Baklövészet vaktölténnyel

„Nem sokra megyünk azzal, ha decembertől elcsitul a paloták közti harc, különösen úgy, hogy addig forró és kiábrándító politikai ősz elébe nézünk.” Szűcs László vezércikke.

Nincs kirobbanó formában a román politika. Pár nap alatt sikerült elérni, hogy egy meglehetősen sikeresnek tartott agrárbiztos után az új, Juncker-féle Európai Bizottságban az ország érje be egy súlytalan tisztséggel, a felkínált székbe pedig egy olyan jelöltet ültessen, aki túl azon, hogy a női kvóta repíti Brüsszelbe, eleddig csak azzal szerzett kétes hírnevet, hogy epekedő szerelmes leveleket írt Colin Powellnek, s el kívánta vetetni Tőkés László magas állami kitüntetését. Még szerencse, hogy nem fordítva…
Úgy látszik, a mi Pontánknak nincs szerencséje mostanság a nőkkel, emlékezzünk csak a pénzügyminiszter kisasszonnyal tett kudarcos látogatására az elnöki palotában. Az viszont egyenesen férfiatlan viselkedés volt a részéről, hogy a szóvivőjét nem akkor menesztette, amikor az otromba módon üzengetett a Facebook-on egy, a kormány gazdaságpolitikáját bíráló újságírónak, csak azt követően, amikor ezt az új amerikai nagykövet kifogásolta. Bezzeg gyors volt és erélyes, amikor az RMDSZ-féle székelyföldi autonómia-tervezetet olvasatlanul minősítette elvetendőnek. Sajnos mire a kezdeményezés szövegét hadititokként kezelő, arról egyelőre csak zártkörű „társadalmi vitát” folytató tulipános honatyáink oda jutnak, hogy a jogszabály-tervezetet a szélesebb román és magyar közvélemény megismerje, a román nyilvánosságban már le is zajlik az egyoldalú társadalmi vita, a valódi törekvések már nem érdekelnek senkit a többség részéről. (A magyar ügy másik nagy barátja, Monica Macovei máris nyilatkozott egy nagyot, mondván az autonómia szorgalmazása Moszkva ügyét szolgálja.)
A nemzetközi történések amúgy sem az autonómia ügyét szolgálják. A jobbnál jobb béketervek és fegyverszünetek ellenére Kelet-Ukrajnában nincs nyugalom, a lázadók már Romániával szomszédos Novorossziát vizionálnak, miközben a walesi NATO-csúcs idején is azt érzékelhettük, hogy Románia méretéhez, stratégiai helyzetéhez képest az európai porondon mellékszereplő. Messze nem rendelkezik akkora tekintéllyel és befolyással, mint mondjuk Lengyelország.
Tegyük hozzá, közjogi méltóságaink képességei ismeretében még szerencse, hogy a megtámadásunk esetére akciótervvel rendelkező katonai szövetség nem helyez nagyobb felelősséget Bukarest instabil vállaira. Félő, a helyzet attól sem javul, szilárdul majd, amikor az elnökválasztást követően legalább a hatalmi viszonyok letisztulnak. Különösen akkor nem, ha a népszerűségi felméréseket eddig biztosan vezető Ponta elkövet még néhány baklövést. Egyetlen szerencséje, hogy fő kihívója, az antikarizmatikus liberális pártelnök, Klaus Iohannis sem csillogtat olyan államfő-jelölti erényeket, kétes őszinteségéről nem is szólva, hogy lebírhatatlan késztetést éreznénk rohanni a szavazófülkébe, s rá adni voksunkat. Így nem sokra megyünk azzal, ha decembertől elcsitul a paloták közti harc, különösen úgy, hogy addig forró és kiábrándító politikai ősz elébe nézünk.