Egy befagyott konfliktus hétköznapjai

2016. 08. 03. 17:26

A szíriai, törökországi események, a menekült-válság mellett egy ideje kikerült a figyelem központjából mindaz, ami az ukrán-orosz majdnem-háború frontján történik. Ady András írása a legutóbbi idők folyamatait foglalja össze.

 

Csendélet az orosz-ukrán határon. Nehéz lesz betömni az árkokat

 

Induljuk egy relatív egyszerű helyzetből: az Ukrajna keleti, dél-keleti részén kialakított, és az ott mirelit-konfliktussá tett robbanékony helyzetnek a szétszereléséért elméletileg különböző hatáskörökkel felruházott „intézménycsoport” felel. A legtágabb hatáskörökkel a Normandiai Négyek rendelkeznek, ennek az államfői gruppnak inkább politikai-gazdasági (morális?) szerepköre volt a konfliktus rendezésében. A négyek alatt van a Minszki Kontaktcsoport (CGU), pontosabb feladatkörrel: ez az eljárási terv, amelyet 2015 február közepén aláírtak a felek, és azóta a minszki tizenhárom pontként emlegetik. A CGU-ba az orosz, az ukrán, és a donyecki/luhanszki fél képviselői tartoznak. A következő lépcső az ukrajnai különleges megfigyelői misszió, az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) szakértő csoportja. A legújabb komponens, amely átvette ezek hatáskörét, anélkül, hogy politikai és vékony katonai, valamint hadfelszerelés-logisztikai vonalon kívül valami mást jelentene, az a Kerry-Nuland szál, amely Moszkvába vezet.

 

A semmibe vett minszki 13 pont

Innen bonyolódik a helyzet. A Normandiai Négyek hozzáállása sokáig egyértelműnek tűnt: a német oldal jó orosz kereskedelmi kapcsolatait féltve hajlandó volt Moszkvával tárgyalni, a francia harciasabb hangvételű volt, Moszkva Luhanszkot és Donyecket akarta (eredetileg Harkivot és Odesszát is), Kijev pedig semmit sem akart, ami marginálisan is orosz. Viszont akarta a szakadár területeket, miközben tehetetlenül nézte, amint a Krím elúszott. A minszki kontakt kidolgozta a 13 problémamegoldó pontot, s mivel a szakadár területek nem elismertek, mint független államalakulatok, ettől a perctől ezeket régiókként említik. Azóta próbálják egyértelműsíteni a sokértelmű „speciális státus” fogalmát, amelynek hivatása lenne megelőzni mindenféle autonómiás elszakadást. A minszki tizenháromról röviden, s csak azért, mert mindmáig viszonyítási alap, bár jobbára semmibe vett. Tehát: a 100 mm-nél nagyobb kaliberű hagyományos tüzérség és a rakétatüzérség visszavonása 50-70 km mélységbe a frontvonalról. A nagyobb rakétarendszerek kivonása 170 km-re. Az EBESZ ellenőriz mindent, erre drónokat és műholdat is használ. Ha minden nehézfegyvert kivonnak, megindulnak a tárgyalások a két régióval, lásd fent: nem autonómia, csak több önrendelkezés. Mindkét oldal harcosai amnesztiában részesülnek. A felek fogolycseréje teljes. A humanitárius segélyek elérnek mindenhová. Kijevből eljutnak a szakadár területekre a fizetések, nyugdíjak. Az ukrán-orosz határt ukrán határvadászok ellenőrzik. Minden orosz hazamegy, az EBESZ ellenőriz. 2015 végéig kell egy új ukrán alkotmány, amelyben betonbiztos a régiók státusa, az alapokmányért a régiók vezetőivel kell együttműködni. A helyi választások megszervezését a helyiekkel kell egyeztetni, az EBESZ felügyel. Csak az ukrán alkotmány elkészülte utánra tűzik ki a helyi választásokat. Ez így is logikus: a terület ukrán.

Kétéltű páncélosok és a környéket fürkésző katonák Luhanszk közelében. Nem jön a nyugdíj sem

 

Háború a civilek feje felett

Ami ezután következett, az tragikomédia, a helyzetet legjobban az jellemzi, hogy például 2015 decemberében a felek újévi tűzszünetben állapodtak meg, ennek ellenére az érintkezési vonalon teljesen továbbra sem hallgattak el a fegyverek. 2016 január végén a minszkiek abban egyeztek meg, hogy március végéig a Donyeck-medencét megtisztítják a gyalogsági aknáktól, március végén maga Porosenko elnök ígérte, hogy a sokadik mozgósítás keretszámait csökkenti. Szép detáliumok, de nagyrészt üresek. Brüsszel is tudja: a szakadárok és ukrán egységek közötti majd ötszáz kilométeres frontvonal a minszki február után sem hallgatott el, ha nem is naponta, de hetente sértik meg a fegyvernyugvást. A dolog pikantériája, hogy a sok ezer harcos civilek által sűrűn lakott területeken vívja állóháborúját, igaz immár kisebb kaliberű tüzérségi támogatással (a közepes aknavetőket, illetve a tüzérségi fegyvereket, amelyek legalább 60 mm-ek, nem vonták vissza), a rakétatüzérségből, az önjáró és a nehéztüzérségből sokat visszavontak. Abból se lett semmi, hogy 25-25 kilométer mélységben a vonal két oldalán kialakítsák a tűzszünethez szükséges senki földjét. A csak ukrán oldalon százezres tömegben ott rekedt civilek számára kimondottan veszélyes a mindennapi helyzet, olyan érzésük van, mintha utcai harcok közt élnének: egyik házból ukránok, másikból a szakadárok nyitnak tüzet. Fel-felröppennek kérések Brüsszelből, hogy a felek kormányainak az legyen az elsődleges igyekezete, hogy szeparálja a harci cselekmények legénységeit és a civileket. Ez érdeke lehetne Moszkvának is, de ki robbantotta ki a krízist, ki sodorta bele szinte Harkivot és Odesszát is, ki annektálta a Krímet, és hajtott végre 2014-2015-ben legalább két nagy előretörést ukrán földön? Ugyanakkor a kijevi döntés, hogy leállítják a szakadár vidékek lakossága felé addig folyósított fizetéseket, nyugdíjakat, mindenféle pénzbeli juttatást, nem csak azt hozta, hogy a szakadár vidékek lakosaiból párat visszahajlítottak Kijev felé, de hozta, hogy ezreket rendeltek alá a moszkvai pénzforrásoknak, az onnan érkező fegyveres-gazdasági-politikai „pótlékoknak”. Nem meglepő, hogy Porosenko népszerűsége csökkenőben, hisz az ottaniaknak az az érzésük, hogy az ukrán elnök által megszemélyesített középső, déli, és nyugati országrészt cseppet sem érdekli, mi zajlik a szakadár területeken, Moszkva annál inkább növekvő „szociális” feléjük fordulással pótolja ezt a hiányt.

EBESZ-megfigyelő ukrán harckocsit kényképez

 

Belső és külső tényezők

Ukrán oldalon nem csak a legénységi állomány cserélődött (erre utal a harci cselekmények javuló felkészültsége/reakcióideje, nem lehet összehasonlítani a kezdeti kapkodással és posztszovjet felszereltség támogatta posztszovjet harcmorállal), de új a tisztikar is. A csapatszinten szolgáló tisztek privát véleménye azonban kevésbé ismert, s bár a befagyott konfliktusnak megvan az az előnye, hogy kevesebb halottal jár, azért kérdés, mi történhet az ottani tisztikar moráljával, amennyiben minden a végtelenbe nyúlik. Utóvégre ezektől a szakemberektől elvárt, hogy ne adják fel az egységes Ukrajnát, vagy ha mégis, úgy egy minél előnyösebb föderalizálódást képviseljenek: fegyverrel. Jelenleg ugyanis egy méreten felüli politikai becsúszó szerelés zajlik, s bár lehet, hogy vérmentesebb irány, nem garantált, hogy Kijev támogatni tudja. Észre lehetett venni egy soványodási folyamatot minden előzetes felállást illetően: az eredeti francia, német, orosz, ukrán normandiai négyesből lassan francia, német, orosz trojka lett. Az ukrán komponens marginalizálódott, el is volt foglalva hazai politikai düledezéssel: a Porosenko-Jacenyuk pártkoalíció csődközelisége, az alig parlamenti többség, a jacenyuki leköszönés és a hrojszmani érkezés, a miniszteri tárcák elhúzódó hoci-neszéje, a majdnem előrehozott választások, a Petro Porosenko Blokk és a jacenyuki Népi Front ingatag többsége. A szélre kerülés hangsúlyosabbá vált, mikor az előző időszak hangulata által meg nem engedett föderalizációs egyezkedéseket az új kormány, és a régi-új hangulat sem tették lehetővé.

John Kerry külügyminiszter kézfogása Putyin elnökkel Szocsiban. Rendezni kéne

 

Külső faktor Amerika: nemrég még az a NATO-hatalom, amely az óperencián túlról is képviselni tudja a déli, közép, és nyugati részek ország-egyebetartó akaratát, jöttek is onnan amerikai-angolos szankciók, „defenzív” fegyverek (amelyek csak védekezésnél sülnek el), haditechnika, lőszer, harci felszerelés, tanácsadók, kiképzők. Arra azért figyelni kell, hogy NATO szempontból Ukrajna még rosszabbul áll, mint az a Grúzia, amely évek óta hadügyekre költi GDP-je két százalékát (ezt jelenleg 5 ország éri el a 28-ból), alkotója a NATO Reagáló Erőnek (NRF), s amely most sem kapott bár MAP-ígéretet (akcióterv a tagság elérésére), nemhogy csatlakozási dátum-kecsegtetést. Mi több, a Moszkvával való konfliktuskerülés érdekében, Németország megerősítette azt a kitétet, miszerint megoldatlan konfliktussal ország még MAP-ot sem kaphat, nemhogy konkrét ajánlatot. Ez is a távoljövőbe röpíti egy esetleges ukrán NATO-tagság lehetőségét. Aztán egy éve beindult egy még szűkebb körű egyeztetés, amely immár csak Amerika és Moszkva között zajlik, kihagyva mindenki mást. Párizs, Berlin láthatóan nem bánják, a saját (belső/külső) problémáik által kissé meghaladva, bár szankcióznak, elévültnek tartják az ukrán kérdést, s ez az orosz fagyasztás sikere. Bánja viszont Kijev, továbbra se engedve az új trendnek, melyben nem elsődleges a minszki feltételek maradéktalan betartása egy, a szakadár részekkel való politikai-adminisztratív egyeztetési folyamat megindulásához. Pont fordítva: az amerikai részről John Kerry és Victoria Nuland (külügy, államtitkár-helyettes) féle tárgyalások szerint, a szakadár területeken (nota bene: ukrán törvények szerint) választásokat kell szervezni, majd az új vezetőkkel, az így legitimált hatalommal érdemben beszélni a minszki feltételek maradéktalan betartásáról. Arról szó nincs, hogy az egyezkedéshez Kijev kéri, az alig demilitarizált zónában az EBESZ felfegyverzett csapatai legyenek a megfigyelők, s például az orosz oldalról ne lehessen könnyen elkergetni őket a megfigyelt zónából. A drón továbbra is kevés, a szatellit pedig elit-dolog. A helyzet jellemzője, hogy Amerika nem garantálja az USA-EU, Oroszországra kirótt szankciók kitartását, az USA-EU konszenzust se ebben a kérdéskörben. És ha Ukrajna legalizálná a szakadárokat, az nem jelentené az oroszok biztos kivonulását, így azt sem, hogy ukrán határként kezelik az ukrán határt. Hol hát a garancia a „speciális státus” rendezése, a „választások”, vagy a rebellisek/oroszok által elkövetett háborús bűnök „amnesztiája” mögött? Persze, a minden áron történő rendezés szép elnöki ajándék lenne, de nem Petro Porosenkonak, hanem Barack Obamának.

 

Egy kis balhé Jerevánban

A témához kapcsolható az orosz figyelem legutóbbi eltérülése az ukrán ügyvitelről: az örmény szövetségesnek gondjai támadtak a Founding Parliament nevű szervezettel, amely párt, de mégsem, érdek-, és jogvédelmi szervezete, de fegyveres testülete is a Hegyi Karabahban 1992-ben harcolt veteránoknak.

A jereváni tüntetések, a rendőrőrs elfoglalása, a túszdráma, úgy jelent meg az örmény médiában, mint egy befuccsolt puccskísérlet, mint valami, ami az elnök és miniszterelnök elleni, rezsimellenes. Ennek ellenére a pszeudopárt önmagát se tartja pártnak. Az áprilisi négynapos örmény-azeri háború után, Moszkva ajánlatot tett Jerevánnak: némi területeket adjanak fel Karabahban, s cserében kapják Moszkva teljes támogatását. Putyinnak nagy szüksége van a baráti rezsimű ország nyugalmára, végül is június 1-től az örmény parlament rábólintott arra az egyezményre, mely az országot egy, az oroszok által patronált, regionális légvédelmi (hírszerzési) hálózat részévé tette.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!