Összhangzattan, Széltörésben

2016. 03. 06. 11:16

Hetvenedik születésnapjára látogatott haza – legújabb kötetével – Marosvásárhelyre Vári Attila, akit barátok, pályatársak, olvasók köszöntöttek jelenléttel, méltató szavakkal a Bernády-házban. Az elhangzottakat, s a költő pályaképét Bögözi Attila foglalta össze.

 

Vári Attila költő, a Széltörésben szerzője   Fotó: kézdi.info

 

Ott született ahol „igazán repülni tudnak a lovak, és béka nő a hasába, annak, aki zöldszilvát eszik.” Ha nemzedéktársairól faggatják, egyik regényének abszurd jelenetét idézi: „Két hálókocsi között egy étkezőkocsi, s e hármas végére akasztva egy hűtővagon. Utazik a násznép, mellékvágányokon tolatják őket ide-oda, üzemi vonalakra is kivezetik a forgalomból, s az állomásokon a piros sapkás forgalmisták nem a palacsintasütőjükkel, hanem pezsgődurrogtatással indítják el a szerelvényt. Az állandó irányváltástól már senki sem tudja, hogy hol is van a hálófülkéje, s ez bonyodalomra bonyodalmat szül. Ilyennek látom nemzedékemet”.

Ferenczes István költő egy vele készített mélyinterjúban azt mondja róla, hogy ha egy átlagolvasónak csak a verskötetei kerülnének a kezébe, mondjuk, a Változatok ütő és védekező hangszerekre című gyűjteményt olvassa el, akkor megtörténhet, hogy azontúl, mint alanyi költőt fogja emlegetni. Prózáját olvasva is lépten-nyomon tetten érhető a lírikus, mégis, versei nem csatolmányai a regényeinek, novelláinak.

Olvastam már műveiről terjedelmes elemzést, szolid kritikát, de ha valaki egy mondatban próbálná beleszuszakolni hosszú évtizedeket felölelő irodalmi munkásságát, az minden bizonnyal valahogy így szólna: költészetében az áttelepülés, az otthonteremtés gyötrelmei foglalkoztatják, prózájában a groteszk játékosság, az anekdotikus-humoros fikcióteremtés az uralkodó.

Hogy egy ilyen sommázó, ezért óhatatlanul leegyszerűsítő pályarajz milyen viszonyban van magával az életművel, ahhoz nem sok fogódzót nyújt legutóbbi verseskötetének fülszövege, mely csak annyit mond el, hogy „nem a természet csodáit követi figyelemmel, hanem a mindennapi életét befolyásoló embereket. Nem hideg tárgyilagossággal szemléli egyiket vagy másikat, hanem közel engedi magához, s az érzelemvilágán is átszűrve keresi, keresteti az igazságot.”

Ez utóbbi gondolatok kíséretében hetvenedik születésnapját ünnepelni Vári Attila hazaérkezett Marosvásárhelyre.

 

Az ünnepelt szerző felolvas Kovács András Ferenc és Káli Király István társaságában

 

A Vári-mítoszok titkai

A lexikoni ismertetők többsége azt írja róla, hogy 1946. március 3-án Sáromberkén született. Marosvásárhelyen érettségizett, a színművészeti főiskola, majd a kolozsvári egyetem hallgatója volt, végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. 1968-ban a Brassói Lapok munkatársa, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztője lett, 1970-től a Román Televízió magyar adásánál, 1973-tól Sütő András lapja, az Új Élet szerkesztőségében dolgozik, 1978-tól szabadfoglalkozású író, 1981-ben megfosztják közlési jogától, könyveit kivonják a könyvtárakból, majd bezúzzák őket.1983-ban áttelepül Magyarországra, ahol a Mafilm rendezői irodájában dolgozik, később a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika periodika főmunkatársa, rövid ideig a MKH Bank, majd a Magyar Televízió osztályvezetője, később főszerkesztője. 2000-2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában dolgozik, majd 2002-től nyugdíjazásáig kultúrdiplomata a bukaresti Magyar Kulturális Központban.

Hetvenedik születésnapját ünnepelni ajándékként magával hozta legutóbbi verseskötetét, amelyet Széltörésben címmel a Mentor Könyvek kiadó jelentetett meg.

Március 2-án, a születésnap előestéjén a marosvásárhelyi Bernády Házban, régi barátok, ismerősök, pályatársak népes körében az ünnepeltet a gyerekkori jóbarát, a kötetet kiadó, szerkesztő Káli Király István köszöntötte „az egy élet árverése és egyéb történetek, avagy variációk elő- és utólagos érzelmekre” című kisesszéjével, melyben a vallatóra fogott emlékek sűrűn szitáló ködfüggönye mögött a Vári-mítoszok titkait próbálta – nem mindennapi vallomásos őszinteséggel – tetten érni.

„E különös Vári-mítoszok titkai sokakat az őt személyesen nem ismerő olvasók közül is kétkedővé tesznek, különösen akkor, ha ellenállnak a kísértésnek, vagy ha képtelenek átengedni magukat annak a szépet teremtő álomnak, amelybe legtöbb írása megkísérel átemelni, még akkor is, ha szerzője éppen kemény, a megélt valóság felmutatásával igyekszik megnyerni magának a sorstársait,” – állította Káli István. És elhittük neki is, amit mondott, mint ahogy annak idején elhittük Vári Attilának is – mert abban, amit Ata mesél, soha nincs semmi hamisság –, hogy Marosvásárhelyen milyen csoda történt 1664-ben egy forrással az után, hogy a városban kétfejű csecsemő született, hogy a középkorban is volt már egyetlen útra érvényes villamosjegy, hogy vannak jó hóhérok is, ugyanúgy, mint égszínkék macskák, doromboló kötőtűk, és van 89 fokos derékszög is, élőben is lehet lassítva nézni a lóversenyt, expressz-ajánlva is postára adható a vérpad, a Föld Vásárhelytől Japánig átfúrható, és a szoknyapecér Giacomo Casanova saját bevallása szerint mindörökre az állami inkvizíció leghűségesebb szolgája marad.

Egyik jellemző vallomásában Vári Attila így ír mítoszainak hátteréről: „A mesék maradjanak meg a szavak birodalmában, a szavak legyenek viszont olyan áttetszően tiszta üveghegyek, amelyeket minden ezer évben meglátogat egy griffmadár, hozzátörli a csőrét, de amire a hegy elfogyna, addig az emberi melegségtől megolvadtan tovább patakzana a kristályszikla, hogy folyamok deltáin átszűrve szavai tisztaságát, elérje az igazság Óperenciás tengerét. És annak a tengernek a közepén lenne egy sziget.”

Ha pedig valakinek mindez nem elég a hitelesség bizonyítására „hát tessék csak ráhangolódni az ütő- és védekező hangszerek dallamára, ritmusára, tessék együtt sírni a kisemmizett kislányokkal az elsodort babaházért, vagy tessék megfigyelni a szemét az önarcképében megrajzolva, a háttérben a nemzettel – biztatta hallgatóságát Káli, s ez utóbbi gondolattal már meg is érkeztünk abba a költői világba, amelybe a „verset lyukasztó kalauz” ezúttal, egy másik jó barát, Kovács András Ferenc költő volt.

A születésnapi könyvbemutató a Bernády-ház előadótermében   A szerző felvétele

 

A keserű szeretet versei

Vári Attila költő? A kérdőjel helyére, ellentmondást nem tűrően, kötőszó tolakodik: is. Mert a szerző, KAF szerint nemcsak szeretetre méltó író ember, hanem olvasásra méltó költő is, akinek a versírás nemcsak időnkénti felszusszanás, elfeledkezés, vagy a káprázatnak egy másik dimenziója, hanem létforma. Akár a szeretet. „A vers, ha valóban jó vers, akkor a gondolat legtöményebb hordozója. Csenghet, bonghat, csilingelhet, ha nincs benne az a többlet, amiért okvetlenül meg kell jegyezni” – vallja Vári Attila, aki szerint van, amit nem lehet elmondani prózában. És van, ahova kifejezetten vers kell. Tréfásan szokott példálózni: tessék elképzelni a következőt: 1848. március idusán kiáll Jókai Mór a Múzeum lépcsőjére, felolvassa A kőszívű ember fiait. Ezzel kezdődhetett volna forradalom?

Vári Attila úgy hiszi, regényben, novellában csak hosszadalmasan, szinte kerülőúton lehet politizálni a mondandóval. A vers viszont direkt. A nyolcvanas évek végén még Mikes szájába adta a kételyeit: „A Szent Igékből így lett indulat./ A templom: kocsma, s papja a csapos, / a hordó csapra verve, rajta szónokok, /a nép részeg, az isten másnapos”.

És erről a Vári Attiláról mondta laudációjában Molnár Vilmos a Székelyföld folyóirat 2009-es díjának átadásakor, hogy „Vári Attilára vigyázni kell, hiszen még a Jóistennel is képes purpárlét folytatni”.

E rövid kis diskurzust a Fennvaló és Vári Attila között, a Bernády-házban KAF is idézte, mert a Mindenhatóval csak versben lehet, illik méltóképpen beszélni: „álmomban egyszer róka voltam/ csupa tyúkólban kóboroltam/ és így szólt fentről/ rám egy hang/ az isten meghalt/mondta Kant/ de Kant halott/ így szólt az isten/ s én róka-álmomban cidriztem/ az isten él/ én mondom Vári/ és szólt az isten/ lárifári.” (Ars poetica, Változatok ütő és védekező hangszerekre, Kriterion 1978)

Ez a megszólalás, a visszafeleselő szó („lárifári”) – vélte KAF – ironikus és önironikus viszonyt hoz létre, rámutatva „isten” és ember, ember és világ, ember és idő, ember és önmaga kapcsolatának, valamint e kapcsolat értelmezhetőségének viszonylagosságára.

És ebből a perspektívából már könnyebben értelmezhetővé válik a Széltörésben fentebb idézett fülszövege, mely arról szól, hogy a költő érzelemvilágán átszűrve keresi az igazságot.

Ennek az igazságkeresésnek 35 stációja van a kötet két borítója közé sorjázva, talán nem véletlenül, hisz a 35 megszorozva kettővel épp hetvenet ad. Ez a számmisztikai apróság nem kerülte el KAF figyelmét sem, aki úgy vélte, a versek szövése felszabadítóan groteszk, meg felszabadítóan keserű. A legbensőbb történeteket rögzítő emlékszilánkok, valahol az elhallgatás nagyon cseles határán mozognak, valahol az egypercesek stílusában. „Keserű szeretet van ezekben a versekben, fanyar humor, mert ugye a hazát is leginkább fanyarul lehet szeretni” – fogalmazott KAF. S bár ezek a versek ízig-vérig XXI. századiak, az is elmondható róluk, hogy a XX. és a XXI. század árnyékában, ezekben a széltörésekben és gerinctörésekben, bárhol keletkezhettek volna. Mert mondanivalójuk egyszerre egyedi meg egyetemes.

Vári költészetének egyik avatott értelmezője, Borsodi L. László ennek az egyedi és egyetemes viszonynak az elemzésében jut el addig, hogy azt állítja: „a vállalható és lehetséges költőszerep a pusztulás, a lét sötét oldalát jelentő mondat, mint dekadens és egyben önként vállalt örökség megőrzése marad, amely értelmezhető úgy is, hogy a költészet, a költői beszéd maga válik önpusztítássá (akárcsak Ady költészetében).”

Vári Attila a kötet talán egyik legszebb versében írja a jóbarát, Csiki László emlékének dedikált versben: „(…) Csodára vártam, de már elmene./ És kiírattatott a mene, mene tekel/ hogy végezetül megmérettetel./ (Sorsáért itt már senki nem felel.)/ Ufarszin, mondom, velem mentek el./ És itt e verset zárja a halál./ Hű olvasóm,/ versemben meghalál.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!