Bekérjük magunknak

2015. 08. 31. 10:54

Szezonja van a bekéretéseknek. Ezzel ugye minden konfliktus megoldást nyer, kibeszélik a vitatémát, a bekérő kérdez, a bekéretett megmagyaráz, kimagyaráz, azt is mondhatjuk, elviszi a balhét. Elsimítja a dolgokat.

Azon meg sem lepődünk, ha Bukarestben bekéretik a magyar ügyvivőt, mert nem tetszik a nagykövet interjúja, nem is szólva arról a Tusványos után a Facebookon megosztott kitűzős fényképről. (Körülbelül itt tartanak ma a bilaterális kapcsolatok: közös kormányülések helyett turulos, trianonos kitűzőt posztolni, majd a másiknak azon boldogan megsértődni.) Aztán be lehet kéretni Budapesten is a román kollégát, számon kérni a kedves szomszéd kirohanásait. Bekéretés előtt ugyanis javallott némi kirohanás. Meg számon kérni, hogy Ponta beszólt. Márpedig ő ilyen, bebiceg, beszól, betelefonál. És folyton mosolyog, ha fáj is a térde.

Még ki sem hűlt a kilincs a magyar Külügyminisztérium kapuján Victor Micula keze nyomán, kérették is befele az ideiglenes francia ügyvivőt, mert Budapesten kiverte a biztosítékot a francia külügyminiszter bíráló megjegyzése arról, ahogy Magyarország kezeli a menekültkérdést. Párizs megér egy bekéretést, ugye. A téma érzékenységeinek ismeretében azon se lepődnék meg, ha az utóbbi napok emberséges nyilatkozatai után Böjte Csaba atyát kéretnék be. No de hova? S milyen legyen egy ferences szerzetes, ha nem az elesettek mellett szóló, ki más fogalmazzon úgy, hogy Isten nem teremt selejtet, ha nem ő? S miért is ne mondhatna ilyeneket, ha az ő legfőbb földi elöljárója, a pápa még ennél is sarkosabban szólít fel szolidaritásra a menekültekkel. Utóbbi nem véletlenül választotta a Ferenc nevet egyházfői szolgálatához. S őt aztán senkinek sincs lehetősége bekéretni, aki itt a földön bármilyen tisztséget visel, bármilyen titulussal rendelkezik. Esetleg maga kérethetné be azokat az egyházi méltóságokat, akik ájtatos csendben lapulva, mélyen hallgatva elszabotálják a főpásztori álláspontot.

Milyen jó lenne ilyen egyszerű bekéretésekkel elintézni hétköznapi ügyes-bajos dolgainkat. Bekéretem a boltvezetőt, ha udvariatlannak gondolom a kiszolgálást, bekéretem a sofőriskola főnökét, ha egy idióta rám dudál a kereszteződésben, ha pedig netán valakinek nem tetszik, amit írok, bekéreti a tanító nénimet. Minderre úgy is tekinthetünk, mint a normális működés szokásos ügymenetére. Ez a normális működés szűnt meg azokban az országokban, ahonnan most tízezerszám menekülnek az úgymond válságtól sújtott, elöregedő, lepukkant, versenyképtelen Európánkba az emberek. Méghozzá nem kis arányban ezeknek az országoknak a középosztálya, a képzettebbek, a nyelveket beszélők, a még tartalékokkal rendelkezők, azok, akik később, jobb időkben a reményt jelenthetnék ezeknek a szétesett országoknak. Ahogy a hetvenes, nyolcvanas évek magyar kitelepedési hullámai idején az erdélyi nagyvárosok is színházaik premierközönségét veszítették el.

Hogy mennyien, s meddig kéretik be magukat Európa gazdag demokráciáiba, ezt akkor sejthetjük meg, ha a szíriai, líbiai stb. exodusok legfontosabb okai megszűnnek. Méghozzá olyan külső beavatkozással, amiben ismét szerepe lesz Európának. Addig viszont mind sürgetőbb lenne, hogy az európai döntéshozók a kölcsönös bekéretések helyett kitaláljanak a menekültügy humánus kezelésére valami uniós standardot, egyszerűt és hatékonyt, mint amilyet annak idején az uborka megfelelő görbületére is kidolgoztak.

 

Szűcs László



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!