Zsidó tragédia és tragikomédia

A holokauszt 70. évfordulóján megkerülhetetlen olyan filmekre felhívni a figyelmet, amelyek a zsidóság történetével foglalkoznak. Az őket érintő huszadik századi tragédiák azonban nem csak a második világháborúra utalhatnak: a korszak bőven tartogatott szörnyűségeket. Kustán Magyari Attila Mozimustrája ezúttal is két filmet ajánl.

A legjobb exportcikk: Eladó zsidók

Az olaj, a zsidók és a németek a mi legfontosabb export árucikkeink, mondogatta a Kárpátok Géniusza, de a történet nem a hatvanas években kezdődött. A Radu Gabrea rendezte Evrei de vânzare (2012) Románia történelmének ezen sötét korszakát mutatja be, a Gheorghiu-Dej és Ceausescu vezette hatalom emberkereskedelmét, a különböző módon felárazott polgárokat.
Mondhatjuk, cinikus kommunista lehetett, aki kevesebbért vált meg a szakképzetlen embertől, mint a diplomástól, de ha csak ez volna a legfőbb gond… a filmben megszólaló történészek és a területet kutató újságírónő pontosan vázolják fel, hogyan zajlott a kiárusítás, mikor mennyibe kerültek a zsidók, és hogyan lavírozott a román hatalom, hogy minél többet nyerjen. Megszólal egy zsidó neurológus is, aki elmeséli, hogyan várta a pillanatot, amikor végre átlépheti a határt. Amikor azonban sorra került a hivatalban, kiderült, nem írták alá a papírjait, újabb két napig kell a távollevő Ceauºescu elvtársra várnia… elájult. Amikor aztán néhány nappal később földet ért a repülőgép, Izraelben, megcsókolta a földet, és – üres zsebbel, de – új életet kezdett.
Az 1947 és 1989 között kilóra megvásárolt zsidók történetét, ahogyan ez a film is teszi, újra és újra el kell mesélni, emlékeztetőül: az ember nem áru és nem eszköz: az ember cél.

Keserédes történet: Életvonat

A Radu Mihãileanu rendezte 1998-as francia-belga-holland-izraeli-román koprodukció, a Train de vie egy falu zsidó közösségének történetét meséli el, akik a náciktól tartva maguk vásárolnak vonatot, képeznek ki „nácikat” és deportálják a saját közösségüket – az új hazába, Izraelbe.
Nevetünk, amikor kisorsolják, ki legyen a falu népéből az, aki vállalhatja a náci szerepet, amikor megpróbálják a jiddis akcentustól a merev németre eltéríteni a zsidó ajkakat, amikor megalkotják az első egyenruhákat, amikor első alkalommal látjuk, hogy a zsidó közösség egyik fele zsidó marad, a másik fele náci lesz. Nevetünk, amikor a „deportáltak” egy része kiválik, és kommunista lesz, elveti a zsidó vallást, a náciknak pedig bőszebb ellensége lesz, mint az egyszeri zsidók. Nevetünk, amikor megállítják a vonatot, és a robbantásra készülő partizánok legnagyobb meglepetésére a „nácik” és a „deportáltak” együtt hajlongnak, Tórával a kezükben. Nevetünk, amikor a szellemvonat találkozik egy másikkal, és már fegyverpárbajra kerülne sor, amikor kiderül, a másik szerelvényen sem nácik ülnek, hanem menekülő cigányok.
És közben érezzük, hogy minden mosoly és nevetés mögött a tragédia húzódik meg. Mert találkozunk közben az igazi, könyörtelen nácikkal, akiket átvernek ugyan, akikből bohócot lehet csinálni ideig-óráig, de a gépezet üldözi a szellemvonatot, a humorukat nem elvesztő, élni akaró embereket.
Rengeteg filmet meg lehet könnyezni, a zsidók vagy más népek üldözéséről számos alkotás született. A Train de vie – e sorok írója számára legalábbis – kiemelkedik az összes közül. Sokadszori megtekintés után még közelebbivé válnak az egyébként is rokonszenves szereplők, a történet vége pedig minden alkalommal meglepi a nézőt.