Igazság, szólás, szabadság

Az ügyek jelentős részéről egy laikus is megállapíthatja, hogy az egyre vitatottabb szerepű Korrupcióellenes Ügyészség árnyékra vetődött, ám ez nem zavarja a bírókat abban, hogy bűnösnek mondják ki az érintetteket. Szűcs László vezércikke.

Feltehetően a két és fél évtizede a demokráciát próbálgató posztkommunista országok sajátossága, hogy a politikum és az igazságszolgáltatás nem mindig tudja kezelni egymást. A legegyszerűbb azt mondani, hogy hagyja csak szépen békén egyik a másikát, de a helyzet ennél kissé bonyolultabb.
Két jellemző momentum hívhatja fel magára a közvélemény figyelmét. Az egyik, amikor egy visszhangos bírói döntést a politikai szereplők élesen bírálnak vagy szó nélkül hagynak, a másik, amikor az igazságszolgáltatást megelőzi egyfajta politikai elvárás. Szerencsétlen helyzeteknek lehetünk a tanúi. Magyarországon a minap a látszatát sem lehetett elkerülni annak, hogy egy házi őrizetben lévő elkövető – a halálos balesetet okozó szlovák milliomosnő – befolyásos kormánypárti politikus megszólalása után került vissza a házi őrizetből a fogdába. Valóban sokak igazságérzetét sérthette, hogy a másodfokú tárgyalásra váró hölgy miért töltheti idejét luxuskörülmények között, viszont a történtek után nem lehet sok kétségünk afelől, hogy a kétharmados többség a hatalmi ágak közül az igazságszolgáltatást is a kezében tartja.
Romániában faramucibb a helyzet, egyrészt még egy évig bizonyosan kitart a paloták háborúja, mélyponton a kormány és az államfő viszonya, közben naponta hallani újabb és újabb ügyészségi vizsgálatokról, amelyek érintettje politikus. Az ügyek jelentős részéről egy laikus is megállapíthatja, hogy az egyre vitatottabb szerepű Korrupcióellenes Ügyészség árnyékra vetődött, ám ez nem zavarja a bírákat abban, hogy bűnösnek mondják ki az érintetteket.
Csak a magunk embereinél maradva, nyilvánvaló, hogy Nagy Zsolt, Varga Gábor, Markó Attila ítéleteinél koncepciós pereket láthattunk, Borboly Csaba esetében még a jövő zenéje, miként ítéli meg a bíróság az ügyészségi vádakat. S akkor jön a dilemma, hogy viszonyuljanak a politikai vezetők a kirívóan igazságtalan történetekhez? Hallgatásukkal azt a látszatot kelthetik, hogy nincs kifogásuk az ítéletekkel szemben. Ha viszont kiállnak a nyilvánosság elé, hangot adva nemtetszésüknek, akkor – legyenek kormányon vagy ellenzékben – Bukaresttől Brüsszelig az a vád fogalmazódik meg, hogy sértik az igazságszolgáltatás függetlenségét, kockáztatva az ország schengeni csatlakozását. Át vagyunk ám esve ezekkel a dolgokkal a ló túloldalára.
Mindezekért az utolsó hivatali évébe lépő Bãsescu államfő hatalomgyakorló módszereit illeti „köszönet”. Azért is lenne üdvös, ha nem a pártpolitika világából érkezzen az egy év múlva megválasztandó utód, például a ma esélyesnek mondott Mugur Isãrescu, hogy több hitelességgel tudja rendezni e hatalmi ágak közti tűrhetetlen aránytalanságot, a dilettáns ügyészségi túlhatalmat.