Csomagot kaptunk

Nem tartozik a testület jogalkotási hatáskörébe – ezzel a szívbemarkoló indoklással seperte le az asztaláról az Európai Bizottság az RMDSZ és partnerei kisebbségvédelmi európai kezdeményezését, a jobb sorsra érdemes Minority SafePack-et. Szűcs László vezércikke.

Korábban a többi romániai magyar politikai szervezet hasonló javaslata osztozott különböző stádiumban ennek a beterjesztésnek a sorsával. Még szerencse, hogy nincs nyolc-tíz romániai magyar párt, különben tele lenne a padlás a lesöpört javaslatokkal. E szokványos brüsszeli jogászkodástól persze nem érdemes kétségbe esnünk, sőt, még azt sem zárom ki, hogy Catherine Day EB-főtitkár asszony érvelését hosszan hallgatva még képes is lennék némán bólogatva elfogadni egyik-másik érvét. De talán érdemes lett volna a kezdet kezdetén Brüsszelből valahogy kommunikálni, hogy drága erdélyi barátaim, s ti többiek a FUEN-ben, ne erőlködjetek, ne eregessétek a lufikat, mert nem tartozik az az izé a jogalkotási hatáskörünkbe, magyarán egy hosszú tűvel kipukkasztjuk mindet. Az embernek nem árt tisztában lennie, hogy hol, mire számíthat, ugye, kölcsönt felvenni sem a kenyérboltba megyünk.
Minderről aligha jutna eszembe írni, ha a napokban Szlovákiában járva nem kapok egy jó adag kisebbségi „pakkot”. Nem látom Pozsony egyik terén a Liszt Ferencre emlékeztető feliratról a származására utaló magyar szót lekaparva. Nem kell a nevezetes koronázó templom kapujából visszafordulnunk, mert az odabent zajló esküvő miatt tilos a bemenet. Nem szól ránk tökéletes magyarsággal és tökéletes ellenszenvvel egy idős asszony a vegyesen lakott vidék benzinkútjánál, amikor magyarul érdeklődtünk a sztrádamatrica iránt. Mondván: mit vagyunk oda, ő is hiába kérne szlovákul információt egy magyarországi kútnál. Vagy ha nem láttuk volna e pár nap alatt a felvidéki magyar barátaink súlyos szembenállását, amihez képest a mi nézetkülönbségeinket kismiskának érzékeltük. Legalábbis az erdélyi sajtósok ma még különösebb görcsök nélkül képesek egymással kommunikálni, ha kell, marháskodni, bármely oldalon is írják a magukét. De talán a legszomorúbb élmény a napfényes vasárnap reggeli séta volt Besztercebányán, a hajdani többnemzetiségű múlt csodálatos díszletei között, a városban, ahol a ma élő mintegy háromszáz magyar a lakosság alig több mint nulla százalékát jelenti. Holott száz éve még a többséget alkották, de talán ma már a temetőben is kisebbségbe szorultak, ahogy a városban ma élő németek is beférnének egy buszba. Így persze érthető, hogy magyar feliratot már sehol nem láttunk, annál több európai zászlót lobogni az őszi napsütésben.
Úgy gondolom, a látottak alapján volt némi véleményalkotási jogunk dühösnek lenni.