Lemondás és megújulás – katolikus jelen Temesváron

Hét nyelven folyik a hitélet a temesvári katolikus egyházmegyében, mely alig két évtizede vesztette el német dominanciáját. A bánsági nagyváros és környéke római katolikus közösségének mindennapjaiba Tasnádi-Sáhy Péter riportja kínál betekintést.

Néhány héttel ezelőtt egy beszélgetés során partnerem érdekes tényre hívta fel a figyelmem: jóllehet a bánsági magyar közéletben a református egyház tölt be hangsúlyosabb szerepet, az itteni szórvány jelentős többsége a katolikusok táborát gazdagítja.
Persze ez az információ messze nem megy szenzációszámba, elég csak a Dóm teret uraló székesegyház tiszteletet parancsoló tömbjére vagy a Gerhardinum Székely László tervezte épületegyüttesére pillantani, illetve az egyházmegye történetét fellapozni. A Temesvári egyházmegye a Szent Gellért által valamikor nem sokkal az államalapítás után létrehozott Csanádi püspökség Romániához csatolt területein jött létre, részben megörökölve annak dicsőséges és viszontagságos múltját. Temesvár püspöki székhelyi tiszte sem új keletű, hisz a névadó Csanád (korábban Marosvár), illetve Szeged után, az 1730-as évek közepétől a Bánság fővárosa lett az egyházmegye központja.
A Trianoni szerződéssel a 960 ezer hívet számláló Csanádi püspökség háromba szakadt: déli területei Szerbiához, nyugati fele Szeged városával és 33 plébániával Magyarország része maradt. Az Arad, Temes, továbbá Krassó-Szörény megyéket magába foglaló központ (mely területének 60 százalékát tette ki) Romániához került. Utóbbin 1923-tól apostoli kormányzóságot, majd az 1929-es, a katolikus egyház jogállását rendezni hivatott konkordátum életbelépését követő évben önálló püspökséget hoztak létre. Ezzel a viszontagságok nem értek véget: az 1948-as kultusztörvény elvette a területtől a püspökségi rangot, hivatalosan csak esperességként működhetett egészen a rendszerváltásig, élén titkos ordináriusokkal, amikor is visszakapta régi rangját. Azóta majd 25 ezer négyzetkilométernyi területén 73 plébániát működtet, jelenleg 120 ezer a hívek száma.

Több nyelv, egy hit Az egyházmegye múltjáról a fent felsoroltaknál sokkal részletesebben mesélnek az interneten fellelhető adatok, viszont a jelenről már jóval kevesebbet szól a fáma, ezért gyorsan szakavatott embert keresek, aki segít eligazodni a bánsági magyarság többségének életét is különböző mértékben meghatározó egyházmegye mindennapjaiban. Nem kell sokáig kutakodnom, Bene Tamás, a püspök titkárának személyében gyorsan emberemre akadok.
Tamás atyát 2010 nyarán szentelték diakónussá, azután a Gyárvárosban teljesített kápláni szolgálatot, jelenlegi funkcióját tavaly július óta tölti be.
Először arra kérem, hogy segítsen kiigazodni az egyházmegye státuszában, ami mint kiderül, jelentősen egyszerűbb, mint az a protestáns egyházak esetében lenni szokott. „Általánosságban elmondható, hogy a Katolikus Egyházban, mely nevében is egyetemlegességet hirdet, nem szerveződnek külön nyelvi szinten püspökségek. Így a Temesvári is – mint minden egyházmegye Romániában – a Román Püspökkari Konferenciához tartozik. Ennek ellenére természetesen a területünkön élő nemzetiségek igényeit próbáljuk maximálisan kielégíteni, ennek köszönhetően plébániáinkon összesen hét nyelven – magyarul, németül, románul, horvátul, szlovákul, bolgárul és csehül – zajlik a pasztoráció, de mindezekért egyetemlegesen a püspök úr, Martin Roos a felelős. Az egyházmegyéhez tartozó hívek hozzávetőleg fele magyar nemzetiségű, utána jönnek a románok, majd a többi nemzetiség. Ennek köszönhetően több olyan templom is van, ahol kizárólag magyar nyelven folyik az igehirdetés – például Óteleken –, míg Temesváron többnyelvű a hitélet, de minden templomban lehet magyarul misét hallgatni,” – foglalja össze a helyzetet Tamás atya.
Azt is megtudom tőle, hogy az egyházmegyéhez tartozó román nemzetiségű katolikus hívek vagy felmenőik nagy része nem a helyi térítőmunka eredményeként tartoznak az egyházhoz, hanem az ’50-es években költöztek ide tömegesen Moldvából a fejlettebb gazdaság okán, a jobb megélhetés reményében. Õk alkotják a helyi román katolikus közösség magját. Köztük vannak csángók is, de ők is a román misézést igénylik. Emellett vegyes házasságok miatt betért tagok növelik a román hívek létszámát.
A nemzetiségi összetételről szólva a titkár fontosnak tartja megjegyezni, hogy bár a püspökség múltja az államalapításig nyúlik vissza, de a népességeloszlásban tapasztalható magyar többség évszázadokra visszamenőleg csak a ’90-es évek óta áll fenn. Akkor szűnt meg a Bánság újratelepítése – azaz a XVIII. század – óta tartó német túlsúly, a több évtizedes folyamatos kivándorlás eredményeként a püspökség összesen több mint 300 ezer hívének volt kénytelen búcsút mondani, akiket sokszor plébánosuk is követett az új hazába.
Valószínűleg az egyház habitusán kívül ez is közrejátszik abban, hogy a bánsági katolikus hitéletnek nincs kifejezett magyar karaktere, míg például a szomszédos Arad megyében már kicsit más a helyzet, ezt a Nagyiratosról származó Tamás atya is megerősíti. „Arad megyében hagyományosan a katolikus közösségek túlnyomó része magyar, akik nagyrészt tömbökben élnek. Ez pozitív hatással van az ottani hitéletre, illetve a nemzeti identitásra is. Temes megyében egészen más a helyzet. Amikor négy év főiskola után fél éves gyakorlatomat töltöttem Lugoson, találkoztam olyan esettel, ahol mind a két szülő magyar volt, és nagyon jól beszélték a nyelvet, de a gyermekük már egy szót sem tudott az anyanyelvén. Volt ilyen tapasztalatom még a gyárvárosi káplánságom idején is. Mi mindenkit bátorítunk arra, hogy őrizze meg az anyanyelvét, ezt hivatott segíteni a sok nyelven tartott pasztoráció. Pedig ez nagy erőfeszítést kíván egy lelkipásztortól, hogy vasárnaponként három-négy misét megtartson különböző nyelveken. És mégis úgy látszik, hogy Temes megyében ez a kérdés sokaknak nem igazán hangsúlyos.”
A püspökség magyar karaktere leginkább két dologban nyilvánul meg: az ökumenizmust főképpen a magyar nemzeti ünnepek alkalmából a magyar protestáns egyházakkal tartott alkalmak szolgálják, amikor összegyűlnek a katolikus, református, evangélikus, illetve sokszor a baptista egyházak vezetői és hívei, illetve a magyar katolikus emlékhelyek védelme kapcsán, mint például a Mária-szobor, bár utóbbi ügyekben igencsak szűk a mozgástér.
„Tudnunk kell, hogy ezek a szobrok Trianon előtt lettek állítva, méghozzá a város megrendelésére. Ebből kifolyólag jelenleg is az önkormányzat tulajdonában vannak. Tehát mi, amikor karbantartásra szorulnak, vagy más módon veszélynek vannak kitéve, hallatjuk a hangunkat, de ezen kívül nincs más lehetőségünk, mivel okiratok igazolják, hogy sosem álltak a birtokunkban.”

Új utakat keresni Most, hogy a némiképp szomorú magyar ügyeket kiveséztük, kihasználom az alkalmat, hogy Tamás atyát a frissen megválasztott Ferenc pápáról kérdezzem. Egyrészt az érdekel, hogy mi történt a beiktatással kapcsolatban az egyházmegyében, másrészt azt szeretném megtudni, hogy mit gondol a szentatya – az eddigi jelek alapján az átlagostól eltérőnek ígérkező – munkásságáról.
„Itt a püspökségen és a székesegyházban is imádkoztunk az új pápánkért a hívekkel. Ezen kívül a püspök úr minden plébániához körlevelet intézett három nyelven – magyarul, németül és románul – melyet a szentmise keretében kötelező volt felolvasni a híveknek.” Ferenc pápa személyével kapcsolatban Tamás atya mindenképpen bizakodó: „Az egyháznak mindig szüksége van egyfajta megújulásra. Ez a való életre is igaz, mindig valamiről lemondunk, valamivel többek leszünk, ez egy természetes folyamat. Az új szentatya biztos fog új utakat keresni, vagy ha a régin halad tovább, azt is másképp fogja tenni, mint az elődei. Azt viszont látni kell, hogy amikor a pápára, bizonyos kijelentései miatt rásütik a konzervatív jelzőt, az nem helyes. Vannak bizonyos kérdések – mint például az abortusz vagy az egyneműek házassága –, amikben egész egyszerűen nem változtathatunk a nézeteinken, mivel szorosan a keresztényi mivoltunk alapjaihoz tartoznak, tehát ebben konzervatív vagy haladó szemlélet nem létezik.”
Ferenc pápáról azt is tudni lehet, hogy eddigi munkája folytatásaként, a legszegényebbek szószólója kíván lenni, ennek kapcsán Bene Tamást a temesvári püspökségen folyó karitatív tevékenységekről is faggatom. „A Lahovári téri templom mellett van a Salvatorianus rendiek központja, akik szociális tevékenységgel is foglalkoznak, többek között hajléktalangondozással, van egy éjjeli menedékhelyük is a városban. Emellett létezik az egyháznak édesanyák számára fenntartott menhelye is, Szabadfalun egy kolostor, ahol a Moldvából érkezett nővérek árván maradt gyermekeket gondoznak egészen addig, amíg kirepülnek a fészekből. Természetesen működik megyei Caritas szervezetünk is, ennek munkatársai az otthoni gondozást állították tevékenységük középpontjába.”

Hat elsőmisés érkezik A rászorulók gondozása mellett az egyház igyekszik gondot fordítani az ifjúság lelki gondozására is, ennek Tamás atya a felelőse. „Én vagyok az egyházmegye ifjúsági és egyetemi lelkésze. A magyar diákok a TEKMEK-be (Temesvári Keresztény Magyar Egyetemisták Közössége) tömörülnek, illetve van egy román csoport is, a Jubilate, mindkettőnek én vagyok a lelkésze. Minden héten vannak találkozóink, ahol együtt imádkozunk, lelkigyakorlatokat tartunk, előadókat hívunk meg. Emellett az összes ifjúsági program is hozzám tartozik: ez a feladatkör találkozók, lelki napok, egyéb alkalmak szervezését, koordinálását foglalja magába. Ezen munkáim során azt tapasztalom, hogy egyre nehezebb megszólítani a fiatalokat. Sokszor előfordul, hogy látok új arcokat az egyetemi lelkészség keretében tartott szentmisén, de mire kijövök a sekrestyéből, már nem találom az illetőt, hogy válthassak vele pár szót, ajánlhassam az egyéb alkalmakat. Sok esetben hiába próbáljuk népszerűsíteni a programjainkat, nincs igazán hatása. Én azt gondolom, hogy egyébként ezek a fiatalok nem fordulnak el az egyháztól, csak sok minden van az életükben: tanulás, sokszor munka, egyéb tevékenységek, fáradtak és nem akarnak még egy új, úgymond terhet a nyakukba venni, ahová szintén el kell járni. A papok terén viszont most elég jól áll az utánpótlás, bár két éve én vagyok a legfiatalabb pap az egyházmegyében, most hat elsőmisésünk lesz, ami a két világháború között fordult elő utoljára.”
Ennek kapcsán felmerül bennem a kérdés, hogy egy mai fiatalember, a velem szemben ülőhöz hasonlóan miért választja ezt a rendkívül nehéz hivatást, ezért egy erre vonatkozó személyes kérdéssel zárom a beszélgetést. „Nem tudom rekonstruálni pontosan, hogy miként érett meg bennem ez a döntés. Élt bennem a gondolat hosszú éveken keresztül, foglalkoztam vele, persze folyamatosan jártam templomba, misékre, bibliaórákra, amit az engem körülvevő nagyiratosi magyar katolikus közösség igencsak könnyűvé tett. Az aradi líceumi éveim alatt sem hagyott alább a lelkesedésem, így érettségi után úgy határoztam, hogy elindulok ezen az úton. Mondtam a plébánosomnak is, aki kicsit meglepődött, hogy ilyen hirtelen döntöttem, de mindenben támogatott. Talán a legnehezebb pillanat az volt, amikor elindultam Gyulafehérvárra felvételizni, de aztán nem támadtak kétségeim. Azt hiszem, az élet más területén is hasznos, ha az ember szilárd döntéseket hoz, mert jó alap a mélységekben és a magaslatokon is, a tovább menetelre. Az egyház pedig elég szilárd alap.”
Már búcsúznék a kapuban, amikor házigazdám megkérdezi, hogy jártam-e már az egyházmegye múzeumában. Nemmel felelek, őszintén megvallva még a létezéséről sem tudtam. A püspökség újjászervezésekor a plébániák számát a felére kellett csökkenteni, hogy a szervezet életképes maradjon. Ennek következtében sok templom, kápolna, plébániaépület üresen maradt. A múzeum az ezekből begyűjtött irattári anyagokra, illetve javarész 18. századi műtárgyakra épül. Bár 1990-ben, az akkori püspök, Kräuter Sebestyén a tárgyi emlékek megmentésére akciótervet dolgozott ki, áldozatos munkájával is csak néhány termet sikerült megtölteni. Régi oltárképek, kegytárgyak, ereklyetartók, miseruhák. Egy letűnt kor emlékei. Közöttük sétálgatva akár el is tölthetne valami melankólia, ám Tamás atya vidám magyarázatai nem hagynak belesüppedni a szomorúságba. Eszembe jut a beszélgetés néhány korábbi gondolata, hogy az élet egyszerre áll lemondásból és megújulásból. Ez a séta is csak ezt tükrözi: poros tárgyak és egy fiatal hangban csendülő remény.