Utalások a keráli udvarból

Fülkefor és vidéke – Parti Nagy Lajos és Dés László előadását a budapesti Belvárosi Színházban Parászka Boróka tekintette meg. Egyre világosabbá válik a legújabb kori magyar mesék legfontosabb tanulsága: ezeket nem lehet azzal zárni, hogy „minden jó, ha a vége jó”

„Szórakozni jöttünk” – szabadkozik váratlanul elém toppanó ismerősöm a budapesti Belvárosi Színház előterében, ahol a Fülkefor és vidéke című előadásra várunk. Parti Nagy Lajos mondja, meséli az Élet és Irodalomban megjelenő politikai alig fikcióit, Dés László kíséri szaxofonon a szövegeket. Harmincas évei végén jár volt iskolatársam. Reálértelmiségi, Erdélyből származott Magyarországra még az egyetem elvégzése után. Tudom róla, hogy szeret színházba járni, de az meglep, hogy ezen az előadáson, a „ballibnek”, „ellenzékinek” mondott produkción futunk össze. Valószínűleg látja rajtam a csodálkozást, rögtön hozzáteszi, a jegyet ajándékba kapták, bevallja ugyanakkor, rendszeres olvasója Parti Nagy szövegeinek, továbbá, hogy harmadik iskolatársunkat a terem másik végében látta felbukkanni. Micsoda véletlenek vannak. Értem a magyarázkodását, elsősorban nem a politikai találkozás szorul itt indoklásra. Néhány héttel vagyunk a magyarországi választások előtt, Parti Nagy szövegei összefoglalják az egész ciklust, különös kortárs történelemkönyv fejezetei. Most dől el, hogy ki beszél, kihez beszél, de leginkább az, hogy lehet-e egyáltalán beszélni arról, ami történik, így jelen időben, vagy ami történni fog, a belátható, és éppen ezért szorongással és balsejtelemmel teli jövőben. Osztálytársamban van még kíváncsiság, és van még valamiféle remény is, ki tudja mi és mi iránt – ezért jár színházba. Ez ma Magyarországon mindenképpen magyarázatra szorul.

Mesehullámon ülve A „ki beszélre” lehet a legkönnyebb választ adni ezen a színházi estén: két öreg hippi áll a színpadon, egy magas, meg egy alacsony. Az egyik fekete farmerben és kék farmeringben, a másik kék farmerben, és fekete ingben. A színpadon semmi, a bal szélen néhány lazán egymásra dobált hangszer (Dés előadás alatt kábeleket bogoz, folyamatosan matat), jobb szélen egy a kelléktárból találomra kihozott asztalka, rajta egy rózsaszín fedelű ásványvizes palack. Ez az egyetlen színes jel az egész térben. Parti Nagy Lajos papírlapokkal a kézben lép az asztaltól középre, hogy elmondja, fogalma sincs, hányadik előadása ez a Fülkefor-szövegeknek, köszönti közönségét, majd olvasni kezd. Kicsit úgy, ahogy Szabó Gyulától a Magyar népmeséket megszoktuk, érdes férfihangon mórikálva. A közönség pedig azonnal ráül a mesehullámra, nevet, ahol kell (leginkább a szóvicceknél, szófacsarásoknál). Dés László a jobb szélen Parti Nagy Lajosnak háttal, hangszerei felé fordulva vár sorára, az ő szerepe a közönség szerepe, időnként hátrafordul a felolvasó felé, elmosolyodik, meglepődik: követi a történeteket. A mesék végén Parti Nagy Lajos visszatér a rózsaszín pillepalackhoz és a kacska lábú kellékasztalhoz. Ekkor Dés áll fel, és improvizál, valamit, ami a történethez konkrétan kötődik. A közönség ugyanúgy nevet az improvizációkon, mint a szóvicceken, a zene oldja és köti a hangulatot: remek páros a két hippi.

Óperencián innen Azok pedig, akikhez beszélnek és zenélnek, hálásak: érezhető mennyire igyekeznek, akarnak nevetni, harsan sokszor a kacagás, amikor pedig csak kuncogni lehet, akkor kitartóan kuncognak, ingatják a fejüket, bele-beletapsolnak a Fülkefor és vidékéről szóló történetekbe. Egyszerű mesék ezek hatalmaskodókról és kisemmizettekről – csak a konkrét utalások rángatnak vissza a jelenbe, hogy mindez nem valahol messze az Óperencián is túl történik, hanem itt és most.

Az utalások érthetőek a legkevésbé, ki emlékszik már arra, hogy mi történt a nagy kerál udvarában tegnap, vagy tegnapelőtt, és egyáltalán: ki akar emlékezni, ha úgy sem változik semmi ezer esztendő óta?

A publicisztika és a fikciós szövegek határait feszegető Parti Nagy mesék (irodalmi) sorsa valószínűleg ezen áll vagy bukik: mi az, ami a jelenvalóból desztillálható, mi az, ami úgy preparálható, hogy a korra rá lehessen ismerni akkor is, ha a politikai preferenciák, az idő múlása nem szolgálja a felismerést?

A magányos nevetés Megtudható például, hogy az, ami Magyarországon történik a második évezred második évtizedében, az bizony az ismétlés, az eredetiség elvesztése, ez is csak olyan szerkezetű világ (diktatúra?) mint a korábbiak. Nincs saját nyelve, nincs saját hőse, nincsenek saját ellenségei. Megtudható továbbá az is, hogy a nevetés, az irónia ellenállása korlátozott, nevetni lehet, de nem mindenen. És a nevetés, legyen bármennyire hálás és következetes, nem old fel, és nem old meg mindent. A nevetőközösségben egy számomra váratlan és tragikus pillanatban teljesen egyedül maradok. Elhangzik a mese, amelyben a trágya-vagyonából kisemmizett szegény ember fellázad és visszaköveteli magának, ami neki jár. Igen ám, de kiderül, hogy a szegény ember nem más, mint I. Fülkefor, a kerál. És mindennek a tetejébe úgy hívják, hogy Bolhász Mihály. A kör bezárul. Bolhász Mihály tündöklésén és bukásán harsány keserűséggel felnevetek. Egyedül a nézőtéren. Talán azért, mert senkinek nem fáj a Kolhaas Mihály ilyetén alakulása. Vagy azért, mert senki sem edződött úgy a budapesti nézőtereken a Sütő András drámákon, mint én, annak idején, másik rendszerben, az erdélyi színházakban. Vagy azért, mert ez a név- és betűjáték már nem megy át. Nincs borzasztóbb a magányos röhögésnél. Szerencsére jönnek újabb, könnyebben követhető szócsavarok, mesefordulatok, a nevetőközösség újra megerősödik. Szünetben is folytatják a viccelődést a Belvárosi Színházba járók, ismerősként köszöntik egymást: nyugtázzák, hogy együtt vannak. Idős házaspár mellett ülök a büfében, arról panaszkodnak, hogy sajnos nem tudták rábeszélni a gyerekeket a közös színházazásra (a húszas nemzedék vajon hova jár, min nevet esténként, kire szavaz? – latolgatom). Azzal vigasztalják magukat, hogy a tojásos szendvics nagyon finom, és ilyent majd a nagy családi vacsorára is fel fognak tálalni. Valamit csak haza lehet innen vinni a közösbe. Egy tojásos kenyérrel többet kaptak, mint amennyiért fizettek, ennek is nagyon örülnek, jó hangulatban mennek vissza a második felvonásra. A felállás ugyanaz, Parti Nagy mesél, Dés improvizál, és egyre világosabbá válik a legújabb kori magyar mesék legfontosabb tanulsága: ezeket nem lehet azzal zárni, hogy „minden jó, ha a vége jó”.
Nem lesz itt jó minden, de még az is lehet, hogy semmi se lesz jó. Ennek ellenére hosszú és hálás taps, és visszataps búcsúztatja a két hippit. Elmondták az el nem mondott történeteket, elhúzták a nótáját a kerálnak, rajtuk nem múlt, de igazán. A ruhatárnál visszafogott tolakodás, a tojásos szendvicses nyugdíjasok hamar szabadulnak. Mi, erdélyiek a sor végén bandukolunk, figyeljük az előttünk járókat. Azt hittük, hogy egy kicsit felszabadulunk – köszön el a volt osztálytárs – de csak még jobban elszomorodtunk. Látlak még, ha látlak, válaszolom, és nem vigasztalom.
A kihalt Dob utcán sétálok vissza a szállásomra a Belvárosi Színházból. Húgyszag a kapuk alatt, romos homlokzaton kopott tábla néz vissza rám: kóser bolt felirata lehetett valamikor. Egy kóserebb korban. Ha volt egyszer olyan, hol nem volt.