„Az autonómia elérése egyre lehetetlenebb”

Belátható időn belül megvalósíthatatlan a székelyföldi területi autonómia, mert elérésének egyetlen járható útja van: a román jogrend módosítása – véli Salat Levente. A BBTE politikatudományi karának dékánhelyettese szerint ehhez elsőként a többségi nemzetben élő félelmeket kellene lebontani, és minél később kezdődik a román közvélemény megszólítása, annál lehetetlenebb lesz a feladat. Cseke Péter Tamás interjúja.

Nemrégiben egy autonómiakonferencián tartott előadást Budapesten, majd egy felmérés eredményeire utalva újságíróknak azt nyilatkozta: nem hiszi, hogy 12 éven belül területi és etnikai alapú autonómia lesz Romániában. Miért gondolja így?

Én Budapesten azt mondtam: optimista vélekedésnek tartom, hogy 12 éven belül lesz etnikai alapú területi autonómia Erdélyben. Az MTI által idézett nyilatkozatomnak egyébként története van. A Nemzetpolitikai Kutatóintézet által összehívott konferencia keretében megtartott előadásomban árnyalt, több szempontból végiggondolt álláspontot fejtettem ki egyrészt az autonómia kérdéséről általában, másrészt az etnikai alapú autonómiai romániai esélyeiről. Ezek után hozzám jött az MTI tudósítója és a Kossuth Rádió riportere, hogy közösen készítsenek velem interjút. Már az első kérdésben összemosták az előadásomat egy felmérésről szóló hírrel, amely arról szólt, hogy az erdélyi magyarok több mint felének a megítélése szerint 12 éven belül területi autonómia lesz Erdélyben. Ezeket a számokat a konferencia nyüzsgésében magam is hallottam, de a kutatás részleteiről nem volt tudomásom. Az újságírók pedig éppen erre hegyezték ki az interjút, holott a felmérésnek és az előadásomnak semmi köze nem volt egymáshoz. Elmondtam nekik, hogy én nem ismerem a kutatást, és általában véve problematikusnak tartom az autonómiával kapcsolatos felméréseket, mert maga a fogalom is zavaros: nem tudni, mire gondolnak az emberek, ha az autonómia kifejezést hallják. Ezen kívül egy ilyen mérés legfennebb azt tükrözi, hogy egy populáción belül hogyan oszlanak meg a vélemények. A vélemények megoszlása tudományos kérdésugyan, de a tényre, amire vonatkozik, pontosabban annak megvalósulási esélyeire nézve semmilyen következtetést nem lehet belőle levonni. Erre való tekintettel igyekeztem hangsúlyozni, hogy a szóban forgó felmérés véleményeket tükröz, és én ezzel csak a saját véleményemet tudom szembeállítani. A kettő egymást semmilyen szempontból nem minősíti. Ehhez képest az MTI híradásába, de főként az azt az erdélyi magyar olvasók fele közvetítő hazai sajtóanyagokba az került be, hogy az én megítélésem szerint 12 éven belül itt semmi nem fog történni ezen a téren.

Említette, hogy sokak számára nem világos a területi autonómia fogalma. Ezért inkább előbb tisztázzuk a fogalmat. Meddig terjedhetne mondjuk a területileg autonóm Székelyföld önrendelkezése?

A finn Matti Wibergnek van egy számomra nagyon szimpatikus megállapítása. Szerinte az autonómia fogalmának népszerűsége éppen annak tulajdonítható, hogy rendkívül ellentmondásos a tartalma, és mindenki azt ért alatta, amit akar.Ebből a helyzetből egyelőre nem látom a kiutat. Ha minderre tekintettel vagyunk, akkor a kérdésre a válaszom az, hogy tulajdonképpen mindenféle autonómiaalakzatnak a lényege a hatalommegosztás. Az autonómiának az a lényege, hogy a politikai közösségekben mindig van egy főhatalom, a szuverenitás letéteményese, és ez a hatalmi monopólium valamilyen okra visszavezethetően az általa szuverén módon birtokolt hatalomnak egy részét átruházza egy vagy több, a törvény által elismert testületre. A hatalom átruházásának nagy általánosságban két formája van: egy területalapú és egy személyi elvre alapozó változata. A területi alapú hatalommegosztásnak a lényege az, hogy a hatalmat egy, az államszerkezet részeként hivatalosan elismert terület törvényes keretek között megválasztott, a hatalmat azon a területen az ott élők nevében gyakorló testületre ruházzák át. A személyi elvű autonómia esetében nincs területi alap, hanem valamilyen szempont szerint azonosított és nyilvántartásba vett személyek által létrehozott – közjogi vagy akár magánjogi – intézmény a birtokosa ennek a megosztott, átruházott hatalomnak.

Miben térnek el az álláspontok a területi autonómia kapcsán?

A vitatott kérdés, hogy mi az a területi egység, amelyen belül az autonómia érvényesül. Az esetek többségében ez egy, már létező közigazgatási alegység, amely szimmetrikus vagy aszimmetrikus rendszerben plusz hatalmat kap a főhatalomtól. A szimmetrikus hatalommegosztás azt jelenti, hogy a területi alapú egységek arányosan, egyenlő mértékben részesülnek a hatalomból. Az aszimmetrikus rendszerekben a különböző területi egységek különböző típusú hatalmakat kapnak, a hatalommegosztás tartalma, jellege pedig változhat. A dolog egyszerűbb, ha egy eleve létező közigazgatási egység lesz a birtoklója a megosztott hatalomnak. Az a nagyobb probléma, ha úgy kell területi autonómiát létrehozni, hogy egy adminisztratív szempontból nem létező területet kell különleges státussal felruházni. Ekkor ennek az adminisztratív szempontból nem létező területnek létre kell hozni a demokratikus módon megválasztott képviseleti szervét, kiépíteni a terület vonatkozásában illetékes végrehajtó és – akár – a bírói hatalom intézményeit, majd ezekre kell átruházni a megosztott hatalmat. További probléma a területi és az etnikai elv egyeztetése: tekintettel arra, hogy a területi autonómia a területen élő valamennyi személy fölött gyakorolt megosztott hatalom, az ilyen intézményes berendezkedések rendszerint „fordított kisebbségeket” hoznak létre, ami jelentős mértékben megnehezítheti a területi autonómia alapjául szolgáló politikai akarat létrejöttét.

Mondana néhány példát ezekre az autonómiaformákra?

A szakirodalom egyik leggyakrabban idézett szerzője, Thomas Benedikter, a dél-tiroli autonómiaalakzat elismert kutatója 60 területi alapú autonómiát vett leltárba. Egy másik gyakran idézett szerző, a finn Åbo Akademi munkatársa, Maria Ackrén 66 területi alapú autonómiát azonosított. E területi autonómiák jelentős része inszuláris: ide tartoznak az Åland-szigetek, Aruba, az Azori-szigetek, Guam, Puerto Rico, a Falkland-szigetek, Francia Polinézia, Korzika, Szardínia, Szicília, a Man-sziget, Grönland, a Feröer-szigetek, vagy Ausztrália vonatkozásában a Norfolk-sziget, a kontinens északi csücskéhez közeli Torres-szigetek, és az Új-Zéland fennhatósága alá tartozó Cook-szigetek. Európában a kontinentális területi autonómiára is több példa van: az olaszországi Dél-Tirol és Aosta-völgy, a spanyolországi katalán, baszk és gallego autonómiák, a brit korona illetőségébe tartozó, a devolúciónak nevezett folyamat eredményeként fokozatosan egyre jelentősebb helyi hatalomra szert tevő Skócia, Wales, illetve Észak-Írország. További példaként említhető a moldvai gagauz, vagy az ukrajnai Krím-félsziget, az azerbajdzsáni Nahicseván.

Budapesti előadásában említette, hogy az autonómiastátusok elérésének három módja van: nemzetközi vagy kétoldalú szerződés révén, illetve a belső jogrend alakítása alapján. Mondana mindegyikre példát?

Az autonómiastátus elnyeréséhez a három feltétel közül legalább kettőnek, de akár mind a háromnak érvényesülnie kell. Tudnék olyan példákat is mondani, ahol hangsúlyosan kidomborodik a három feltétel valamelyike. Az Åland-szigetek a legismertebb példa arra, amikor egy nemzetközi szervezet hoz létre autonómiát valamely szuverén állam területén: ennek az autonómiának egy népszövetségi határozat szerzett érvényt 1921-ben. Az első világháborút lezáró, Woodrow Wilson nevéhez fűződő békerendszernek volt az eredménye a Népszövetség létrehozása. A többnyire svédek által lakott Åland-szigetekkel kapcsolatos területi vitában a Népszövetség biztonsági – a térség demilitarizálásával kapcsolatos – okokra visszavezethetően ismerte el az illetékességét, s végül Finnország javára döntötte el a szigetek hovatartozásának a kérdését. De elfogadta a szigetek autonómiáját garantáló svéd-finn megállapodást, garanciát vállalva annak betartatását illetően. A megállapodást a finn parlament 1922-ben ratifikálta, beépítve azt a finn jogrendbe. Ennek a békerendszernek volt a része az a kisebbségi szerződés, amely Románia esetében a székelységnek és a szászoknak különleges státust, az ålandihoz hasonló garanciális rendszert helyezett kilátásba. És itt tennék egy kis kitérőt. A román-magyar viszonyban az autonómia történetének van ugyanis két rendkívül fontos mozzanata, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor az etnikai alapú autonómia romániai esélyeit latolgatjuk. Az egyik az, hogy a Nagy-Romániát létrehozó liberális miniszterelnök, Ion I. C. Brãtianu lemondott a posztjáról, mert nem volt hajlandó aláírni azt a kisebbségi békeszerződést, amely ilyen jellegű kötelezettséget ró Romániára (a szerződést, amelynek parafálása a Trianoni Békeszerződés előfeltétele volt, végül Constantin Coandã tábornok írta alá). Tehát, miközben Finnország késedelem nélkül beépíti a jogrendjébe a nemzetközi döntőbíráskodás ajánlását, Románia esetében az ország egyik vezető politikusa dicsősége teljében inkább befejezi a pályáját, de nem hajlandó vállalni a szerződés aláírásának ódiumát. Ez a magatartás azóta is meghatározza a román politikai gondolkodást, illetve, az autonómia kérdéséhez való viszonyulást. A másik fontos mozzanat a mind román, mind magyar oldalról sokat kárhoztatott magyar autonóm tartomány volt, amelynek a történetét ugyancsak hajlandóak vagyunk elfelejteni. Ezt az „autonómiát” a szovjetek erőszakkal nyomták le 1952-ben a román állam akkori illetékeseinek a torkán: Moszkvában írtak egy új alkotmányt, amelyben a nemzetiségi kérdés kezelésének szovjet modelljét erőltették rá Romániára. Ezért gondolom azt, hogy ma, amikor a magyar autonómia romániai megvalósulásának az esélyeit kutatjuk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezek a sérelmek a román politikai kultúra részeivé váltak, s nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor autonómia-követeléseket fogalmazunk meg a román féllel szemben.

Visszatérve a kérdésre: nemzetközi szervezet fellépésének az eredményeként – de kétoldalú megállapodásra is visszavezethetően – létrehozott autonómiára példa a finnországi Åland-szigetek. Két ország közötti szerződés révén létrehozott autonómiára Dél-Tirol hozható fel példaként, bár ennek a történetében is szerepe volt nemzetközi szervezetnek. Tirol kettéosztása és déli részének Olaszországhoz való csatolása az első világháborút követően sok problémát okozott az ott élő osztrák, német anyanyelvű népességnek, mind a két világháború között, mind a második világháború idején. 1946-ban Karl Gruber osztrák külügyminiszter és Alcide de Gasperi olasz kormányfő egyezményt írtak alá, amely megerősítette Olaszország fennhatóságát Dél-Tirol fölött, a terület számára biztosított autonómia feltételéhez kötötten. E megállapodásnak hosszú idő elteltével sikerült úgy tartalmat adni, hogy Ausztria és Olaszország 1992-ben hivatalosan lezártnak nyilvánította a Dél-Tirol jogállásával kapcsolatos vitát, azt követően, hogy az 1950-es, 1960-as években halálos áldozatokat követelő terrorcselekményekre került sor, az ügyet Ausztria 1959-ben az ENSZ elé vitte, majd a nemzetközi nyomás hatására az olasz parlament 1972-ben elfogadta a tartomány első autonómia-statútumát. Az olasz jogrendbe foglalt autonómiának azonban csak fokozatosan, a térségben élő olasz és német anyanyelvű polgárok türelmes együttműködése nyomán lehetett érvényt szerezni: Dél-Tirol autonómiája számára a 2001-ben lezajlott alkotmányos reform hozta meg végül azokat az alkotmányos garanciákat, amelyeket az autonómia küzdelem szereplői már a kezdet-kezdetén szükségesnek ítéltek. A belső jogrend módosításával létrejött autonómiaformákra jó példa Spanyolország, ahol a Franco-rendszer összeomlása utáni megállapodás hozta létre az új politikai berendezkedés keretét, azon belül az autonóm közösségeknek a fogalmát. Ezt az 1978-ban elfogadott alkotmány is tartalmazza, azzal együtt, hogy a spanyol alkotmány is kimondja a spanyol nemzet megbonthatatlan egységét, a spanyol hon feloszthatatlanságát, illetve azt, hogy az állam hivatalos nyelve a spanyol. Mi több, a spanyol alkotmányban a romántól eltérően az is szerepel, hogy az állam hivatalos nyelvét minden állampolgárnak ismernie kell.

A felsoroltak valamelyike szolgálhat-e modellként Székelyföld számára?

Erről lehet vitázni. Mindenesetre azt gondolom: sokat ártottak az erdélyi magyarságnak azok, akik azt próbálták elhitetni, hogy az etnikai alapú területi autonómia kérdését Romániában nemzetközi nyomásra fogják megoldani. Szerintem már 15-16 éve egyértelmű, hogy olyan korban élünk, amikor ebben a kérdésben nem számíthatunk nemzetközi segítségre. Nincs olyan érvényes nemzetközi jogi norma, ami alapján bármilyen befolyásos nemzetközi szereplőtől elvárhatnánk, hogy megpróbálja ráerőszakolni Romániára Székelyföld területi autonómiáját, vagy az autonómia bármilyen más változatát. Ami a kétoldalú államközi szerződést, mint lehetséges utat illeti: érdemes egy kicsit felidézni a közelmúltat. Az 1996-ban Románia és Magyarország között aláírt stratégiai partnerségi szerződés azért volt fontos, mert ez volt a feltétele annak, hogy a NATO-felvételre mindkét ország egyáltalán esélyessé váljék. Aláírása elhúzódott, mert Magyarország végig azt remélte, hogy a szerződésbe bele lehet venni a kollektív jogokkal kapcsolatos garanciákat, legalább az Európa Tanács 1201-es ajánlásának a szintjén. 1996 júliusában, amikor már kezdett sürgetővé válni a kétoldalú tárgyalások lezárása és a szerződés aláírása, a Magyar Miniszterelnöki Hivatal, a Külügyminisztérium, valamennyi mérvadó politikai párt és a határon túli magyarok szervezetei közös nyilatkozatot adtak ki arról, hogy támogatják a kisebbségi magyar közösségek autonómiatörekvéseit. Néhány nappal ezt követően az Amerikai Egyesült Államok kormányának egy magas rangú képviselője nyilatkozatban foglalt állást a kérdésben, elutasítva az etnikai autonómia minden formáját. (Fontos adalék, hogy bő félévvel korábban ugyanaz a State Department éppen az etnikai elv területi érvényesítése alapján adta áldását a boszniai háborút lezáró Daytoni Békemegállapodásra!) Újabb pár nap elteltével Horn Gyula miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország készen áll aláírni Romániával a szerződést, abban a formában, amelyben szerepel ugyan az 1201-es ajánlás, ám amelyre vonatkozóan a felek kijelentik, hogy az nem vonatkozik kollektív jogokra, és nem kötelezi a feleket arra, hogy etnikai alapú területi autonómiát adjanak kisebbségekhez tartozó állampolgáraiknak. Végül 1996 szeptemberében Temesváron alá is írták a megállapodást, a két ország pedig bekerült a NATO-ba. Magyarország nem volt abban a helyzetben, mint Dánia, amikor Schleswig tartomány funkcionális autonómiájának megadására kényszerítette Németországot: 1955-ben, amikor napirendre került Nyugat-Németország NATO-felvétele, a közgyűlés előtti este a dán miniszterelnök felhívta német kollegáját, és azt mondta neki: ha azt akarja, hogy Dánia Németország felvétele mellett szavazzon, adjon autonómiát a Dél-Schleswigben élő dánoknak. Ilyen típusú befolyásra Magyarországnak nem volt esélye 1996-ban, és nem hiszem, hogy a közeljövőben lesz olyan helyzet, amelyben a magyar kormány kétoldalú szerződés keretében létrehozott autonómiának az igényével léphetne fel.

Akkor marad az egyetlen járható út a területi autonómia elérésére: a román jogrend módosítása. Ezzel vissza is térhetünk az első kérdésre: úgy gondolja, ez a folyamat többet tarthat a felmérésben emlegetett 12 évnél. Ezt mire alapozza?

Arra, hogy semmi olyan jelet nem látok a román közgondolkodásban, a román politikai szereplők viselkedésében, ami arra utalna, hogy a jelenleg dominánsnak tekinthető, az etnikai alapú autonómia-eszmét zsigerből visszautasító gondolkodási mintákhoz képest – 12 év e tekintetben rövid idő! – akkora horderejű fordulatra kerülhetne sor, hogy a hatalommegosztáshoz elengedhetetlen politikai akarat létrejöttéről beszélhessünk, s ennek alapján a román jogrend lehetővé tegye az etnikai alapú területi autonómiát. A budapesti konferencián felszólaló két szaktekintély, Andreas Gross vagy Markku Suksi egyaránt azt hangsúlyozta, hogy a belső jogrendre alapozott autonómiaalakzatok létrejötte hosszú tanulási folyamatot feltételez, létrejöttükhöz, konszolidálódásukhoz sok bölcsességre, önkorlátozó viselkedésmódra van szükség. Én ilyen jellegű elmozdulásnak a jeleit nem látom, sem a magyar, sem a román szereplők részéről. Készséggel elismerem, hogy tévedhetek – bár így lenne! Fontos hozzátenni, hogy ez a becslés a jelenlegi belpolitikai, illetve világhelyzetből indul ki, és nem számol olyan előre nem látható felfordulással, amely gyökeresen megváltoztatja az erőviszonyokat.

Gondolom, nem is a román politikusokat kell meggyőzni, hanem előbb a többségi román társadalomban létező félelmeket kellene ehhez lebontani.

Pont erről van szó. A romániai magyarság vezető politikai ereje számtalanszor belement ebbe a hibába az elmúlt évek során. Hiába használjuk mi fel a kormányzati pozíciónkat vagy egyéb tárgyalási lehetőségeinket arra, hogy egy-egy szereplőt konjunkturálisan meggyőzzünk arról, nekünk mi jó, ha annak a politikai szereplőnek a jövője a román szavazóbázistól függ. Senki nem engedheti meg magának politikai szereplőként azt, hogy szembemenjen a szavazókkal. Ha szembemegy, az történik, ami a Demokrata Liberális Párttal történt a MOGYE magyar karának ügyében. Hiába született kormányhatározat a magyar fakultásról, annak nem lehet érvényt szerezni az érintettek akaratával szemben. Valami hasonló történt a Nemzeti Parasztpárttal is az 1996–2000 közötti közös kormányzást követően. A jelzett probléma egyébként egy tágabb jelenségkörre is érvényes: az elmúlt huszonkét év kisebbségi jogharcának számos fontos vívmánya ingatag alapon áll arra visszavezethetően, hogy a román többség nincs meggyőződve azok indokoltságáról, illetve jogosultságáról. Hiába létezik számos törvényes előírás, jelentős részüknek nem lehet érvényt szerezni, mert akiknek hivatali kötelessége volna azokat alkalmazni, elszabotálják vagy nyíltan megtagadják az alkalmazást, és gyakran a szűkebb környezetükben elismerést arató nemzeti hős szerepében tetszelegnek ennek okán. Tartani lehet attól, hogy az ilyen típusú rendelkezések nem lesznek hosszú életűek: az első adódó lehetőség az eltörlésükre nem fog kihasználatlanul maradni.

Van-e járható útja a román félelmek lebontásának?

Meggyőződésem szerint van. A probléma az, hogy nagyon el vagyunk késve. Ezzel függ össze alapvetően a borúlátásom. Már nagyon rég messze kellene tartanunk azokban a dolgokban, amit én szükségesnek látok ahhoz, hogy az autonómia kérdésében több eséllyel találjunk támogatásra, megértésre a román fél részéről. Bizonyos szempontból örülök, hogy ez a kérdés most, 2013-ban megérintette végre a romániai magyar nyilvánosság ingerküszöbét. Csak az a baj, hogy rendkívül későn. A 90-es évek elejétől mondom azt, hogy ha az erdélyi magyarság politikai ereje komolyan gondolja mindazt, ami fennforog az erdélyi magyar közgondolkodásban az autonómiával kapcsolatosan – és a kérdést nem kizárólag kampánycélokra akarja felhasználni –, akkor elképzelhetetlen, hogy ne legyen stratégiája a román közvélemény megszólítására. A többségi társadalomnak a román nemzeti narratíva érzékenységeit figyelembe véve kell elmagyarázni, hogy amit akarunk, az nekünk miért fontos, azt mi hogyan képzeljük el részleteiben, s annak rájuk nézve milyen következményei lennének. Ha mi csak mondjuk a magunkét, és közben nem figyelünk arra, hogy a románok mit tudnak, mit gondolnak rólunk, akkor ezen az úton előre haladni nem lehet. Ma már számolni kell azzal is, hogy az elmúlt húsz évben felnövő generációk sem abban a szellemben nevelkedtek, amire szükség lett volna ahhoz, hogy a magyar kisebbség kérdésében megértőbb viszonyulás legyen a tőlük elvárható. Hiba volna nem látni, hogy a magyarokkal szembeni ellenérzések újratermelődnek és mélyülnek a fiatalabb generációk képviselőiben. Példa erre a kovásznai hajpánt-történet, vagy egy még hajmeresztőbb eset: egy konstancai diák, aki 2011-ben egyedüliként érettségizett színtízesre a szigorú vizsgafeltételek közepette, s a terveivel kapcsolatos kérdésre válaszolva azt mondta, politikai pályára készül, és célja az, hogy a magyarokat kiűzze a román parlamentből. Lehet erre azt mondani, hogy ezek elszigetelt esetek, de több vizsgálat eredménye alapján állítható, hogy a román-magyar viszony mutatói a fiatal generációk körében aggodalomra adnak okot. Hogy ezt az újratermelődő magyarellenességet hogyan fogjuk tudni lebontani, hogy jönnek létre irányunkban megértőbb generációk, az egy nehéz kérdés. Minél később kezdjük el, annál lehetetlenebb lesz ez a feladat.