Váltás és választás hete

Néhány nap eltéréssel a világ két legfontosabb, legnagyobb hatalmú vezetőjének személyéről születik döntés, lapzártánk után választanak elnököt az amerikaiak, s két nappal később, november 8-án kezdődik Pekingben a Kínai Kommunista Párt kongresszusa, ahol az eddigi főtitkár, Hu Csin-tao adja át a hatalmat. Vizsgázik a demokrácia és az önkényuralom. Az előzmények ismeretében azt kell gondolnunk, hogy utóbbi működik majd olajozottabban.
Az Egyesült Államokban sok tízmillió polgár dönti el egy nem éppen egyszerű választási rendszerben, hogy kaphat-e még négy évet a világ legerősebb gazdasági és katonai hatalmának első színes bőrű elnöke, avagy átadja a stafétabotot republikánus kihívójának. Barack Obama és Mitt Romney csatája az utolsó pillanatig nyitott, a kampány az utolsó urnák zárásáig tart, nincs kampánycsend, s néhány, a végeredmény szempontjából fontos, szoros végeredményt sejtető tagállamban akár az is előfordulhat, hogy a vesztes fél újraszámlálást kér, tehát a végeredményre akár több napig is várni kell.
Ilyesmitől, a vesztes fél reklamációjától nem kell tartani a másik vezető esetében, hiszen a kommunizmust kapitalista eszközökkel építő Kínában nem bízzák az egyszerű, tanulatlan választópolgárokra az ilyen fontos, személyi kérdéseket. A mintegy nyolcvanmillió tagot számláló Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának kilencfős állandó bizottságából kerül ki az új vezető, méghozzá idejében, alapos mérlegelés után. Így eshet meg, hogy a még Teng Hsziao-ping idejében kidolgozott szisztéma alapján, egy-egy főtitkárnak, aki államfő is egyben, két ötéves mandátum jut, s félidőben már ki is jelölik az utódot. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően már 2007 óta tudni lehet, hogy Hszi Csin-ping veszi át egy évtizedre a jó egymilliárdos ország vezetését, s az új összetételű állandó bizottság ismeretében akár már a mostani kongresszus végén sejteni lehet, hogy a mai negyvenes-ötvenes generációból ki veheti majd át 2022-ben a stafétabotot az egyre több gonddal, egyebek mellett a társadalom elöregedésével is küzdő országban. A két ország gyakorlata közötti különbséget mutatja, hogy míg az egyikben az ellenzék az utolsó pillanatig küzd, hogy megragadja a hatalmat, a másikban a politikai ellenzékiek jobb esetben külföldre menekülnek, rosszabb esetben börtönbe kerülnek.
A világnak érdeke, hogy e két gazdasági szuperhatalom egészséges versenyben fejlődjön, politikai hatalmukat pedig arra használják, hogy a világ válsággócaiban ne a fegyverek tegyenek igazságot. De az nem lehet kérdéses, melyiket tekintsük követendő példának, még ha a kelet felé való nyitás gondolatával játszó magyar politikusok egy része a nyugattal kapcsolatban nyilvánul is meg ellenségesen, arról gondolja, hogy rossz irányba tart. Működjék is bármily olajozottan a piacgazdaságra épülő, az emberi jogokat korlátozó egypártrendszer, a drágább, döcögősebb, nehezebben elsajátítható demokrácia természetesebb részét kell képezze életünknek még akkor is, ha mindennapjaink használati tárgyainak zöme kommunista díszletek között kizsákmányolt emberek keze munkáját dicséri.

Szűcs László