Ember az üres térben

Szeptemberben VISKY ANDRÁS személyében újabb hazai meghívottja volt a váradi Törzsasztalnak. A Marosvásárhelyen született, Nagyváradról indult, Kolozsváron révbe érkezett, világjáró vendéggel Szilágyi Aladár beszélgetett pályájának fordulatairól, költészetéről, drámaírói munkásságáról, színházelméleti és -gyakorlati törekvéseiről.

Bár az újságírói szakma regulái szerint nem ildomos, engedd meg, hogy egy régi, kettőnket személyesen érintő történettel indítsam beszélgetésünket. 1958-ban a te édesapádat, Visky Ferenc lelkipásztort huszonkét, az enyémet, Szilágyi Sándort, az úgynevezett betánista csoport több tagjával együtt, húszévi börtönre-kényszermunkára ítélte a temesvári hadbíróság, felforgató tevékenység vádjával. Néhány hónap múlva családod három tagja, édesanyád a két legnagyobb gyermeke kíséretében találkozott az én jóanyámmal, akit elkísértem Nagyváradra. A gyerekeket délután elvittem fagylaltozni, ők hárman nagyanyámnál szálltak meg, mi meg az unokanővéremnél aludtunk. Hajnalban felzörgetett egy ismerősünk, és közölte: éjjel a szekusok elhurcolták a tieidet. Akkor kezdték összeszedni a Visky családot, az anyát és hét gyermekét. Mi ez első vonattal hazautaztunk, hogy legalább otthonról vigyenek el bennünket. Téged, a kétévest a többiekkel honnan gyűjtöttek be, a kéci parókiáról?

Engem a parókiáról, az ikrek Egriben nyaraltak a nagynénémnél, és ők is rajta voltak a kitelepítendőknek a listáján. Ez külön érdekessége a történetnek: román történészek felfedezték, hogy létezik egy hivatalos dokumentum arról, hogy a deportálásról szóló parancs nemcsak a felnőttek, hanem a gyermekek nevére is szólt. Mivel Lídia meg Pál nem volt velünk, ők később kerültek Lãteºti-re, úgy, hogy Nénjuka, a legendás Nénjuka hozta el őket a Baragánba. És ő, aki nem volt családtag, de számunkra több volt annál, önként velünk maradt szabadulásunkig a lágerfaluban.

Mi meg voltunk róla győződve, hogy ránk is ugyanez a sors vár. Hónapokig abban a bizonytalanságban éltünk, hogy mikor jönnek értünk, sokára tudtuk meg: minket nem száműznek, csupán a tartomány elhagyására kényszerítenek. Kiszivárgott, hogy a baragáni lágerekbe „csak” a húsz év feletti büntetéssel sújtottak családját internálják.

Erről én nem tudtam mostanáig. Az akkori hatalmi észjárással nem is volt „logikus”, hogy titeket miért nem telepítettek ki, de hát ezt bizonyára nem közölték veletek…

Akár fel is háborodhattunk volna azon, hogy mi ez méltánytalanság, miért kivételeznek velünk?… Tudom, nemrégiben részt vettél egy dokumentumfilm forgatásán a Baragánban. Te még kicsi gyermek lehettél, kétéves korodtól nyolcéves korodig voltál a lágerfalu lakója. Milyen minőségben vettél részt a forgatáson?

Ennek a projektnek a hátterében Ion Gostin rendező áll, aki már a hetvenes–nyolcvanas években odafigyelt az erdélyi magyar irodalomra. Megbarátkoztam vele, és egyszer felhívott, mondván, hogy az utolsó egyenbarakkot megtalálták Rublán. Rubla egy olyan lágerfalu volt, amelyiket az első generációs kitelepítettek építettek, azok a svábok, kulákok, akiktől mindent elvettek, és ide deportálták őket. Rendező barátomnak az volt a szándéka, hogy ebben az utolsó, megmaradt barakkban beszéltessen engem. Õt művészemberként az a kísérlet érdekelte, hogy a tér, az illatok, a környezet, a román pusztának ez a tája hogyan indítja el bennem a prousti, akaratlan emlékezést. Másfelől Gostin sokakkal együtt azt szeretné, ha volna a baragáni kitelepítésnek egy emlékhelye, egy múzeuma, s ezt a még létező, egyetlen házat nézték ki maguknak. Egyébként ez a barakk mindenestől fogva ismerősnek tűnt nekem. Ugyanolyan beosztású volt, mint a miénk, ugyanolyan méretű, tapasztott, vert falakkal. Lãteºti egyébként jóval közelebb van a Dunához, mint Rubla. A falak tapintására, a falak illatára is emlékszem, és arra, hogy földpadló volt, s egészen apró ablakok. Az ablakoknak erre a meseszerű, számomra sokszor félelmetes fényére is jól emlékszem. És még valamire: a roskova, a szentjánoskenyér ízére. Hosszúkás termése van, a magvakat édes, lekvárszerű, nagyon finom pép veszi körül, amit kiszívtunk. Erős az illata, hoztam is haza magammal belőle…

Mennyire volt visszatérő életérzésed, élményed, hogy lested az édesapádat, vártad, hogy jön-e, és mikor visz el benneteket?

Legkisebbként nekem nappali látomásaim voltak, erről voltam híres és hírhedt a családban. Sokszor nevettek rajtam az idősebb testvéreim. Befutottam anyámhoz, és tudtára adtam, hogy jön apa, láttam, hogy közeledik!

Valóban láttál valakit közeledni, vagy…

Abszolút vízió volt. Tavaly novemberben forgattam ott, Rublán, gyönyörű időben, s ahogy megint láttam a baragáni tájat, meghozta e látomásokat. A végtelenség felkavaró érzése most is megérintett. Minthogy éjszaka is forgattunk, valamit megértettem, amit addig nem – de hát közben én is apa lettem, és más szemmel tekintek a világra –, egyszer csak átéreztem anyámnak a magányosságát. Éjszaka a stáb órák hosszat szerelte be a fényeket, én meg messzire elsétáltam. És egyszer csak rám borult a csillagos ég, és nem a megnyugtató kanti érzés lett úrrá rajtam, hanem az anyám lelkével kezdtem el érzékelni a tájat, és visszatértem a világ anyám felőli megértéséhez. Több helyen is leírták rólam a kritikusok, hogy női figurákat jobban meg tudok alkotni színpadi szövegekben, mint férfiakat. Meg is kérdezték, hogy szerintem miért van ez. Meglepett a kérdés, elmondtam nekik ezt az élményemet: egyszer csak megéreztem azt, hogy gyermekként nap mint nap felépült a szolidaritásom az anyám iránt. Anyám törékenységét, magányát kisgyerekként kellett megélnem.

Az első két köteted még az ántivilágban jelent meg. Nagyon megrostálták azokat a verseidet?

A Forrás-kötetemmel kapcsolatban nem tapasztaltam, sőt, olyan versek is benne maradtak, olyan grafikai megoldások, amin egyébként most csodálkozom. Van egy olyan versem, amiből én magam kifeketítettem, olvashatatlanná tettem sorokat, önmagamat cenzúráztam meg, és ezek a grafikai jelek ugyanúgy megmaradtak a szövegben. A második kötetem mindenestől fogva jelentős emberi élmény számomra, hiszen olyan pillanatban jelent meg, amikor én magam alanyi jogon ellenzékivé lettem, 85 szeptemberében történt ez. Bejelentettem Domokos Gézának Bukarestben járván, hogy ez meg ez történt velem, nem szeretném, ha miattam másoknak is bajuk történne. Az irodájában fogadott, meg is lepett, mennyire tágas helyiség volt a Scânteia-házban. Az íróasztala mögül egyszer csak odajött hozzám, nagyon közel, hogy lehetőleg csak kettőnk között hangozzék el a mondandója. Azt mondta, mindenképpen támogatni fogja a második kötetem megjelenését. Amikor megérkezett a csomag a harminc tiszteletpéldánnyal, nem ismertem fel a könyvemet, mert más cím alatt jelent meg. Az utolsó pillanatban változtatták meg.

Sok műfajú ember vagy. Ez hogyan működik nálad? Nekikezdesz valaminek, végigcsinálod, vagy ide is, oda is belekóstolsz valamibe?

Nekilátok valaminek, de nem csinálom végig, párhuzamosan dolgozom több mindenen. Időről időre egy anyag kitaszít magából, akkor jól érzem magam egy egészen más műfajban. Most egy olyan verseskönyvön dolgozom, aminek a végét még csak nem is látom magam előtt, de érzékelem a teljes anyagot.

Tehát nem egy versben gondolkodol?

Újabban kötetben. A Gyáva embert szeretsz című könyvemet is kötetként írtam meg, ezt az újabbat is megterveztem már mint kötetet. Naponta nagyon izgat maga a könyv, de szívesen lépek át más műfajba, és vannak időszakok, amikor felfrissít, ha esszét vagy tanulmányt írok. Ami azt jelenti, hogy megmártózom egy kortárs gondolkodónak a nyelvezetében, legyen az Hans-Thies Lehmann vagy Erika Fischer-Lichte, ők foglalkoztatnak, mert a kortárs színház mozgásait írják le, vagy Slavoj Zizek szlovén filozófus kezdett el újabban érdekelni, és elkezdtem olvasni meg hallgatni az előadásait. Mindazonáltal az az élményem, hogy mindig ugyanazt a dolgot írom. Hogy egy dolog érdekel engem igazából, csak más műfajokban mutatja meg az arcát a világra vonatkozó kérdésfelvetés. Kivételt képez a dráma. A drámát csak úgy tudom megírni, hogy felkészülök rá, leülök és megírom.

Ez a ti szövetségetek Tompa Gáborral hogyan indult, hamar kialakult az a munkakapcsolat, ami aztán igen termékennyé vált?

Igen, meglepően hamar. Gábor első előadására emlékszem, amit én magam láttam, Albee abszurd drámája, az Állatkerti történet, Marosvásárhelyen játszották. Akkor már nagyon érdekelt, hogy olyan létmódját kövessem a műalkotásnak, amikor nem válik bálvánnyá, hanem megszünteti önmagát. És a színházban ez történik. A színházban nem tudunk úgy műalkotást létrehozni, hogy ne is szüntessük meg. Gábor munkájában érzékeltem ezt a valóságos színházi nyelvezetet. Nem egyszerűen egy szövegértelmezést láttam benne, hanem egy világértelmezést. És elkezdtem írni Gáborról kritikákat, és amikor ő elolvasta ezeket, megkeresett. Látta, hogy a színikritika nyelvezetének a megváltoztatására törekszem. Igen, mert magát az előadást próbáltam elemezni, az előadást nem mint a szöveg szolgálóleányát fogtam fel. Nagyon erős színházi nyelvezettel szembesültem, és ennek köszönhetően a Gábor színházi kísérleteit és törekvéseit látva nyitottam én nagyon hamar a román színház irányába. Aztán elkezdtünk közösen dolgozni. 1988-ban már át akart engem hozni Kolozsvárra, de az teljesen lehetetlen volt. A Securitate megjelent, és nem Gábort, hanem másokat kérdeztek meg afelől, hogy Tompa miért akarja Viskyt idehozni a színházhoz. Politikailag megbízhatatlan, nem kóser a pedigréje, nem fogadható el. De Gábort ez nem érdekelte, ő olyan, hogy ha a fejébe vesz valamit, azt végigcsinálja. Akkor nem tudta végigcsinálni, de 1990 januárjában, amikor Szatmáron egyetlen ellenzékiként – mert nagyon sokan ebben a mítoszban élnek – nem láttam elkerülhetőnek a politikai szereplést csak akkor, hogyha elmenekülök onnan. Január végén fölhívtam Gábort, és azt mondtam: máris állásra van szükségem, mert nem úszom meg a politikát.

Dramaturgként hogyan képzelted el a munkádat, hisz egészen más hozzáállást, szerepkört cövekeltél ki magadnak, mint ahogy általában a dramaturgok mozognak a színházi berkekben?

Magyar nyelvterületen a dramaturg munkája, mondanám: a mandátuma, rendszerint a szövegre korlátozódik, a szöveg előkészítésére a rendező számára. Mit tesz a dramaturg? Húz. Meghúzza a szöveget, vagy pedig jobb esetben segíti a színészeket abban, hogy nyelvileg kifinomultan értelmezzék a szöveget. Én egészen másképpen dolgozom. Nekem a szöveg csak nagyon későn jelenik meg mint munka a dramaturgi tevékenységemben. Előbb azon dolgozom a rendezővel, Tompa Gáborral, de még néhány számomra nagyon érdekes rendezővel, mint az amerikai Robert Rudolph vagy Vlad Mugur, akivel együtt dolgozni nagy élmény volt… én a színházat az üres térben megjelenő ember eseményeként fogom fel. Ez az esemény számomra csak teológiailag írható le adekvátan. Az ember megjelenése az üres térben mindig fölveti Isten ottlétének vagy végletes hiányának a kérdését. A színház még most is a legadekvátabban moderálja a kultúrát. Az egyház már régen nem teszi. Itt a történelmi egyházakra gondolok. Az egyházról mint intézményről azt gondolom, hogy egészen elveszítette az érzékenységet, a pulzusát a kultúrának, mert el is utasítja a kultúra jelenidejét. Jó esetben a 19. században él. Ahogy mi dolgozunk, az unikális. A rendezőnek és dramaturgnak ebben az alkotói barátságban kell kialakítania a saját nyelvezetét. Tehát nagyon praktikusan vagyok jelen a színészi munkában, a tér kialakításának vagy működésének a folyamatában. Végig beszélgetek a zeneszerzővel is. Hamar meg tudjuk beszélni, milyen hangzások miért érdekelnek bennünket. Vagy hogy a zenei anyag, a textíliák és a tér milyen kapcsolatban tudnak lenni egymással. A színházról csak mint egészről tudok gondolkodni.

Hogyan született az édesanyád alakját megörökítő drámád, a Júlia?

A Júliát kitalálták nekem. Anyám emlékiratait olvasta angolul egy amerikai színházi ember, és valakit fel akart kérni, hogy írjon egy egyszemélyes darabot belőle. Kitalálta nekem. Örültem, mert mindenféle korlát, ami megjelenik egy ilyen megrendelésben, rendkívül inspiratív tud lenni.

Darabjaidat elkezdték sokfelé játszani. Szerzőként mit tapasztaltál, más világokban mennyire tudnak érzékenyek lenni minderre, mennyire rezdülnek együtt vele? Akár a Júliáról beszélünk, akár más drámádról, egy amerikai, egy francia, egy olasz néző mennyire képes rezonálni rá?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert más kulturális környezetben ezek a szövegek olyan arcukat mutatják, amit én sem láthattam, én sem érzékelhettem a szövegeimben. Ezek a találkozások mindig gazdagítanak. Azzal, hogy amerikai meg szerb meg francia színészek lépnek be ebbe a világba, mintegy meg is változtatják a paramétereit, a tétjeit, ugyanakkor egészebbé teszik a világról való ismeretet. Én ráadásul egy olyan szerző vagyok, aki nagyon könnyen belemegy a húzásokba vagy a szöveg átírásába. Azt, ami ballasztja tud lenni egy-egy darabnak, azt én szívesen kiveszem. Viszont éppen Amerikában történt meg az ellenkezője. Úgy mentem a Júlia bemutatójára, hogy kétségeim voltak: abból a jelenetből, ami itt, a mi kultúránkban a maga tragikumával és humorával nagyon erőteljesen meg tud szólalni, a „Kis-Magyarország” meg a „Nagy-Magyarország” humoros-ironikus-tragikus megközelítésével, mit érhetnek Amerikában? Bejelentettem a rendezőnek, a stábnak: szabaduljunk meg ettől a jelenettől. Az amerikaiak egyébként nagyon tisztelik a szöveget. És azt mondták nekem, hogy már késő, fel van építve, és mindenki nagyon szereti, hangosan tudnak nevetni rajta. Én nem hittem el. És megmutatták nekem, azt a gyönyörűséget találták ki, hogy az előadásnak egyetlen díszlete legyen, egy hatalmas bőrönd, ami tele van kellékekkel, ez díszletelem egyszerre meg kellék is, de benne van a főhős teljes élete. Az a koporsója is… Egy multifunkcionális, elképesztően jól működő tárgy. És egyszer csak a színésznő, Melissa Hawkins felállította a bőröndöt, lerajzolta Nagy-Magyarország térképét, utána belerajzolta Kis-Magyarországot, lefedte az elveszített területeket, aztán kitörölte a térképről az elveszített részeket, majd visszarajzolta az 1940 és 44 közötti állapotot, és ez tökéletesen működött a néző számára. Megértettek valami fontos dolgot a magyar történelemből.

November végén, december elején Kolozsvárott ismét megrendezitek az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált, mely a „Visky-gyanús” Hangok párbeszéde címet viseli…

A Hangok párbeszédét a Franciaországban élő Georges Banu találta ki nekünk. Hozzánk közel álló teoretikus, a Sorbonne színházelméleti professzora, akit sok vonatkozásban mesteremnek tekintek. Az Interferenciáknak ez a harmadik kiadása, ez egy nemzetközi színházi biennále. A mostani témája a hangok párbeszéde. A kortárs színházban a zene sajátos minőségként jelent meg, zeneivé váltak az előadások. Olyan jelentős alkotó, mint Heiner Goebbels zeneszerző, megrendezi a saját előadásait is, ugyanúgy az ígéretes zenésznek indult magyar rendező, Márton Dávid, aki német nyelvterületen dolgozik. Most egy Volksbühne előadással jön hozzánk. Színházunk több előadással is jelen lesz a fesztiválon. Az egyik a Tompa Gábor által rendezett Leonida Gem Session című, amit közösen írtunk színpadra, Caragialéból indulva, de Caragialét nagyon radikálisan értelmezve. Műsoron lesz Születésnap című előadásunk, amit Robert Woodruff New York-i rendező vitt színpadra, és Andrei ªerbannak a Hedda Gabler című ugyancsak kolozsvári előadása. Jönnek társulatok Franciaországból, Németországból, Bulgáriából, Csehországból, Magyarországról is. Ez a fesztivál a beszélgetések nagy tere, minden előadást órákon át elemzünk a következő napon az alkotókkal, a nézőkkel, bárkivel, akit érdekel. A kolozsvári színház ezzel a fesztivállal is kifejezi azt, hogy az európai színházi világban görcsmentesen, organikusan van jelen. Beleírta magát az európai színjátszásba, nemcsak azért, mert az Európai Színházi Uniónak a tagja, hanem azért is, mert állandóan ott vagyunk az európai színházi szcénán, Avignontól Pilsenig.