem egyenesen oroszellenes összefogásként, és nem hagyják annyiban az ügyet. A lengyel-amerikai viszony akkor érte el mélypontját, amikor úgy nézett ki, hogy Obama eláll a rakétatervektől. Ekkor felszínre tört mindaz a félelem és düh, amelynek gyökere abban a háború után kialakult meggyőződésben rejlik, hogy az amerikaiak martalékul hagyták a régiót és benne a lengyeleket a szovjet expanziónak. De ez már mind a múlté, a pajzs – bár csend övezi, főleg az ukrajnai krízis kitörése után – megépülése eldöntött dolog, visszamaradt azonban némi, az amerikai ingadozásból eredő honi óvatosság.

 

Kell egy új centrum

 

Pedig lehet, hogy ami Amerika további európai terveit illeti, nem lenne erre akkora szükség, ugyanis érezhető annak az előszele, hogy attól függetlenül, ki lesz a következő elnök, az ország óvatosabban fog külpolitizálni, s bár nem lép ki a politikai fővonalból, az erőből tárgyalás és erővel való hatásgyakorlás, az új beavatkozások tekintetében óvatosabbak lesznek.
Ehhez Amerikának megbízható európai partnerekre van szüksége, olyanokra, akikre több reménnyel bízhatja a némileg automata pilótára állított transzatlanti ügyvitelét. Mindez távlati, hiszen addig így vagy úgy, de meg kell oldódnia az ukrán krízisnek, amely egyelőre amolyan „törököt fogtam, de nem enged” helyzete Washingtonnak. Attól sok függ, hogy Közép-Kelet-Európában ki lesz igazán az amerikai bizalom letéteményese, és sok minden utal arra, hogy az önmagában is stabilnak minősülő Lengyelország centrummá válik, amely körül majd fontosodva gravitálnak az oroszellenes országok, köztük Románia is, nem politikai példaértéke miatt, inkább geopolitikai előretolt helyőrség-státusa okán.

A lengyel centrum attól függetlenül kialakul, hogy mi lesz a kimenetele a Moszkva-Kijev-Brüsszel-Washington huzavonának: ha minden az USA megelégedésére alakul, úgy jól jön számára egy második központ Németország mellett, ha viszont az orosz erőtér az EU-NATO határvidékig terjeszkedik, úgy pláne kell egy kemény mag, amely elég közeli a tűzhöz, oroszismerő, s katonailag is kiegészíti az egyelőre erős, de csak mediáló szerepet vállaló német központot, s nyugodtan lecserélheti a gyenge francia komponenst is a nagyobb európai játszmában.

Ami az EU viszonyát illeti Varsóval, ezt a kapcsolatot egyelőre meghatározza Donald Tusk személye, aki lengyel miniszterelnökből lett az Európai Tanács elnöke, s aki erélyes Kreml- és ukrán szakadár-ellenes vonalat képvisel. Igaz, enyhén szkeptikus Kijevvel szemben is, ugyanakkor mint minden valamirevaló lengyel, zsigerből visszaborzad attól, hogy Európa létminőségét meghatározza bármi is, ami balos, így az Unió Athén-problémájával szemben is egyértelmű az álláspontja.
Brüsszel az uniós külpolitika letéteményese esetében is tartott attól, hogy problémák lesznek az oroszokkal szemben puhán viszonyulónak tartott Federica Mogherini és a keményvonalas Tusk között, de ők egyelőre nem generáltak funkciózavart, dolgoznak és nem fűrészelik egymást. Sokan már látni vélik, amint Varsó beelőzi Berlint, elsuhan Párizs mellett, az Európa-erőd vasalt kapuszárnyait szembevágja Moszkvával, és Washingtonnal megvalósítja az anti-Rosszija európai tandemuralmat. Lengyelország elutasította, hogy ideológiai szintre emelje a posztkommunista kleptokráciát, s a szét nem züllesztett iparára, teljesen nem prostituálódott politikai rétegére támaszkodva Európa (Unióval vagy nélküle) egyik hangadójává válhat, ráadásul későbbi növekedését továbbra is több tényező segíti, mint a régiós társaiét.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!