Parkot, régiót nélkülünk

„Itt most nem valamilyen jog megszerzéséről, hanem a megtartásáról van szó. Olyan hangosan kell nemet mondani, hogy még a Csend parkjában is visszhangozzék.” Szűcs László vezércikke.

Csúfot kíván űzni a váradi magyarokból, illetve úgy általában az igazi nagyváradiakból a város polgármestere, akit korábbi megválasztásai alkalmával elég sok helybéli magyar tüntetett ki a szavazatával. Van egy park a városban, hajdan temető, amire emlékeztet még néhány kápolna méretű családi sírbolt. A tömbházak övezte területen már több évtizede nem temetkeznek, a kilencvenes évekig siralmasan elhanyagolt terület volt, a város szégyenfoltja, ahonnan aki csak tehette, szerettei hamvait más sírkertbe vitette át. Így kerültek jó negyedszázada Tempfli József, a későbbi püspök jóvoltából az olaszi plébániatemplomba Madách felesége, illetve a város mai arculatát megtervező és építő idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán és családtagjai földi maradványai. Mára befejeződött a parkosítás, s az Olaszi temető hivatalosan több éve immár a Csend parkja néven szerepel, utalva az egykor ide temetett városlakókra. Mígnem az ifj. Rimanóczy tervezte városháza mai ura úgy nem gondolta, hogy e zöld sziget viselje inkább Mihai Viteazul nevét, akinek múlhatatlan érdeme, hogy egy éjszakát töltött a váradi várban. Bizonyára szép álma lehetett, hogy egyszer majd egy park…
Bolojan úrék elképzelése bizonyosan rosszhiszemű, hiszen a névcsere egyetlen célja, hogy dühös elkeseredést váltson ki a helyi magyarokból. És ezt a célt el is éri, tovább rontva az amúgy sem túl jó etnikumközi hangulatot a Pece-parti Párizsban. És ez a funari mélységekbe ereszkedő bajkeverő – akinek már a Bajor Andor utcával is meggyűlt a baja – éppenséggel hajdani szövetségesünk kormányzatban, önkormányzatban. Akinek pártelnöke, az államfői tisztségre vágyakozó Crin Antonescu bizonyosan szép szavakkal áll majd szombaton Csíkszeredában az RMDSZ-kongresszus küldöttei elé.
Más léptékben ugyanezt a csúfot űző szándékot érzem abban a szakjelentésben, amit az ország adminisztrációs régióinak a kialakítása ügyében fogalmaztak meg magukat hozzáértőknek gondoló bizottsági tagok. Azon már nem lepődöm meg, hogy a nyilvánvaló politikai megrendelésre továbbra is a nyolc régiós változatot erőltetik, azzal viszont jó adag olajat öntenek a régiókról szóló viták tüzére, hogy a fejlődés egyik akadályaként az etnikailag, kulturálisan homogén területeket jelölik meg, mintegy szakmai érveket fabrikálva ahhoz, hogy a magyarok lakta térségeket, elsősorban a Székelyföldet egy minél nagyobb, minél kevésbé magyar régió részévé tehessék.
Úgy hiszem, mindkét esetben minden lehetséges eszközt igénybe kell venni ahhoz, hogy e rossz irányba tartó ügyeken változtassunk. Itt most nem valamilyen jog megszerzéséről, hanem a megtartásáról van szó. Olyan hangosan kell nemet mondani, hogy még a Csend parkjában is visszhangozzék.