Kolozsvári festők a Minerva-házban

Hatvan festményből és tíz szoborból álló gyűjteményt csodálhattak meg a kolozsvári képzőművészet szerelmesei a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. A százhalombattai Takács Galéria tulajdonát képező anyag igazi ritkaságokkal szolgált 20. századi alkotók életművéből. Varga Melinda írása.

Egyeseknek furcsának tűnhet, hogy kolozsvári vagy Kolozsvárhoz kötődő festők, szobrászok munkáit egy százhalombattai műgyűjtő mutatja be abban a városban, amely életük s művészi pályájuk meghatározó állomása, vagy éppen állandó helyszíne volt. Ahogy arra Köllő Katalin, a Szabadság napilap szerkesztője utalt a megnyitón: Takács Péter, az alkotások tulajdonosa nem olyan műgyűjtő, aki kedvező üzleti lehetőséget lát a híres festők munkáiban, ő igazi szerelemmel műveli ezt a hasznos tevékenységet. Az is kiderült, hogy műtárgyait naponta nézegeti, s rendszeresen foglakozik a képzőművészek életpályájával, az erdélyi művészettörténettel.
A gyűjtő a nyolcvanas évektől kezdve él ennek a szenvedélynek, sokáig a Százhalombattai Művelődési Központ igazgatója volt, ahol Magyarországra telepedett fiatal erdélyi művészeknek szervezett kiállításokat. Eképp keltette föl az érdeklődését a kolozsvári Szépművészeti Iskola, a Belle Arte, a világháborút követően a Képzőművészeti Főiskola és a Barabás Miklós Céh. A Duna-parti ipari kisvárosba több erdélyi fiatal települt át, akik meséltek a kincses városban megismert mestereikről, akikhez mindig vissza-visszatértek. Takács a rendszerváltást követő erdélyi útjai során került először kapcsolatba Kusztos Endrével, Balázs Péterrel, s még sok más ismert hazai képzőművésszel kötött barátságot.
1995 körül döntötte el, hogy irányt kell választani a művészeti alkotások gyűjtése kapcsán, ezért úgy döntött, hogy Mohy Sándor, Fülöp Antal Andor, Miklóssy Gábor, Szolnay Sándor és Incze János Dés munkáira figyel oda leginkább. Időközben a gyűjtemény más, Kolozsvárhoz köthető művészekkel is bővült. A mostani tárlatra két éve készül, nagy öröm számára ez az alkalom. Takács igyekszik az anyaországi körökben is minél több érdeklődő számára elérhetővé és ismertté tenni ezeket a neveket, emlékezetes volt a 2005-ben rendezett tárlat a budapesti Belvedere Galéria és Aukciósházban.
A Minerva-ház falain a ma is élők közül Pallos Sch. Jutta, Kusztos Endre, Cs. Erdős Tibor, Soó Zöld Margit, valamint az emlékeinkben élő festőművészek: Balázs Péter, Jakab Ilona, Ács Ferenc, Bene József, Györkös Mányi Albert, Nagy Imre, Dóczyné Berde Amál, Widmann Walter, Nagy István, Tasso Marchini, Brósz Irma, Andrásy Zoltán, Takáts Zoltán, Incze Ferenc, Kudelász Károly, Aurel Ciupe, Papp Sándor, Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Jenő, Benczédi Sándor, Vetro Artur, Löwith Márk Egon, Szederjesi András és Szervátiusz István, Ács Ferenc, Szolnay Sándor, Nagy Albert, Miklóssy Gábor, Fülöp Antal Andor és Mohy Sándor alkotásai láthatóak.
Tibori Szabó Zoltán, a Minerva Egyesület elnöke elmondta: a huszadik századi Erdélyben a korábbi korok európai művészetére biztonságosan támaszkodó, igazi értékeket teremtő Barbizonja kétségtelenül Nagybánya volt. És ha volt az elmúlt száz évben az erdélyi magyar művészetnek olyan Párizsa, ahol megmutatkozik minden nagy művész, az minden bizonnyal Kolozsvár lehetett. Éppen ezért érthetetlen, hogy az erdélyi magyar művészeti kincseket előállító, művészetszeretetre tanító nagyvárosnak mindmáig nincs egy ezeket az értékeket bemutató, önálló gyűjteménye. Fájdalmas, hogy szétszóródott nagy művészeink hagyatéka, akik Kolozsváron dolgoztak vagy munkájuk gyümölcsét előszeretettel itt mutatták be, remekműveik ma már zömmel külföldi gyűjtemények féltve őrzött kincsei. Ezért mérhetetlen öröm számunkra, hogy léteztek olyan emberek, mint Takács Péter, akik a hatalmi érdektelenség sötét évtizedeiben meglátták és megőrizték a nagy kolozsvári művészek munkáit.
A kiállításon látható alkotók jelentős része alkotott Nagybányán, és az ottani mesterektől szívta magába a tudást. Mások Kolozsváron tanultak, az első világháború után itt alapított Szépművészeti Iskolában, a Belle Arte-on, amelynek első igazgatója, Papp Sándor is szerepel a tárlaton. Mások a Belle Arte folytatásaként megalakult magyar művészeti intézetben, a későbbi Képzőművészeti Főiskolán. Többeket az alkotók közül bukaresti vagy budapesti mesterek oktattak. Egyesek Itáliát is megjárták, rövidebb ideig tanultak és dolgoztak külföldön. Valamennyien életük végéig Párizsba vágytak, ami végül csak Szervatiusz Jenőnek adatott meg. Münchenbe is csak két művész jutott el: Ács Ferenc, Kolozsvár nagy impresszionista festője, illetve Dóczyné Berde Amál.
A posztimpresszionista vagy neoklasszicista vonaltól jutottak el egyesek az impresszionizmusig vagy az újtárgyiasságig, s kevesen ismerkedtek meg az avantgárd művészet eredményeivel, a szürrealizmussal, a kubizmussal, ahogy az absztrakció sem keltette fel már a figyelmüket. A hiányosságok ellenére a szívünkhöz közel álló alkotásokkal találkozunk, olyan személyek pillantanak le ránk ezekről a munkákról, akiket jól ismerünk, művészek és művészfeleségek, illetve a város megannyi ismert utcáját, terét láthatjuk úgy, ahogy az évtizedekkel ezelőtt kinézett. Ezek az urbánus tárgyak történelmet is mesélnek, pedig az alkotók zöme a témát kifejezetten kerülte, inkább festettek csendéletet, aktot, tájképet és önarcképet, abban mérték össze szakmai tudásukat.