Egyiptom: puccsal a demokráciáért

2013. 07. 25. 15:53

Letette az esküt az új egyiptomi kormány, élén Hádzim el-Beblávi közgazdásszal. Iszlamisták nincsenek a kabinetben, három minisztérium élére viszont nő került. A Murszi elnök eltávolításával járó válságos helyzet előzményeit és hátterét Ady András foglalja össze.

2011. január 25. és február 11. között zajlott az első egyiptomi forradalom, az „Arab tavasz” idején ez volt a második felkelés, amely de facto és de jure forradalomnak bizonyult, hisz a rezsim bukását idézte elő. Mint ilyen, annak a triásznak a rokon megmozdulása, amit előtte a tunéziai és utána a líbiai trónfosztások jelentettek. Március 19-én az egyiptomiak először voksoltak az alkotmány módosítására, ezt akkor már a hadsereg szupervizálta, és akkor senkit sem lepett meg, hogy a sereg indítványa népszerű lett. A sereg amúgy is népszerű volt, hisz érzékeny politikai szimattal megtagadta, hogy lánctalp alá morzsolják a lázadókat, mi több, ahogy az elnök kellemetlenül ingadozó lett, segítenek is a letaszításában. Az októberi már árnyaltabb kép, az egyenruhások verik le azt, amit a kairói keresztények lázadásának neveztek, s a rendfenntartás alól kezdenek előbukkanni a lólábak. Utána csend, novembertől 2012 februárjáig, mialatt az első szabad parlamenti választások zajlanak, amelyek után az alsóház úgy néz ki, hogy a Muszlim Testvériségé a helyek majd fele, a konzervatív szalafistáké a negyede, a fennmaradó negyeden osztoznak a szekularisták, liberálisok, függetlenek. A felsőház kilencven százaléka iszlamista kézen. Az elnökválasztás 13 kandidátusa villámgyorsan kettőre olvad, de Ahmed Shafiq, Mubarak utolsó miniszterelnöke éppen múltja miatt kiesik, így Mohamed Murszi nyer, aki augusztusban már a nagyseprűt használja a hadsereg „mubarakista” vezetői ellen. Az utca, a liberális csoportosulások, sőt a klérus egy része is megmozdul, látják, hogy az újjászülető alkotmány egyre egyoldalúbban iszlamista. Murszi válasza nem késik: döntéseit a törvény hatósugara fölé emeli. Míg mindenki ennek a döntésnek a meghozatalát, illetve (a lázongó tömegek nyomásra) a lassú-hosszas visszavonást figyeli, az elnök áterőlteti Egyiptomon az utált alkotmányt (december 15-22-i referendumok). A közben tovább hömpölygő, állandósult polgári elégedetlenséghullám megregulázását átadja a hadsereg a botos, boxeres, a Muszlim Testvériség által fizetett verőlegényeknek. Nem csoda: Murszi finoman jelezte a hadfiaknak, hogy a mindenható testület lefejezése folytatódik, ha nem térnek vissza barakkjaikba, de amennyiben engedelmes csahosokká válnak, minden civil üzletelésük zavartalanul folyhat tovább. 2013 január-februárja – a forradalom második évfordulója – újabb gyúidőszak az egyre népszerűtlenebb elnök és a minden állami botkormány mellé odatett Szabadság és Igazságosság Párt (szabad fordításban a Muszlim Testvériség) ellen. Az ellenük skandált mondatokba egyre több klerikális hang is vegyül, az IMF, az amerikai kölcsön késése, az ország gazdasági nullázottsága miatti kiabálás, s közeledik június 30-a, Murszi elnökségének első évfordulója.

Puccsos finálé A tábornokok politikai szaglószerve ismét jelzi annak a lehetőségét, hogy az ez alkalommal biztosan kitörő tömegtüntetések és ezeknek Murszi makacssága miatti elhúzódása egyre nagyobb lyukakat üt majd civil pénztárcájukon. Ekkor döntenek a tüntetések támogatása, az ellenzék elnéző kezelése, a törvény és rend fenntartása mellett, politikai impotencia elleni ultimátumot adnak az elnöknek. És láss, világ csodát: Murszi, nem jószántából, de megy. Az elemzések egy része úgy emlegeti a történéseket, mint a második forradalmat, mások katonai puccsról beszélnek. Szerintem arról volt szó, hogy a hadsereg masszívan alányúlt a tüntetőknek, megszabadult a vezetőtől és Testvériség-gárdájától, amely semmi jóval nem kecsegtetett már, így inkább egy gazdasági, szociális, politikai elégedetlenségfolyamat puccsos befejezéséről, forradalmi puccsról van szó. Ha csak az utolsó predinasztikus uralkodó, Narmer csatáira, vagy a Kádesnél győző Ramszeszre gondolunk, majd nagy ugrással a királyság utáni elnökökre, észrevehető, hogy majd mindenik egyiptomi vezető katonaember volt. A Fáruk-ellenes Szabad Tisztek Mozgalma hatalmi csoportosulás ötletatyja: Mohammed Nagíb tábornok; Nasszer hadnagyi rangú akadémiavégzett; Szadat sem csak az „Igen-ezredes” gúnynévvel rendelkezett; Murabak maga volt az egyiptomi légierő... csak Murszi lóg ki a sorból.

Mundér és business A hadsereg vezetésének a keze a fogyasztási termékek gyártásán, ásványvíz-bizniszen, építőiparon, bányászaton, ingatlanpiacon, a turizmuson. Nem egyszerű harcos kasztról van szó, hanem arról, hogy a vezető talpasok a nyugdíjazást követően sikeres vállalkozók lesznek, szerteágazó, mindenkori politikai klientúrával rendelkeznek, amelynek ők is lekötelezettjei. Ezt a kohabitációs viszonyt, és, amennyiben leszámítjuk az Izraellel szembeni vereségeket, valljuk be, sikeres kormányzási modellt veszélyeztetni annyi, mint a hadsereg érdekeit firtatni. Ilyenkor könnyen előfordulhatnak keltett vagy támogatott forradalmak. Úgy tűnik, egy erkölcsileg perverz folyamatról van szó, arról, hogy Egyiptomban nincs szabadságvágy, felkészült ellenzéki politikum, nincsen népakarat és -hatalom. Először is morálisan megítélni politikai folyamatokat teljes infantilizmus, másrészt, ennek a kivételes vezetőcsoportnak akkora a „régisége”, hogy hosszú évtizedek zavartalan demokráciájára lenne szükség ahhoz, hogy értelmét veszítse a „military first, second and third, than society” reflex.

Kockázatok és mellékhatások Puccs ide, újratöltött forradalom oda, az egyiptomi történéseknek már az ország demográfiai, közel-keleti súlya miatt is hatása van, elsősorban Iránra nézve. A regionális hatalmát vesztő Teherán alól kirúgták kedvenc elméletét: Teherán szerint nem „arab tavasz” történik, hanem „iszlám ébredés”. A tunéziai, líbiai, egyiptomi, bahreini történések mind Nyugat- és Amerika-ellenes, az 1979-es iráni iszlám forradalomhoz hasonló megmozdulások, az iszlamista Testvériség bukása így Teherán cserbenhagyása. Az is lelassul egyelőre, hogy Egyiptommal langyosítsa viszonyát, amely Kairó és Tel-Aviv egyezményes közeledése óta fagyponton volt. Pedig lehet, hogy a minap elnökké választott Rohani lenne ehhez a jó partner. Akadoznak az Egyiptomon keresztül a gázai-övezetbe irányuló iráni pénz- és fegyverszállítmányok is, most, hogy az izraeliekkel és amerikaiakkal jó viszonyt ápoló hadseregnek nagy a szava. A palesztin-zsidó ügyvitel tisztázása, a palesztin államalapítás szintén emiatt is késhet, hisz az elszigeteltebbé, elkeseredettebbé váló Gáza-miniállam, Ciszjordániával ellentétben, még inkább kiszámíthatatlan komponense lesz a Ramallah–Tel-Aviv–Washington tárgyalásoknak. A Fatah éppen összeveszett a Hamásszal Egyiptom kegyeit keresve... viszont kevésbé Izrael-ellenes. Egyiptom Szíria-álláspontja nem változik, ha csak az nem, hogy határozottabban ellenzik majd a Hezbollah pro-Asszád beavatkozását, mint tette azt késve és halkan Murszi, miközben szemét végig Libanonon és Teheránon tartotta. Az sem mellékes, hogy a szíriai Muszlim Testvériség fontos támogatója az alavita-ellenes szunni felkelőknek. Szaúd-Arábiával, mint a szír helyzet nagy mediálójával tovább javulhatnak a viszonyok, hisz vége az ingadozásoknak, de a Murszi-párti Katar óvatosabb. Mindketten más-más felkelőket támogatnak Szíriában, s a szaúdiak Egyiptomot is megsegítik 5 milliárd dollárral. Az Egyesült Arab Emírségekből 3 milliárd, Kuvaitból mintegy 4 várható. Súrlódások a Hezbollah vezérelte libanoni körökkel következhetnek be, de ezek kordában tartására ott van a már mosolygósabb Izrael is. Apropó, a Testvériség szerint törlendő Camp David-i egyezményt illetően nagy a csend, s ha így is marad, akkor az egyiptomi-izraeli viszonyok visszatérnek a mubaraki nyugvópontra, most ez lenne a legjobb. Irányított, vagy spontán folyamatról volt szó, utólag cseppet sem lesz fontos. Ha Egyiptomban a tisztek nem diktátorok, ha az átmeneti kormány átlátható választásokat szervez, és ami a legfontosabb: nem üldözik – s teszik mártírrá – a Testvériséget, hanem (rizikó ide vagy oda) kormányba emelik őket. A legnehezebb a Testvériség és a hadurak kibékítése lesz, ez látszik a halottakkal járó összetűzésekből is. Hasszan al-Banna és Szaíd Kutb egykori szervezete sok közel-keleti iszlamista párt „anyja”, a még távoli parlamenti választásokkal kapcsolatban fontos belpolitikai tényező volt, marad és lesz. Amennyiben az ország új urai nem tanúsítanak türelmet vele szemben, a véres politikai nagykorúsodásból szörnyként, nem pedig nagyságként kerül elő.

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!