Így szabadul el az őrület

2016. 08. 03. 21:17

Vérvád és koncepciós per, fajelmélet és államosítás: Závada Pál Egy piaci nap című regénye 1946 reményteljes májusába visz vissza, hogy megértsük, hogyan áll együtt a háború és a béke, mi visz rá arra vásározó járókelőket, hogy falkába verődve gyilkoljanak. Az íróval Parászka Boróka beszélgetett.

 

Závada Pál író és a Magvető kiadó gondozásában megjelent új regénye

 

Az Egy piaci napon 1946 tavaszának néhány napját, egy pogrom történetét eleveníti fel. Az események háttere és következményei azonban korszakokon át vezetnek. Mit nevezünk pogromnak, és mi a feltétele az ilyen jellegű erőszak bekövetkezének?

 

Van egy jelenet ebben a regényben, amikor lincselők egy zsidó származású férfit kergetnek. A férfi kimenekül a közeli katonai reptérre, ahol éppen pályaegyengető napszámosok dolgoznak. Az áldozat után rohanó kergetőemberek meg is kérdezik a napszámosoktól: nincs-e kedvük egy kis pogromhoz? „Milyen programhoz?” – kérdeznek amazok vissza. „Nem program, pogrom! Olyan lincselős csihi-puhi féle” – válaszolják a rohanók. Miért is maradnának ki a napszámosok valami érdekes dologból, ők is elkezdik kergetni az embert, aki épp el akar bújni. Hogy kerül sor erre a helyzetre? Miért csatlakoznak? És hogy lehet egy ilyen történet nyomára bukkanni? És mi történik, ha regényt akarunk belőle írni? Nem történelmi regényre vállalkoztam, nem is tényregényre, vagy efféle történelmi-visszatekintő, föltáró dokumentum szociográfiára. Próbálom visszaidézni, hogy mikor hallottam először erről a pogromról. Rémlik, hogy valamelyik régi Medvetáncban, Varga Jánostól olvastam valamit erről, talán a nyolcvanas évek közepén. Amikor a Kulákprés című munkámon dolgoztam, akkor olvastam a korabeli sajtót – az az időszak visszamegy a háború végéig. Olvastam a vidéki, a Békés és Szolnok megyei sajtót, ott is találkoztam ezekkel az eseményekkel. Pelle János könyvét is ismerem a háború utáni antiszemita megmozdulásokról. Végülis van mindezeknek történelmi szakirodalma forrásokkal, tanúvallomásokkal, jegyzőkönyvekkel. A korabeli sajtó vastagon tükrözi, félrevezetően, a politikai szándékokat. Erőteljesen megjelenik a kommunisták verziója, amely szerint az egész pogromot a túlélő, a Kisgazdapártba befurakodó fasisztoid körök indítják el. Ők bujtják fel a csőcseléket azzal, hogy „mit művelnek” a zsidók, akik elrabolják a gyerekeket,

 

Nem csak elrabolják, de kolbászba töltik, virslibe kevernek gyerekkörmöket….

 

Rettenetes középkori mesék bukkannak fel magyarázatként, hogy miért történt a pogrom. Állítólag direkt módon politikai okok vezettek az erőszakhoz: a baloldali ellenzékkel akartak leszámolni, a kommunista és szociáldemokrata posztokat betöltő helyi zsidókkal. Ilyen közvetlen motívum nem mutatható ki, noha azt, hogy a helyi, virulens antiszemitizmust tápláljuk, felpiszkáljuk, ez persze tetten érhető. De az nem bizonyítható, hogy derék jobboldali emberek, vagy éppen szélsőjobboldali, fajelmélettel kacérkodó figurák ilyen kalandokba belementek volna csak azért, hogy a politikai pozíciójukat erősítsék. Mindenesetre ezzel volt tele az újság, ezt a verziót vették át a megye sajtói is.

 

Túl vagyunk a második világháborún és annak tapasztalatain. Azt gondolhatnánk, hogy az átéltek miatt sokkal óvatosabbak a korabeli emberek. Tudják, mit kockáztatnak. De ebből a történetből ennek az ellenkezője derül ki: azonnal szinte ugyanúgy történik meg minden. Nincs történelmi tanulság, óvatosság.

 

Ezt tudtam én a legnehezebben elfogadni, feldolgozni. Mégiscsak évtizedekig kellene tartson az, hogy az ember nem felejt. Hogy történhetett meg ez ilyen gyorsan? Lehet mondani, hogy nagy a nyomor, problémák vannak az élelmiszerellátással, nincs mit ennie a vidéki, ostoba, erőszakos, kétségbeejtő nyomorban tengődő embereknek. A csőcselék erőszakra, különböző bolondériákra is könnyen kapható – ezt szokás mondani. Az agrárproletariátusnak a legkétségbeejtőbb része minden ilyesmibe belerángatható. Jók arra, hogy elhiggyenek mindenféle demagóg dumát, mindenféle jelszót ismételjenek, verekedjenek. Rendben van. De az, hogy mindez hogy áll össze akciósorozattá, amely reggel nyolctól délután háromig tart? Több ezer ember órákon át futkározik az utcákon. Ez hogy lehet?

 

Fosztogatnak, betörnek…

 

Lehet, hogy a tömeg egy része szeretné az erőszakot megállítani. A másik fele meg éppen hogy drukkol. Lehet, hogy vannak, akik úgy nézik az eseményeket, mint valami katasztrófát? Megoszlanak a táborok? Nehéz elképzelni. A híradások arról szólnak, hogy több ezren voltak az utcán akkor is, amikor az erőszakot néhány tucat ember követte el. Akárhogy is állt össze a tömeg, egy nagy horderejű téboly, ami történik. És kérdés, hogy áll elő a gyúlanyag akár az ostobaság, akár a frusztráltság, vagy a félrevezetettség következtében? Mitől robban? Miért nem szab határt semmi a tetteknek? Miért bátorítják egymást a verekedő emberek, és már nem vetnek számot azzal, hogy gyilkosokká lehetnek?

Závada Pál: „A háború nem ért végett ott, ahol a béke napját megjelölték”    Fotó: 24.hu

 

Ebben a regényben jól követhető a különböző korszakokon át jelenlévő, azokat összekötő propaganda. Honnan ez a folytonosság? Milyen a tartós manipuláció szerkezete? Van egy fontos szereplője ennek a történetnek, egy „csehszlovák” állampolgár, Rácz Zsigmond, aki előre bejelenti, hogy pogrom lesz. És pogrom lett. Ki ő? Provokátor? Katalizátor? Az ilyen kulcsfigurák szerepe mekkora?

 

Ez nehéz ügy. Az biztos, hogy ami a háború alatt végbement, ahogy a propagandagépezet „a zsidót” gyűlöletessé tudta tenni – ez nem szűnt meg a háború végével, azzal, hogy a lágereket felszabadították. A manipuláció eleven maradt, olyasmi, amihez bármikor lehet nyúlni, amellyel minden piszkos ügyet le lehet reagálni. Rengeteg magyar, vidéki településen előfordult, hogy hazajöttek az éhes katonák, és nem tudták mihez kezdjenek, így hát beverték az első zsidó kirakatot, és kifosztották az üzletet. Ez egy közép-európai recept. Lengyelországban ennél véresebb akciók zajlottak le. Hogy ez mikor, mennyire tudatos? Ehhez egy mikroelemzés kellene. Miskolcon nagyon valószínű, hogy tudatos manipuláció történt. Ott az ellátás problémáinak felelőseivé a molnárokat tették, és ezt úgy lehetett hatékonyan, ha nem hallgatták el, hogy az érintettek történetesen zsidók. Könnyebb így elhitetni, hogy ők minden baj okozói. És így már könnyebb csinálni valami „balhét” – durván leegyszerűsítem, ami történt – „mi, kommunisták” kezünkbe vesszük a dolgok irányítását, hiszen íme, a megdolgozott bérünkért nem tudjuk megvásárolni azt az élelmiszert, amire szükségünk van. Mi a teendő? Vegyük a hatalmat „mi, kommunisták” a kezünkbe, államosítsuk a nagyüzemeket, akkor nem lesznek ilyen balhék. Megjelenik a regényben valóban egy kalandor, Rácz Zsiga néven, megvan a maga modellje az eredeti perben. De hogy esetében az izgatás valóban ilyen tudatos-e? Az én fiktív Zsigám biztos, hogy többet beszélt különböző kocsmákban, mint amit feljegyeztek az eredeti figuráról. Vannak itt még más őrültek is, akik mintha előre megmondanák, hogy mi történjen

 

Például Radai Etel karaktere.

 

Ő azzal henceg, hogy ő robbantotta ki az antiszemita pogromot a kunmadarasi piacon. A forrásokból egyértelműen látszik, hogy szükség van ezekre a figurákra, akik kimondják a durva dolgokat. Például azt, hogy a zsidók keresztény gyerek vérével „szentelik újra” a templomaikat. Ők hangoztatják, hogy ezt „mindenki tudja”. A regénybeli kocsmában kimondják, hogy „itt van ez a tőr, és volt már munkában a pászkarágók ellen”. Hogy ez a mondat valójában elhangzott-e és ha igen, hogyan – ezt nem tudhatjuk. Ezért választottam a regényt.

 

Választ egy fikciós keretet a történelmi események vizsgálatára. Hogy alakulnak így a karakterek? A viszonyok? Több családregény is sűrűsödik ebbe a történetbe.

 

A narrátorom, Csóka Mária, az ártatlanul megvádolt felbujtó felesége. Úgy tűnt, hogy az ő nézőszöge jó, mert ő a pogromnak nem áldozata és nem tettese. A koncepciós pernek igen, hiszen a férjét első fokon halálra ítélik. Ez elég szörnyű megrázkódtatás lehetett még akkor is, ha másodfokon felmentették bűncselekmény hiányában. Hajmeresztő kilengések voltak a történetek megítélésében. Az elbeszélőm a falu egyetlen polgárának a lánya (a többiek, az orvos, a kereskedők zsidók voltak). Kicsit rangon alul házasodik, amikor hozzámegy tanár férjéhez, aki észbelileg is szerényebb képességű. Csóka Mária egy okos asszony, de elkötelezett a németbarát, antiszemita, leventeoktató férje iránt.

 

Az iránt az ember iránt, aki a háború végén vállalja fel a vesztésre álló fél iránti elkötelezettségét.

 

Ez az ember nem egy szélkakas, nem áll át, csak azért, mert jönnek az oroszok. Disznó, uszító cikkeket ír az újságba, szóval általában nem ártatlan, csak ebben az ügyben az. A pogromot konkrétan nem ő indította el. Megpróbáltam elképzelni, hogy mit láthat, mit érthet meg egy nő, aki tanúja az eseményeknek, aki átéli a traumákat, és jegyzeteli az eseményeket.

 

Mi az összefüggés a magánéleti és a közéleti összeomlás között? Az mennyire jellemző, hogy az erőszakban vastagon benne van egy „asszonybanda”?

 

Dermesztő volt szembesülni a női tanúvallomásokkal, azzal, hogy nők vesznek részt szörnyű dolgokban. Nem a legszörnyűbbekben, mert a halálos ütéseket mégiscsak kemény férfiöklök követik el. De azért rettenetes az, amit az asszonybandák tettek. A visszaemlékezések alapján ők voltak többen, és a vádlottak padján tényleg többségben voltak.

 

Hogyan van az, hogy minden vágy és minden remény ebben a közösségben a családhoz, a gyerekekhez kötődik? És az erőszakot szintén gyerekeken követik el, azokon állnak bosszút, akikért élnek.

 

Tulajdonképpen itt a megfejtés, ez a magja az egésznek. Hogy történhetnek meg szörnyűségek? Például úgy, hogy megoldhatatlannak látszó bajok kellős közepén állunk, és arra hagyjuk rábeszélni magunkat, hogy azért tesszük, amit teszünk, mert a gyerekeink életveszélyben vannak. A gyerekközpontúság, a családközpontúság világában a legerősebb parancs lép érvénybe. A nagyszakállúak veszélyeztetik azt, ami számunkra a legfontosabb, a gyerekeink vérét ontják. Mit kell tenni? Menjünk, szabadítsuk meg őket! Ez sok mindent el tud indítani. Miért lesz pogrom? Mert kimentünk a piacra, a pénzünk nem ér semmit, nincs is pénzünk, a zsidók a portékát drágán adják, a gyerekeinket nem tudjuk megetetni. Nekiesünk a zsidóknak. Valahogy így történik. Az elemi asszonyi „kötelességről” van szó. Hogy miért ilyen formában? Lehet azért, mert ebben a gyerekközpontú világban a gyerekeinket úgy akarjuk megnevelni, hogy istenesen álljanak helyt. A diktálásnak, a pofon általi nevelésnek köszönhetően, adott esetben elszalad egy-egy nadrágszíj is. Meg vagyok győződve, hogy ennek az erőszakos cselekménynek minden résztvevőjét verték gyerekkorában, mint egy lovat.

 

Hogy lehet elkerülni a leegyszerűsítő magyarázatokat egy összetett, és vitatott történelmi eseménnyel kapcsolatban?

 

Talán az egyik lehetséges út az, hogy helyesen választom meg az elbeszélő személyét. Egy én-elbeszélőt választottam, akinek a korábbi munkáimmal használt általános, többes számú elbeszélőkkel szemben nem mozog az identitása. Kínálta magát a női nézőpont – mindazok miatt, amiket korábban már érintettünk. Talán így ennek a históriának a szokatlanabb zugaiba is betekinthettünk. Olyasmire is figyelhetünk, amit nem szoktak ilyenkor figyelembe venni. A nők tekintete még kíváncsibb. Olyasvalakit kerestem, aki a történet részleteivel kapcsolatban nem ért egyet velem. Nem hálás, ha a szerző és a narrátor értékrendje, világlátása megegyezik. Sokkal izgalmasabb egy olyan elbeszélő, akivel nekem vitám van, akivel sok baj van.

 

Hogy mennyire sokarcú ember Csóka Mária, számomra akkor derült ki, amikor elismeri, hogy az erőszak egy adott pontján szeretett volna részese lenni az eseményeknek. Amikor arról beszél, hogy ez számára vonzó. Némileg azt is megvilágítja, hogyan működik a pogrom.

 

Gondoltam arra, hogy még mélyebben eresszem bele a történésekbe, de attól tartottam, hogy hitelét veszti. Mindezzel együtt, van egy biztos világlátása. Föl van háborodva például azon, hogy a férje barátja, a kisgazda titkár, fölszólítja a pogrom után a zsidókat, hogy költözzenek ki a faluból. Mivel „bizonyos fokig” ők is okai annak, ami történt. Ezen az én narrátorom fölháborodik. Ugyanakkor, amikor egy zsidó asszony kezd ellentámadásba lendülni, és arról beszél, hogy a titkár korábban a szélsőjobboldali Imrédy pártban tépte a száját, akkor Mária meghőköl. Attól tart, hamarosan az ő férjét fogják ugyanezzel vádolni. Pillanat alatt megváltozik a szélirány, és engem ez a momentum érdekelt. Hogy kerül egy asszony hol ebbe a helyzetbe, hol abba?

 

Bár – mint mondja – a pogrom történetéről vannak dokumentumok, a háború utáni narratívából ezek az erőszakcselekmények eltűntek.

 

Az egyik lehetséges – felületes – magyarázat az, hogy tele van a huszadik századi történetünk szégyenletes eseményekkel, amelyekről a többség úgy gondolja: ezekről a leghelyesebb nem beszélni. Esetleg helyesebb ferdítve megemlékezni. Újabb terminológiával érdemes „kioltani” ezek súlyát – gondolok itt a Veritas Intézet tevékenységére.

 

A háború utáni évtizedeket ma úgy tartjuk számon, hogy az elhallgatás és az elfojtás évei után, következett a kierőszakolt megbékélés. De ezen történet alapján úgy tűnik: nem történt végül is ilyesmi.

 

A háború nem ért végett ott, ahol a béke napját megjelölték. Volt olyan, aki azt kérdezte, hálásak lehetünk a kommunistáknak, hogy ezeket a történeteket elfojtották? Semmiféle bosszú nem kerülhetett felszínre? Ez egy dermesztő lehetőség. Ha ez így lenne, akkor azt jelentené, egy diktatúra kell ahhoz, hogy mindezt elfojtsák? Ha nincs diktatúra, akkor az erőszak megtörténhet? Abban az időszakban zajlott mindez, amikor Bibó István azt írta a képzeletbeli sírkővére, hogy élt 1945-től 1948-ig. Ugyanabban a néhány hónapban egészen tüneményes és örvendetes eszmék jelentek meg, a megújulásnak, az újjászületésnek a lehetősége. És megtörtént a visszazuhanás az erőszakba, a középkorba, a háborús időket idéző rettenetbe. Ez egyszerre történt.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!