Vukán Györgyre emlékeztek a váradi Posticumban

Zenész barátok emlékeztek az augusztusban elhunyt VUKÁN GYÖRGY világhírű zeneszerzőre egyik kedvenc játszóhelyén, a váradi Posticumban. A családi eseménynek beillő koncertről Tasnádi-Sáhy Péter írt beszámolót.

Ha egy pszichológiai teszt asszociációs kérdéssoránál Vukán Györgyhöz kéne képet találnom, azt hiszem, egy templomtorony jutna eszembe. Hétfő esténként Budán, a Maros utca sarkán játszott egy kis étteremben barátainak, rajongóinak, közvetlenül a Városmajori Jézus Szíve Plébánia szomszédságában. Gyakran jártam azon a környéken, de sajnos sosem a megfelelő időben, a kivilágított harangtorony viszont sokszor eszembe juttatta, milyen jó lenne elmenni egyszer, megnézni ezt a titokzatos bácsit a zongoránál. Sajnos erre már sosem kerülhet sor.
Vukán Györgyöt hosszú évekkel ezelőtt egy tévéműsorban láttam először. Összeszorított szemmel a billentyűzet fölé kuporodva improvizált, már nem is emlékszem milyen jazz témára. Addig is érdekelt a műfaj, de emlékszem, akkor elhatároztam, értő közönségévé válok ennek csodálatos zenei világnak, már csak emiatt a finomarcú ősz úriember miatt is.
A magamnak tett ígéretet persze azóta sem váltottam be, csak kerülgetem a témát, néha a youtube-ról keresgélve ismerkedek egy-egy sztenderddel, de ahhoz a felbuzduláshoz képest, amit Vukán György elindított bennem akkor, ott a tévé előtt ülve, jócskán adós maradtam.
Isteni szerencse, hogy májusban még láthattam-hallhattam Váradon, a Posticum Jazz Fesztiválon, ahol Anette Lowman amerikai énekesnővel együtt – akkor még senki nem tudta, hogy utoljára – adta elő „Missa ad Dominum Jesus Christinum” című, II. János Pál magyarországi látogatására szerzett miséjét. Fáradtnak tűnt, de arról – beavatatlanként – nem tudtam, hogy nagyon beteg, augusztusi halálhíre villámcsapásként ért.
Vukán Györgyöt különleges kapcsolat fűzte Váradhoz, mindig örömmel tért vissza játszani itteni közönségének, mondhatni barátainak, nem véletlen, hogy ebbéli vonzalmában osztozó zenésztársai, Balázsi Elemér, Lakatos Pecek Krisztián kiegészülve Balázs József zongoristával és Tim Ries amerikai szaxofonművésszel visszatértek a régi kedves játszóhelyre megemlékezni az elhunyt zeneszerzőről.
Jómagam a meghirdetett kezdési időpont, este hét óra előtt érkezem negyed órával, de ekkor még kevesen lézengenek a helyen, mint kiderül, az összeszokott törzsközönség már régóta tudja, félórás-órás csúszás megszokott dolog. Én sem esem kétségbe, az újonnan nyílt bisztróból vételezett friss almalével kiülök a teraszra élvezni az indiánnyár-estét, jelzésként, hogy helyem van ott, a templomtorony fölött egy repülő kondenzcsíkja éppen átlót húz az égre.
Végül el sem kell mozduljak a székről, módosul a terv, a zenészek jönnek fel a szépen megszaporodott közönséghez a pincéből, szabadtérivé nyilvánítva az eseményt a szokatlan jó időre és a lehangolódott zongorára való tekintettel. Mivel egy híján minden tényező – kert, múló nyár, jazz – a helyére kerül, nem maradok adós a tökélyhez vezető utolsó tétellel, az enyhülő törvénykezés hatálybalépését megelőlegezve szerzek egy pohár kékfrankost, hiába vár az autó a kapu előtt..
A koncert első felében az eltávozott barát által is különösen kedvelt sztenderdekkel indítanak: a Bye, Bye Blackbird-öt a You Don’t Know What Love Is, illetve egy Miles Davis klasszikus követik, a második részben pedig Vukán György saját szerzeményei hangzanak el, zárásul a három évvel ezelőtti operációja előtt írt Last Message, mely sajnos mostmár kénytelen betölteni a címében foglalt küldetést.
Miközben az utolsó korty bort keringetve a pohárban hallgatom, az jut eszembe, hogy a világhírű mester egy hangjegynyi pátoszt, komorságot sem engedett meg magának. Nem is szomorú, inkább szomorkás, amiért búcsúznia kell, de leginkább azért, mert csodásnak tartja ezt a sokak által sivárnak, és küzdelmesnek megélt földi életet, amit most hátra kell hagynia.
Erre az érzésre ráerősítenek a hajdani zenésztársak is, akik egymást ugrató, egymás virtuozitására rálicitáló örömzenéléssel zárják a műsort: Tim Ries ott is hagyja a társaságot, a kertből, a hátunk mögött sétálgatva, felel a zenekarnak, hogy az egy-egy bokor mögül előtörő szaxofon szólamok még mélyebbre véssék az utolsó üzenet tartalmát.