A kínai kapcsolat

Az európai értékekre oly büszke, s erről remek szónoklatokra képes politikusok tolonganak a színpadon paroláért annak az országnak a miniszterelnökével, ahol az emberi jogok sérülnek, a kisebbségekkel, egyházakkal rosszul bánnak, a rendszer kritikusait hallgatásra késztetik, a média cenzúrázott. Szűcs László vezércikke.

Már a spájzban vannak a kínaiak, legalábbis a tőkéjükkel, pontosabban még azzal sem, csupán meglebegtették milliárdjaikat a befektetésekben reménykedő kelet-közép-európai posztkommunista államoknak. Egy kicsit az aranylázra emlékeztet a lelkesedés, ami a Bukarestbe látogató kínai miniszterelnök találkozását övezi a régió többnyire európai uniós tagállamainak miniszterelnökeivel.
A várakozások természetesen a klasszikus aranylázakhoz hasonlóan messze meghaladják a realitásokat. Márpedig a kapitalizmust építő kommunista világhatalom nem ajándékba hozza a milliárdjait, nem jótékonykodni kíván azzal, hogy különböző befektetéseket eszközöl nálunk. Peking két dolgot szeretne igazán, egyrészt a tisztes haszon reményében üzletelni, másodsorban befolyást szerezni – gazdasági mellett ugyebár politikait is – Európa fejlődő, s piacokat is jelentő részében.
Na most a kérdés már csak az, hogy mennyit ér ez a beruházó kedv, mekkora a fedezete a most elhangzott ígéreteknek. Némi óvatosságra intheti a most lelkesedőket az a tény, hogy nem is olyan rég Magyarország előtt is meglebegtették már a nagy fejlesztés lehetőségét, ám a két évvel ezelőtti lelkes tervszövögetésből szinte semmi nem valósult meg. Reméljük, legalább a székelyföldi tarka piros marhákat valóban megvásárolják, bár aligha ez az üzlet pezsdíti meg a vidék gazdasági életét. Legalábbis gyanítom, hogy a hús-, illetve tej alapú késztermékek értékesítésével nagyobb haszonra lehetne szert tenni.
Az már az üzleti szempontokon túl mutat, hogy a kínai kapcsolattól remélt nyereség milyen kompromisszumokra késztetheti az adott országokat. Valahol itt kell keresni az európai uniós vezetők aggodalmait is, amivel az új kapcsolat alakulását szemlélik. Ugye, nem gondolja komolyan senki, hogy Brüsszelben azért aggodalmaskodnak, mert egész egyszerűen irigylik a keleti kollégáktól a talicskával érkező pénzt. Persze, azon is érdemes elgondolkodni, ki a felelős azért, hogy sok tagállam csupán a töredékét képes lehívni a megítélt uniós támogatásoknak, a pénzt nagyobb részben lehívni képtelen érintettek, avagy az akadékoskodó uniós intézmények?
A kínai közeledés, a gazdaságokat megélénkíteni hivatott beruházások jelentőségének lebecsülése vagy az egész projekt elutasítása épp annyira tévedés, mint a túlzott elvárások. Azt már csak félve, halkan említem, hogy az európai értékekre oly büszke, s erről remek szónoklatokra képes politikusok tolonganak most a színpadon paroláért annak az országnak a miniszterelnökével, ahol az emberi jogok sérülnek, a kisebbségekkel, egyházakkal rosszul bánnak, – lásd ujgurok, lásd Tibet, – a rendszer kritikusait hallgatásra késztetik, a média pedig cenzúrázott. Mindez persze nem feltétlenül hallatszik a gazdaság dübörgésétől.