A bal volt, vagy a jobb lesz a jobb?

2016. 03. 06. 14:28

Változóban vannak Dél-Amerikában a politikai trendek, a baloldali kormányok, elnökök sikerszériája megtorpant. Legutóbb a bolíviai szavazók döntöttek úgy, hogy nem szeretnének örökös elnököt látni az ország élén. A folyamatokat Ady András írása elemzi.

 

Evo Morales bolíviai elnök tájékoztat. Rossz pillanatban népszavaztatott

 

Churchill, Clemenceau vagy Lloyd George mondhatta, nem fontos, a bon mot szellemesen találó, nagyjából így hangzik: aki húsz éves korában nem szocialista, annak nincsen szíve, aki negyvenévesen is szocialista, annak nincsen feje. Amiről ez beugrott: lehet-e a bolíviai Evo Morales sokak szerint szinte lehetetlen megingásából, az egyik balos dél-amerikai állam híresen jó szociális politikájának és politikai szociális tőkéjének megcsúszásából kiindulva egy balról jobbra való latin-amerikai eltolódására gondolni?

 

Emberarcú, pink rendszerek

A hatvanas években a mccarthyzmust túlélő szocialisták alapozzák meg tulajdonképpen az új neokonzervatív vonalat. Az új bal-radikálisok nem csak maguk, de volt elvtársaik ellen is fordulnak a reagani években, sőt maga Reagan is egykor egy New Deal-liberális volt. Elképzelhető, hogy sok esetben a balról-jobbra való átfordulást – ha krízismentes időszakban történik – az egyén nem is veszi észre, illetve, ha észreveszi, azt állíthatja, hogy a politikai szelek változtak és nem ő maga. Itt a hangsúly mintha áttevődne az egyénre, mintha tényleg egyénfüggő lenne a politikai irányváltás, a folyamat alulról felfelé, spontánul hatna és nem fentről lefelé, irányítottan.

Dél-Amerikában az igazi szoc-vonal Hugo Chávez megválasztásával kezdődött, majd jött a chilei Ricardo Lagos, Luiz Inácio Lula da Silva Brazíliában, Néstor Kirchner Argentínában, Tabaré Vázquez Uruguayban, Evo Morales Bolíviában, végül Rafael Correa Ecuadorban. Ami előtte volt, az túlságosan igazi (Fidel Castro), ami utána jön, az meg nem „igazi”. A fidelizmushoz képest mindenképpen nyitottabb, emberarcúbb, inkább politikai-gazdasági-jóléti képletekben gondolkodó „pink” és nem vörös, katonai-diktátorkodó verzió ez. Miről szólt a legutóbbi bolíviai referendum, az, amely Latin-Amerika egyik minta-balos országában bebizonyította, hogy még a legnépszerűbb, az országot szociális szempontból a legszélesebb rétegeknek megfelelően vezető, repülőtereket, sztrádákat építő, La Pazból modern csodát kreáló, saját szatellitet is az égre függesztő embert sem akarják a végtelenségig pozícióban látni? Moralest először 2005-ben választják meg, 2008-ban új alkotmányt hoz, 2009-ben egyre mélyülő balos politizálásával együtt újraválasztják, majd 2014-ben ismét győz. Szerinte 2019-ben is indulhatna és maradhatna 2025-ig, ez lenne a negyedik mandátuma. Az elsőt nem akarja beszámolni, hisz akkor még nem volt érvényes az új alkotmány, mely legtöbb két egymás utáni mandátumot engedélyez az elnöknek és miniszterelnöknek: ő a negyedikkel próbálkozott volna, ami így a harmadik lenne. A népszavazáson épp a felfuttatott városok népe nem akarta megadni ezt a lehetőséget, s a motivációk között ismerősek szerepeltek:

korrupció, hatalommal való visszaélés, diktatórikus felhangok, kedvencekkel való kivételezés.

Morales rosszabbkor nem is kérhette volna népe véleményét: nyakában egy skandallum, amely volt szeretőjéhez köthető, aki 2013-ban vezető szerephez és 500 millió dollárhoz jutott egy kínai építkezési vállalat által, s akivel a megrögzött agglegény Morales állítólag tíz éve nem ápolja a kapcsolatot. Ugyanakkor őt terheli annak a hat munkásnak a halála is, akik egy La Paz-i pro-Morales tüntetésen elnökpárti hőzöngők jóvoltából füstmérgezést kaptak. Minta lenne a moralesi eset?

La Paz esti fényei. Bealkonyul a balratolódásnak?

 

Nem tartható az ígért jólét

Nehéz nem látni, hogy a nepotizmus, a mindeddig tetszetős reformokat hozó, de pár éve kifulladásban lévő autoriter vezetés, a szociális egyenlőtlenségeket áthidaló projektek hatékonyságának a csökkenése mind hangosodó problémaként kerül elő a Venezuela-Argentína vonalon. Sokáig nem így volt: 2014 elején még úgy nézett ki, hogy ahogy a konzervatív Piñera (Chile) ideje lejár, Paraguayt kivéve a latin-amerikai mérleg balra tolódik. A konzervatívok esélyét aláásta az örökösen aktuális szociális egyenlőtlenség:

a jobboldalnak kevés a manőverezési lehetősége, ha a voksolók éhesek.

Már a stabilitás és „tiszta” igazságszolgáltatás, avagy az Amerikával való ügyes balanszírozás, s az innen eredő monetáris előnyök sem voltak elég vonzóak, hiszen sokan balról részben már beépítették ezeket az elemeket politikai terveikbe, persze centralizált, államorientált formában, s így szelet fogtak ki a jobboldal vitorlájából. Érv Amerika elfoglaltsága is Ázsiával és a Közép-Kelettel, így a kevés bajjal járó „hátsó udvarral” keveset tudott foglalkozni. Az udvar kezébe vette saját udvartartását. Aztán a tavaly „megszaladt” minden, már cseppet sem biztos a baloldali hegemónia, sokan egy jobbra való átváltást látnak a folyamatba kódolva. Nos, miután Amerika és Kuba közelednek, külképviseletet „cseréltek”, illetve szankciószüntető képletekben gondolkoznak, elmondható, most nem lenne értelme itt rendezni a Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége (CELAC) kongresszusát (mint két éve), nem lenne olyan „ideológiai” olvasata, mint akkor, kiderülne hogy a szervezet OAS- (Amerikai Államok Szervezete) ellenessége nem működik. A CELAC első találkozója épp Caracasban volt (2011), de hát Venezuelában már nem Chávez az úr, hanem Maduro, egy a chávizmus cipeléséhez gyenge figura, aki ma háborúban áll a saját parlamentjével, a decemberben szép reményeket nyert MUD (Demokratikus Egység) koalícióval. A forradalmas játék jellege: ha marad: vége; ha megy: vége. Országa eladósodott, az olcsó olaj miatt önmaga és a külvilág felé is csődesélyes, a kölcsönöket képtelen visszafizetni, s a mostani drágítás-hullám nem hozza a helyrebillenést. Az eddigi politikai köpönyeg alól kilógnak a fagyott végtagok. Egy vonzó gazdasági elképzelés szerint az eddig sikeres latin-amerikai modellnek a korróziója nem annyira annak tulajdonítható, hogy a bizonyos ideálok mentén voksolók rájönnek, hogy kormányaik épp azokat a hibákat követik el, melyek ellen felesküdtek, hanem annak, hogy az ígért és meg is valósított jólétet nem tudják tartani. Mert közben kevésbé hangsúlyos Kína, a gazdasági világgenerátor jelenléte, amelynek Dél-Amerika minden nyersanyagára szüksége volt, s fizetett is lelkesen. A lassúbb tempóra váltó Kína most nem igényel annyit, de szeretné visszakapni kintlevőségeit. Inkább azt mondanám, a két jelenség egymásra tevődik, erősíti egymást.

Cristina Fernández Kirchner és férje 12 évig vezette Argentínát. Elhull a világ, eliramlik a hatalom

 

Halványul, de nem lesz fehér

A másik csodaállamban is ingadozik a rendszer, annak ellenére hogy Dilma Rousseff maradt, akárcsak az ellenérzés is, ami a Petrobras korrupciós ügyletből rásugárzik, annak ellenére, hogy a kérdésben indított vizsgálat csak vagy száz politikust érintett (mindenféle színezetűeket) a kilencvenes évekig visszamenő bizonyítékkeresésben. Mellesleg Rousseff volt elnöke is a Petrobrasnak, és épp az inkriminált periódusban és szintén mellesleg elődjére, Lula da Silvára is pár napja törték rá az ajtót a federalesek, szintén a Pertorbras érintettség miatt. A hat éve Törökországgal egy szinten emlegetett Brazíliában lehet kivetnivalót találni, hiszen a gazdaság itt is stagnál. Egyébként pár pazar szociális program innen származik, az egyik az egész napos állami iskola, a másik a bolsa familia, amelyben a szegény családok havonta garantáltan kapnak mintegy hetven fontnak megfelelő összeget, ha a gyerek iskolába jár, és be van oltva. Igen, tudom, ez alig két hét alapélelemre elég, de: biztos pénz, amely iskolázottságot és jobb egészségügyi viszonyokat jelent. Morális korrózió lett a vége Argentína volt elnöknőjének Cristina Fernández Kirchnernek, igaz neki az újraindulását az alkotmány se engedte. Cristina népszerűsége húsz százalékra zuhant, s Buenos Aires forrongott Alberto Nisman bíró gyanús halála miatt. Nisman tíz évig kutatta a Buenos Aires-i zsidó központ robbantását (1994) s erős a gyanú, hogy Kirchner jövedelmező iráni bizniszekért cserében akadályozta Irán megvádolását. Itt is egy izmus ért véget, a „kirchnerizmus”, hisz 12 évig férj (Néstor Kirchner) és feleség adott politikai jelleget Argentínának. Igen, a fenti példákból (a teljesség mellőzésével, és Kuba specialitását kiemelve) úgy tűnik, megindult a balról jobbra tolódás Dél-Amerikában, a GDP csökkenés, az elnökök elismertség-csökkenése. A felvállalt etnikai igazságosság, egyenlőség, decens jólét, a jelenlévő, de keveset beavatkozó államiság, a korrupciómentesség és teljes átláthatóság jelszavai kiürülnek. Ám épp ezek bizonyítékok rá: itt nem arról volt szó, hogy egyből bevörösödött jó pár ország, hanem csak „pinkek” lettek és meg is feleltek ennek a pinkségnek... Ilyen elgondolásból hiszem, hogy e nem vörösök

nem csapnak át fehérbe, csak a rózsaszín lesz egyre halványabb,

s ha valójában politikai érettségről van szó, még nehéz eldönteni, hogy az a jobboldalon van-e. A balnak kevés és zavaros ideje volt, a jobb modern verziója pedig nem ismert, de törzse balos talajba mélyed: ez couleur is lesz és locale is.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!