Magyar filmek négy városban

Kisfilmek, nagyjátékfilmek, tévéfilmek, dokumentumfilmek uralták a vásznat az októberben zajló Filmtettfeszten, amely ezúttal nemcsak Kolozsváron és a tavaly csatlakozó Nagyváradon jelentkezett, hanem a székelyudvarhelyi és a szebeni nagyérdemű számára is házhoz vitte a tavalyi és idei magyar termés legjavát. Kustán Magyari Attila írása a rommagyar filmgyártás vászna mögé is betekint.

Az első erdélyi magyar játékfilm, a Sárga csikó 1913-ban készült Kolozsváron, Csepreghy Ferenc népszínműve nyomán. Sajnálatos módon nem maradt fenn, az emléke azonban igen: 99 évvel később, az idei fesztiválon az első Sárga Csikó életműdíjat kapta meg Durst György Balázs Béla-díjas gyártásvezető, a Duna Televízió volt producere, aki éveken át aktívan támogatta az erdélyi filmgyártást.
A díjátadáskor Zágoni Bálint szervező megjegyzi, hogy a Sárga csikó forgatása idején sem volt nagy üzlet a filmkészítés, ahogyan ma sem az, és egy évszázaddal korábban is szükség volt a nyugati támogatásra. A párhuzam igaz, a 12. fesztivál alatt bemutatott filmek azonban rácáfolnak arra, hogy az anyagi nehézségek ellehetetlenítenék az élvezhető, tartalmas alkotások gyártását.
Számos olyan rövidfilmet tekintünk meg, amelyet nemrég végzett, könnyű pénztárcájú fiatalok tettek le az asztalra. Érezhetően arra törekszenek, hogy a szűkös költségvetés ne szabjon határokat, szerencsére az erdélyi tájak, vagy éppen a lerobbant épületek adják a hangulatot, nincs szükség drága utómunkákra és világsztárokra. Nem ismerem a külföldi fesztiválok elvárásait, az aktuális divatirányzatokat, de úgy érzem, ezek a filmek itthon, a hazai közönség számára megfelelnek. Sajnálattal tapasztalom, hogy egy-egy magyarországi filmre többen ülnek be, mint az idei Filmtett-alkotótáborban készült munkákra, holott az utóbbiakra utólag nehéz rábukkanni.
Remek dokumentumfilmeket is vetítenek, a Riksaláz olyan erdélyi és magyarországi emberek életét mutatja be, akik az amszterdami forgatagban kerékpár-taxisként élnek. Többen évek óta a holland fővárosban dolgoznak, messziről kiszagolják a jó klienseket, például az éjjeli bulik bedrogozott fiataljait, akik tekintélyes mennyiségű euróval hálálják meg, ha valaki hazaszállítja őket. Papp Gábor Zsigmond A szovjet levelezőpajtás című filmje egyedi találkozást mutat be: a rendező a három évtizeddel korábban megismert, iskolai ösztönzésre szerzett moszkvai levelezőtársát keresi fel, előbb Oroszországban, majd új lakhelyén, Olaszországban. A harminc év után újra felvett kapcsolat mentén betekintést nyerünk a mögöttünk hagyott rendszer visszásságaiba, a szovjetből orosszá – majd világpolgárrá – vedlett hölgy életútjába.

A cél: tovább bővülni A négy nap alatt egyebek mellett levetítették Jankovics Marcell Az ember tragédiája, Pálfi György Final Cut – Hölgyeim és uraim című filmjét, Szabó István rendezésében Az ajtót, a tévéfilmnek készült, mégis nagy hírnevet szerző A vizsgát, Bergendy Péter rendezésében, forgatókönyvírói kerekasztal-beszélgetést szerveztek, a harminc évig működő marosvásárhelyi Filmklub történetét ismertették.
Zágoni Bálint szervezővel beszélgetve megtudom, a jövőben arra törekszenek, hogy még több településen megszervezhessék a Filmtettfesztet, olyan szervezetekkel együttműködve, amelyek már lebonyolítottak hasonló rendezvényeket. Nem újdonság, hogy a fesztivál költségvetése alacsony, ami nemcsak a szervezésnek szab korlátokat, hanem a levetítendő filmeket is úgy kell megválogatni, hogy azok ne kerüljenek sokba.
Zágoni azt is elmondja, hogy az alkotótábor – amelynek a termése megtekinthető volt a fesztiválon – már tizenegy éve működik, az egy évtized alatt pedig rengeteg változás történt, hiszen közben beindultak az egyetemi filmes képzések. A táborba jelentkezők felkészültebbek, és szívesen jelentkeznek, mert így lehetőségük van egy-egy film elkészítésére.
A Filmtett című erdélyi filmes lap korábban nyomtatásban jelent meg, mára portálként érhető el. Elsősorban a hazai művek népszerűsítésére törekszik, de ennél bővebb a kínálata, laikusok és szakemberek számára egyaránt születnek írások, Zágoni Bálint pedig, mint a lap volt főszerkesztője úgy látja, hogy a kiadott példányszámokat mára jóval meghaladja a honlap látogatottsága, igény van a Filmtettre.

Mibe kerül tizenöt perc? Az alkotótábor egyik rendezője, Pál Botond a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem filmművészet szakán tanult, évek óta törekszik arra, hogy ha kevés pénzből is, de élvezhető alkotásokat tegyen le az asztalra. A tábor remek alkalom erre, hiszen ritkán verődik össze olyan társaság, hogy néhány négyzetméteren ennyi vágó, világosító, rendező, színész álljon készen forgatásra, és a felszerelés is rendelkezésre áll, így sikerül elkészítenie egy negyedórás rövidfilmet.
Hogy mennyire nehéz a filmgyártás, azt az alkotás megtekintése után kérdezem meg tőle. Előbb a forgatókönyvről beszélgetünk, amely – jelen esetben – többször is engedte, hogy a színészek a maguk szavaival vigyék vászonra a körvonalazott mondandót. A kamera innenső felén csak két embert látni, mögöttük azonban, legyen szó bármilyen olcsó, ismeretlen rommagyar filmkészítésről, kisebb csapat áll: rendező, rendezőasszisztens, gyártásvezető, két hangosító, néhány világító, valamint a vágó.
A negyedórás filmhez kétnapi forgatás jár. Az egyik fő gond az időjárás változása, de bármilyen apróság közbejöhet. Az ő filmje esetén a sánta női szereplőhöz járó térdmerevítőt az alacsony költségvetés miatt házilag oldották meg, az utolsó jelenetekben bekapcsolt televíziót kölcsönözték, a helyszínül szolgáló házat úgyszintén. Ha pedig már minden jelenet elkészült, a többórás nyersanyaggal a vágónak kell babrálnia, végül pedig a rendező tekinti át a filmjét, s ő minden apró, utólag javíthatatlan hibát felfedez. Így készül el évente több tucatnyi film, majd ezeket jó esetben egy fesztiválon, kólával és pattogatott kukoricával megtekinti a nagyérdemű, és vélhetően legközelebb az interneten látja viszont, ha ismét kedvet kap rá.

Eltartott művészet? Közel két éve jegyezték be az Erdélyi Magyar Filmszövetséget, egyfajta érdekképviseleti szövetség ez, amely Bukarest és Budapest irányában egyaránt közvetít. Ez utóbbinál elérte, hogy a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap pályázatain erdélyi magyar filmes szervezetek is indulhassanak, a jövőben pedig arra törekszik, hogy a Nemzeti Kulturális Alap, a Nemzeti Filmalap is megnyissa kapuit az itteni magyar filmesek előtt.
Jakab-Benke Nándor rendező, a Filmtett portál szerkesztője úgy látja, hogy a szövetség egyelőre nem termel ugyan konkrétan filmeket, mégis jó keretet jelenthet, a pályázatok beindulásával beköszönthet az intézményibb jellegű filmkészítés. Kisfilmek ma is folyamatosan készülnek, többnyire magyarországi támogatásokból, ám a hazai lehetőségeket – amelyekre román állampolgárként jogosan pályázhatnának – nem sikerül rendesen megfogni. Ami az Európai Unió nyújtotta lehetőségeket illeti, azok egyelőre olyannyira utópiának számítanak, hogy tudtával itthonról senki nem is próbálkozott velük. Szigorú követelményeket kell ugyanis teljesíteni: legalább két országból kell meglévő alapot – koprodukciós partnert, producert – felmutatni.
A magyar nyelvű oktatás az utóbbi években berendezkedett a filmesek kinevelésére, de Jakab-Benke Nándor szerint ahhoz képest, hogy a filmkészítés nem túl jó kereseti lehetőség, hanem luxus, jelenleg túltermelés van. A végzősök egy része más területen dolgozik, de vannak, akik reklámot, videót készítő céget indítanak, esetleg egy-egy elnyert pályázatból kisfilmeket készítenek, illetve a televíziónál találnak állást, vagy az Erdélyi Riportban korábban bemutatott freelancer, azaz internetes szabadúszó munkákból élnek meg. Saját, egész estés film ritkán készül, s ha az nem lesz fesztiválnyertes – márpedig erre kicsi az esély –, akkor nehéz újra támogatást szerezni. Ez nem a hatvanas évek, a film luxus lett, eltartott művészet.