Kányádi Sándor: A vers lakat a nyelven

KÁNYÁDI SÁNDORT, kötelező megszólítás szerint „Sándor bácsit” nincs, ki ne ismerje széles e hazában. Egy tavalyi internetes szavazáson holtversenyben a legnépszerűbb erdélyi magyarnak választották, gyermekversein generációk cseperedtek fel. Mint mondja, nem áll már le rímfaragásban „csizmaszárat verni a fiatalokkal”, de az olvasókkal ma is szívesen találkozik. A 84 éves költővel, műfordítóval, székelyudvarhelyi estje előtt Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

Több Önnel készített interjúban is síkra száll a mai nyelvfejlődés többek által is kétesnek tartott vívmányai mellett, amelynek eklatáns példája a „kovi ubi” kifejezés kovászos uborka helyett. Milyen szépséget lehet lelni ezekben a rövidülésekben, torzulásokban?

A nyelv folyamatosan változik, elég csak megnézni, hová jutottunk a finnugor alapkészletből, bár mostanában a nyelvrokonságot szokás megkérdőjelezni. Jó múltkorában bementem egy Szittya boltba, ahol sok könyv volt az egyéb elméletekről, én meg csak halkan megemlítettem, hogy az a 6-700 ugor szó, ami még a halász, vadász, gyűjtögető életmódhoz kapcsolódik, csak jelent valamit. Kaptam a fejemre rendesen. „A magyar sosem gyűjtögetett, mindig lovas nép volt, és a köztársasági elnök úr is Dél-Amerikában magyarul beszélgetett egy indián törzzsel.” Ekkor megláttam a Helikon Kiadó gondozásában megjelent gyűjteményes kötetemet, a pasas meg rögtön rávágta, „na, ez egy nagy magyar költő, ezt tessék olvasni!” Erre kisomfordáltam.
Elkalandoztam kissé. A lényeg, hogy én messze nem az sms-nyelv diadaláról beszélek, hanem arról, hogy a nyelvújítás önmagában egy szép és hasznos folyamat, mint ahogy azt a XIX. század elején megtapasztalhattuk, főleg, hogy a magyar nyelv – többektől eltérően – nem kifejezetten jövevényszavak által, hanem önvéréből újult meg akkor, sokszor akár a fennemlített rövidülést alkalmazva. Erre jó példa az ipar szavunk, amely a már létező iparkodik igéből alakult ki. Szóval nyugodtan lehetne ma is nyelvet újítani, saját kifejezéseket alkotni az eddig nyelvileg nem lefedett területeken. A technika fejlődése által most a kétszáz évvel ezelőtt rendelkezésre állóknál sokkal hatékonyabb eszközök vannak a kezünkben, szabadon és bátran kísérletezhetnénk. Magam is álltam elő néhány javaslattal, például internet témakörben. Ugye mi magyarul azt mondjuk, hogy világháló. A pók is hálót sző, azért, hogy elkapja az áldozatát, mint ahogy mi információra vadászunk a neten, tehát az angolból átvett szörfölés helyett mondhatnánk azt, hogy mi póklászunk. Ugyancsak a számítástechnika szótárából említhetjük a szintén angolból átvett csip szót is, ami viszont jól illeszkedik a szókincsbe, mivel ez egy parányi alkatrész, tehát csipetnyi.
A nyelvet már Károli Gáspár uram is laposította, amikor is Bibliafordításához e-ző nyelvváltozatot vett alapul, és azóta még a sok e betűnk helyett is csak egy maradt. Az anekdota szerint Karinthy egyszer külföldi barátaival versenyezett, hogy melyik nyelven hangzik szebben: szeretlek. Õ az I love you, meg az Ich liebe dich mellé bemondta, hogy fülolaj. Nem akart mekegni, és igaza volt, megnyerte a versenyt.
Ezeket a folyamatokat nem lehet visszafordítani, aki kovi ubit mond, nem fogja megint a kovászos uborka formát használni, kár is erőlködni. A változást csak befolyásolni lehet, sőt kellene, de megállítani nem. Aztán, hogy mi lesz ebből az sms-nyelvből, amelyen már versek is születnek, csak később fog kiderülni, mint ahogy ezekről az alkotásokról is akkor látszik majd meg, hogy igazán versek-e.

Ön már régóta mondja, hogy nem ír többé verset, így gondolom, ezt az új nyelvet sem használja. Meg tudná mondani, hogy mi kell tulajdonképpen a versíráshoz?

Elsősorban tehetség. (nevet). Petőfi Sándor 26 és fél éves korára megírta az összes költeményét. Arany János 67 éves korában már aggastyán volt. Bár amikor én még fiatal voltam, Illyés Gyula bácsi pedig hozzávetőleg annyi idős, mint én most, azt mondta: nem tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja. Kicsit meg is sértődött, mert azt találtam mondani, hogy idejében abbahagyni sem kutya.

A próza, a regényírás sohasem izgatta?

Mindig lusta voltam, vagy inkább elbeszéltem az időt. De ha úgy vesszük, az író-olvasó találkozó is egy műfaj, méghozzá a mi nemzetiségi műfajunk. Elek apó kezdte el itt Erdélyben, valamikor Trianon után, ő - mondjuk úgy - megélhetési célzattal járt úribb helyekre, sokszor a fiait – értem itt Tamási Áront és Dsida Jenőt – is vitte magával.
Mi, amikor a Napsugár szerkesztőségén keresztül író-olvasó találkozókat kezdtünk szervezni, már más volt a helyzet, kisebbségben a szellemi élet nem működött magától, mesterségesen fenn kellett tartani, szóval ezek a találkozók úgymond a szellemi anyagcserét szolgálták.
Először mentünk mindig csapatostól, csak aztán, ha valakit többet kérdeztek, akkor a kollégáknak nem ízlett már úgy a vacsora, ezért abban maradtunk, menjen, akit hívnak. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy a legkitűnőbbek mentek, hanem a legjobb dumások, ilyen alapon csináltam végig én is 60-80 találkozót évente.

Hát igen, de tulajdonképpen ez is a költőség részét képezni, és ezen az alapon Sándor bácsi még aktív költőnek számít.

Azért ezzel várjunk még egy kicsit, mert hogy ki a költő, az még nem dőlt el. Ha a dédunokája idejében, amikor olvasni esetleg már nem is lesz szokás, de valamilyen formában hallgatják, továbbmondják egy-két versemet, akkor büszkén üldögélhet majd a hintaszékben, hogy hajdanán, Székelyudvarhelyen egy igazi költővel találkozott. Addig takarékoskodjunk a jelzővel.

Lehet így persze, de tudtommal Sándor bácsi a statisztikák alapján jelenleg is a legolvasottabb magyar költő, ami azért csak jelent valamit.

Ehhez azért több minden is kellett. Én harminc éven át dolgoztam a Napsugárnak, ahol az összegyűlt gárda a felnőtt- és gyermekvers megkülönböztetést nem ismerte, csak a jó és a rossz vers, pontosabban a vers és a nem-vers közötti különbséget, ami garancia volt valamifajta minőségre, attól függetlenül, hogy ki volt a versek célközönsége.
Emellett, mint már említettem, a szerkesztőségnek volt autója, amivel járhattuk az országot, pártfunkcionáriusi kiemelt napidíjért, amiből a művelődési ház igazgatóját is meg tudtuk hívni vacsorázni, vagy legalább egy fröccsre. Szóval nagyon könnyen és sok emberhez eljuthattunk, és ezt a gyakorlatot fenntartva még nemrégiben is 100 találkozóra mentem el évente, aminek meglett az eredménye. Amikor magyarországi kollégákkal együtt mentünk valahová, mondjuk egy kisebb mezővárosba, és megkérdeztem a közönséget, ki nem határon túli, a több száz emberből húszan, ha feltették a kezüket. Mondtam is a többieknek, „na, ezek a ti olvasóitok, a többi az enyém”.
De hangsúlyozom, mi ezért nem kellett pénzt kérjünk. A rendszerváltás után volt is problémám az üzleti szemlélet hiányából, mivel a meghívók sokszor kérdezték, ki lesz a moderátor, ki fog szavalni, én meg rávágtam, hogy megoldom egyedül. Aztán mindig kiderült, a sógornő szívesen moderálna, az unokaöcs szépen szaval, persze mind busás tiszteletdíjért. Hosszú idő volt, míg erre rájöttem, én másképp nőttem bele ebbe a világba.
Egy darabig felháborított, hogy pesti fiatal kolléga 40 ezer forintért megy el egy iskolába vendégnek, de mivel ismerek olyan kiváló költőnőt, aki ennyiből él havonta, befogom a számat, mivel román állampolgárként a kiemelt állami nyugdíjamból Pesten is szépen megélek, pedig a nyolcvannégy évemből, ha az összes kiejtett szót számításba veszem, egy évet nem beszéltem románul. A Romániai Írók Szövetségében még a legsötétebb időkben is mai divatos kifejezéssel élve pozitív diszkrimináció volt, tehát 10 százalék mindenképpen magyar kellett legyen.

Nem csak a saját versei és a találkozók révén ismeri Önt a közönség, hanem számos világirodalmi alkotás is az közvetítésével jutott el az olvasókhoz.

Valamikor 1962-ben találkoztam Tudor Arghezivel, aki megkérdezte, tudok-e románul. Nem feleltem határozott igennel, erre azt mondta: „Nem baj, én is kicsi tudok magyarul, emberek vagyunk, megértjük egymást.” Azt is tőle származik, hogy ha az ember befogódik egy nyelv igájába, elég teher egy életen át azt cipelni. Ezt használom azóta én is mentségül, hogy nem beszélek jól más nyelveken. Verset fordítani egyébként nem is igazán lehet. A vers lakat a nyelven, amit nagyon nehéz kinyitni, álkulccsal pedig nem is érdemes próbálkozni. Ezért van az, hogy egy adott szöveget tízféleképpen is át lehet ültetni egy másik nyelvbe, mégsem lesz egyik sem olyan, mint az eredeti, de ettől még születhet nagyon jó vers belőle.

Az utóbbi években rengeteg energiát szentel annak, hogy egyre több településen legyen úgy nevezett Elek apó kútja. Mesélne erről a kezdeményezésről?

Egyszer, néztem ki otthon az ablakon, és közben eszembe jutott, hogy a magyar nemzetnek két apója volt: Bem apó és Elek apó. Bem a szabadság eszményét testesíti meg, merthogy harcolt érte, Benedek Elek pedig az igazságét, mert igazság csak a mesében van. Bemnek van tere, meg szobra, akkor a másik apónak is kéne valami. A szemem pont egy szerény kúton akadt meg, és azt gondoltam, tenni kéne helyette egy másikat, és az lehetne Elek apó kútja.
Innentől kezdve ahány iskolába csak elmentem, elmondtam a gyerekeknek, hogy aki lemond egy gombóc fagyiról vagy üdítőről és felajánlja az árát, részvényes lehet az ügyben. Hónapok alatt összegyűjtöttem több mint egymillió forintot, de ez volt a legkönnyebb része a dolognak. Mert utána jött, hogy alapítványt kell csinálni. Össze kellett hozni a kuratóriumot, amiben ugye nem lehettem tag, mert alapító voltam. Akkor kiderült, hogy az adományokat nem lehet direkt betenni, merthogy alapító tőke kell. Akkor kaptam valami díjat, kérdeztem a feleségemet: ugye, bundád nincs? Nincs. Na most se lesz. Betettem alapítótőkének. Három évre rá, hogy Melocco Miklós barátom megcsinálta a terveket, Szelterszről vittük végre a nagy követ, erre a magyar határon közölték, Elek apó kútja néven nincs alapítvány bejegyezve. Szerencsére az Oláhfalviaknak volt annyi esze, hogy valami minimális értéket írtak a lapra, így végül átcsúszott, és még onnan is egy év volt, mire az első kutat átadtuk, de szerencsére azóta már a hetediknél tartunk. Mondjuk azt nagyon szomorúan vettem, hogy az udvarhelyi nem működik jelenleg, állítólag a részegek rongálják meg éjszaka, pedig az lenne a lényege, hogy tiszta vízzel lássa el a szomjazókat, mint ahogy a mese, a vers táplálja a lelket.

Minden szempontból felmérhetetlenül gazdag pálya áll Ön mögött, és még mindig tevékenyen ápolja a kapcsolatot az olvasókkal, viszont a ma költőinek helyzetéről nem nyilatkozott túl bizakodóan. Ha ma lenne tizenéves, belevágna újra, a költészetet választaná hivatásul?

Mint már mondtam, most sem biztos, hogy költőnek mentem, ezt majd az utókor dönti el. Én azért kerültem egyáltalán értelmiségi pályára, mert fizikai munkára alkalmatlan voltam. Apám kérdezte az orvost: „A lovakat sem viheti ki a csordába?” Az mondta neki, hogy nem, majd szinte bocsánatkérően hozzátette, esze viszont van a gyereknek. Hát így kerültem kollégiumba. Ha eszem lenne hozzá, azt hiszem, most is tanulnék.