Csőre töltött szájak torkolattüze

Vagy van már Iránnak atomfegyvere, csak nem tartja kifizetődőnek a bevetését, hisz fenyegetőzéssel többet el lehet érni, vagy pakisztáni mintára szétszerelten-rejtve hever valahol. Talán képtelen létrehozni egyet is, de még nem elég erős, hogy egy konvencionális háborúban össze ne roppanjon. Ady András közel-keleti helyzetelemzése.

Évek óta tudjuk, halljuk, látjuk, hogy Irán el akarja érni a nukleáris fegyvergyártás képességét, hogy ily módon rátegye a kezét a Közel-Keletre, de mindenesetre kiverje Izrael kezéből azt a mintegy 400 nukleáris fegyvert, amelyet az teljesen sosem vallott be, s amellyel hatalom-monopolizálja a térséget. Évek óta tudatják, hallatják, láttatják velünk ezt, s eközben Amerikából, Európából érkeznek, halomba gyűlnek a szankciócsomagok, amelyeknek meg kellett volna nyomorítaniuk a teheráni rezsimet, annak laikus és klerikus ágát. Nem így történt, s szokás szerint a kisember tapogatja csak lehangoltan a zsebét, az a kisember, aki halkan káromkodik a drágulások miatt, hisz ahogy kinyitja a száját, máris ellenzékiként mehet rácsok mögé. Tudom, nincs más, nincs jobb, de a megszorítások arra sem bírták rá a teheráni világi urat, hogy engedélyezze uránjának külföldre szállítását, s kapjon helyette kellően gyengét, amely nem fegyverre fogható, de a civil reaktorokat fűti. Az egyre-másra felbukkanó urándúsító üzemek, a növekvő centrifuga-import, illetve a saját gyártási képesség megjelenése is többszörös hatást ér el. Ahmadinezsád elnök egyre keményebb hangvételű üzeneteket küldözget Izrael és Amerika felé, s ez fura, de hatékony népnemzeti logika mentén feljogosítja arra, hogy az ellenzék nyakára üljön.
A hosszas és eddig kevés eredménnyel járó tárgyalássorozat nemcsak a Nyugat vagy Tel-Aviv idegeit kezdte ki, de az Iránt ténylegesen irányító Khamenei ajatollah és Ahmadinezsád kapcsolatát is. A vallási vezető megelégelte, hogy a 2005-ben állami ügyek vitelével megbízott báb-munkatárs egyre inkább önálló hatalmat gyakorol az országban. A konfliktus abban is kifejeződik, hogy míg egyik oldal az atomfegyvereket tiltó fatvát hoz, a másik mindenáron fegyverkezik. E halkan hangos kulisszaháborúhoz kapcsolódik az is, hogy a 2013. júniusi elnökválasztás tétje az aktuális államvezető leváltása. Ha már Amerika és Izrael idegeinél tartunk, akkor a legközvetlenebb krízis, amelyet a megoldások – vagy azok akarásának – hiánya kiválthat, és amely egy ideje mindennapjaink jelene – a háború.
Fenyegették már Teheránt épp elégszer, de sose folyt a retorikai csata ekkora hévvel-éllel, esetleges bumeránghatással. Nem is fortyogott ennyire még a közel-keleti üst, mint mostanság. Szeptember elején hozta a New York Times, hogy Irán repülőkkel szállítja a polgárháborús Szíria pro-Asszád fegyvereit, s amit a gépmadarak (nota bene!) Irak légterén átvisznek, azok kézifegyverek és rakéták. Az al-Maliki-kormányt már felszólították ebben az évben: zárja le légterét az ilyes szállítmányok előtt, s a biznisz legalább júliustól működött zavartalanul. Nem csoda, hogy ennek kapcsán még jobban belobbant Benjamin Netanjahu Irán-ellenes beszéde, ami a nemzetközi figyelmeztető, átléphetetlen vörös vonalak meghúzásának követelése, valamint a nyílt megelőző csapásméréssel való fenyegetés között ingadozik.
A Teheránnak címzett, de amerikai postaládákba dobált üzeneteket Washington megpróbálta mindeddig csitítani, kitartva a diplomáciai és gazdasági fenyítések mellett, a választási szelek hatására azonban komorult a hangvétel. Talán Obama elnök túl sokat hallgatta Romney elnökjelölt háborús ideációit, s ezért lett eddigi mediáló hangsúlya élesebb, mindenesetre egyre többet hallani a „másik lehetőség is asztalon van”, vagy a „diplomácia és a türelem nem vég nélküli” szintagmát, s ezért csitítja Tel-Avivot úgy, hogy közben hadi támogatásáról biztosítja. Egyelőre az izraeli állásfoglalás a hangosabb, miszerint Irán a jövő tavaszig, nyárig annyi uránt és addig dúsítgat, hogy már csak hónapokra lesz egy rakéta összeszerelésétől, s hogy a megelőző csapás az egyetlen opció a nukleáris Teherán ellen. Ez az ENSZ-közgyűlés legutóbbi találkozójának is a leitmotivja.
Bár a veszély regionális és globális valóságértékét cseppet sem vitatom, az időintervallum rövidségével kissé baj van, ahogy bajos az izraeli biztonsági szervek, illetve államapparátus konszenzusa is ebben az ügyben. A miniszterelnök, illetve az államelnök, vezető katonák vagy volt nemzetbiztonsági szakértők állandó ellentmondásokba keverednek a „mennyi van még hátra?” kérdésben. Épp az amerikai Christian Science Monitor tesz fel ezzel kapcsolatban pár érdekes kérdőjelet, emlékeztetve arra, hogy 1992-ben a képviselő Netanjahu 3-5 évről beszélt, ugyanabban az évben a külügyes Simon Peresz 1999-re teszi az időpontot, 1995-ben izraeli hivatalosságok 2000-re jósolnak bombát, majd 1998-ban Donald Rumsfeld 2003-as időpontot jósol. Igaz, ő amerikai.
A fegyverkezés így meglepően lassan halad (ez is különböző szcenáriumokra ad okot), s most vagy van már Iránnak atomfegyvere, csak nem tartja kifizetődőnek a bevetését, hisz fenyegetőzéssel többet el lehet érni, mint a jól felkészült izraeli–potomaci koalícióval való harcolással, vagy pakisztáni mintára szétszerelten-rejtve hever valahol; tán képtelenek létrehozni egyet is, de még nem elég erősek, hogy egy konvencionális háborúban össze ne roppanjanak. Ám végezetül – és remélve, hogy ez csak egy rémálom szintjét jelenti, nem egy rémre ébredését – feltételezzük a legrosszabbat: a felek addig hergelik bele magukat a csapás, illetve ellencsapás zsákutcájába (adott esetben a retorikai hadviselés nem hagy már meghátrálási lehetőséget és háborúba torkoll), hogy Izrael lép. Mit lehetne akkor tenni? Ebben az esetben mindenekelőtt Amerikára hárul teendő, így az is, hogy elejét vegyék iráni részről az eszkalációnak, illetve azonnal és ténylegesen Teherán ellen fordítsák a már úgyis USA-fegyverekben úszó Öböl-államokat. Ezzel nemcsak az olajforgalom alig-zavartságát biztosítanák, illetve az amerikai repülőgép-anyahajók azonnal bevethető, fenyegető közelségét, de azt is elérnék, hogy a mostani nívón maradjon a nemzetközi nyomás Ahmadinezsád ellen. Ugyanakkor kötelező távol tartani a Hamász és a Hezbollah, valamint a többi iráni pénzeltségű szervezetet az eseményektől, szerepük szerint ugyanis az Izrael elleni válaszcsapások akciórádiuszát szélesítenék. Emlékezzünk a 2008–2009-es izraeli–Hamász-konfliktus előtt az izraeli oldalra átlőtt rakétamennyiségre, illetve arra, hogy Libanonban mintegy ötvenezer rakéta áll a Hezbollah-raktárokban, s ez a harc már a Szíria miatt is instabil Levante belobbanását jelentené. Amerika feladata, hogy miközben minél tovább fejleszti az izraeli rakétavédelmet (Arrow, Iron Dome és Patriot rendszerek), csökkentve a lehetséges áldozatok számát, arra is figyeljen, hogy hajlékonyabbá, olcsóbbá tegye ezeket a rendszereket, hisz amikor egyszerre kell „figyelni”, leszedni több száz gázai-libanoni, szinte házi készítésű rakétát, egy pár iráni, igazi ballisztikus lövedék (Sejjil, Shahab 3) bejuthat e rakétaesőn keresztül. Végezetül már most biztosítani kell Teheránt, hogy ha harc esetén egyetlen USA- vagy nyugati talpas, diplomata is életét veszti, akkor onnantól az ügy teljesen személyessé válik az Új és az Ó számára egyaránt.