Jelenetek a lipcsei könyvvásárról

Március második hetében tartották a Lipcsei Könyvvásárt, ahol Ukrajna és Oroszország, illetve Magyarország és Románia is majdnem egy gyékényen árulta szellemi javait. Parászka Boróka helyszíni beszámolója a kontinens egyik legnagyobb könyves szemléjéről.

Igazi népvándorlás folyt az elmúlt napokban Németországban: a Lipcsei Könyvvásár – nehéz elhinni, különösen kelet-európaiként – tömegeket vonz. A gyorsvasút, amellyel a fővárosból Lipcse felé tartunk, ostrom alatt van: öltönyös üzletemberek, szüleikkel vásározni induló kiskamaszok (az olvasást a vonatra várakozás közben, a peronon sem hagyják abba), magányos idős hölgyek, egyetemisták osztoznak a helyeken. Életkortól, családi és vagyoni helyzettől függetlenül sokakat érdekel a könyv Németországban.

Versenyben Frankfurttal Útitársammal, Dalos Györggyel arra keressük a választ, mi lehet ennyire vonzó és érdekes? Az író a kelet-európai kultúra egyik fontos képviselőjeként van jelen a rendezvényeken, könyveket, szerzőket mutat be, hoz össze. Tudja, minek van piaca az európai standokon, mit lehet „eladni”, mi az, ami iránt nincs kereslet. Pragmatikus, aki a maga szelíden könyörtelen módján sorolja, mi az, ami érdektelen, ami eladhatatlan forma, kifejezésmód. Ami nem „jön át”, Keletről Nyugatra, ami beszorul a kulturális határok mögé. Kétféle érzés kavarog bennem. Riaszt az „eladhatóság”, riaszt, hogy a könyvtermés, a tartalom alárendelhető a piaci könyöklésnek, az adhat témát, anyagot, ami exportálható.

Ugyanakkor inspirál is, hogy a nemzeti kultúrák, irodalmak arra kényszerülnek, hogy „kifelé” beszéljenek, érthetővé és pontossá váljanak más kultúrák számára.

A mérce az lehet, amit el tudunk mondani magunkról ezzel az irodalmi eszközzel.
Hallgatom Dalost az alig több mint egy órás vonatúton, száguld az olvasni vágyó tömeg a célig, és nem tudok dönteni, jó vagy rossz-e ez a verseny. A lipcsei helyszín azonban sok mindent megmagyaráz. „Nehéz helyzetben van ez a város” – emlékeztet útitársam, itt ki kell találni valamit ahhoz, hogy a látogatók ide jöjjenek, a háború után ugyanis alig maradt valami felmutatható. A könyvvásár egy ilyen lehetőség, és mindenki komolyan veszi, hogy Európa itt mutatja meg, adja el magát – kulturális értelemben.
Már a központi pályaudvaron várnak a rendezvény plakátjai, a vásárközpont felé villamosozva pedig az az érzése az embernek, hogy kétféle utazó van: aki megy, meg aki jön a vásárról. A bejáratnál tudom meg: állandó a verseny a frankfurti szemlével (ami ennél is sokkal nagyobb), ezért a lipcseiek kicsit mesterségesen pumpálják is a látogatók számát, iskolások tömegeit viszik szervezetten vásározni. A gyerekek pedig, ha már ott vannak, élvezik a bulit. Mert a könyvvásár első, sőt második ránézésre is az, buli.

Indiai intelem A hajdani kelet-németországi fesztivál elsősorban a közönségnek szól, az olvasás, és az olvasásra nevelés ünnepe. Ugyanakkor, és éppen ezért, a kultúrdiplomácia kitüntetett helyszíne: 42 országból 2100 kiállító vonul fel. A vásár mellett tart az olvasói fesztivál (Leipzig liest): a város 410 helyszínén – buszmegállókban és állatorvosi rendelőben is – 3200 felolvasást, könyvbemutatót, beszélgetést, író-olvasó találkozót rendeznek. A vásárcsarnokba érkező diákok, gyerekek előre készülnek: kedvenc regényhőseik bőrébe bújva, jelmezben sétálnak a standok között. Az olvasás számukra életstílus, life style. A manga figurának öltözött, parókás kamaszlányok látványa (valamint a gyerek- és ifjúsági standok körül felépített könyves-kulisszák, díszletek) azt a benyomást erősítik, hogy valami különös farsang zajlik itt, valaminek az ünnepe, ami semmiképpen sem a könyv.
Világok harca, de legalábbis generációk harca zajlik, mindenféle rémmesével, jól maszkírozott fantáziával, átlépéssel a könyvből a filmbe, a videojátékba és vissza. Szórakoztatóipar a javából, amely hol nyomtatott, hol digitális jelekkel igyekszik elérni ugyanazt a hatást. A forgatag első hullámain túljutva, a standok kínálatát vizslatva lesz érthető, hogy világok harcáról van szó ugyan, de másfajta erők, és egyáltalán nem gyermeki fantáziák csapnak össze.
Hogy miféle konfliktusokkal küzd az európai kultúra, arról az idei vásáron átadott Európai Egyetértés Lipcsei Könyvdíja mond el sokat, hiszen díjazottja Pankaj Mishra indiai szerző. Az író és történész a nyugati imperializmusra adott ázsiai válaszokról szóló, Aus den Ruinen des Empires. Die Revolte gegen den Westen und der Wiederaufstieg Asiens (A birodalom romjai alól – A lázadás a Nyugat ellen és Ázsia feltámadása) című, németül 2013-ban megjelent munkájáért kapott elismerést. Pankaj Mishra a megnyitón elmondott beszédében kiemelte, kötete ugyan nem Európáról szól, de minden sorában jelen van ez a kontinens. Európa szellemi állapotáról és politikai helyzetéről azt tartotta fontosnak elmondani: „furcsa, ellentmondásos jelenség” bontakozik ki, mert a globalizáció, vagyis a világ gazdasági és szellemi egyesülése következtében nem a kultúrák közötti párbeszéd és a megértés erősödik, hanem a „pöffeszkedés és az arrogancia”. A szélsőjobboldali pártok felemelkedése azt mutatja – szólt az üzenet Lipcséből –, hogy Európának ismét nehézségei támadtak a kisebbségekhez fűződő viszonyában. Nemcsak megdöbbentő, hanem elbátortalanító is, hogy az „ázsiai viszonyokhoz képest igen korlátozott mértékű sokszínűség” a szélsőjobboldaliak mellett a liberálisokból is előhívja „a kacérkodást a többségi nacionalizmussal”.

Forgalmas ukrán stand Hogy mennyire megy át ez az üzenet (a Csillagok háborúját idéző díszletek között cikázó parókás mangalányok valamilyen háborús jeleket biztosan vesznek), azt nem tudni. 136 kiadó 410 könyvvel látszólag csak könyvipari és kulturális versenyben áll itt: szépirodalom, műfordítások és szakkönyvek mérettetnek meg. A díszvendég Svájc, kiemelt szerepet kap még a lengyel, az ukrán és a fehérorosz irodalom is. A három ország kortárs irodalmát a tranzyt.kilometer 2014 című rendezvénysorozattal, majd félszáz szerző közreműködésével mutatják be. Kiemelt téma: az identitás, a feminizmus és a cenzúra. Martin Pollack kurátorként arról beszél, hogy Ukrajna a „kontinens keleti felén zajló folyamatokra” irányítja a figyelmet. A legnagyobb forgalom valóban az ukrán stand környékén van, az itt fellépő szerzőket folyamatosan faggatja a sajtó, a könyvespolcok mellett a Majdan tér áldozatait ábrázoló tabló látható, és arra is külön felületet biztosítanak, hogy a szolidaritás üzeneteit hátrahagyják az együttérzők. Az orosz stand távolabb található, külön polc áll a „militarista” és a „patrióta” kiadványok rendelkezésére. Közönség itt is van, de leginkább oroszok adnak találkozót egymásnak. Az ukrán könyvek mellett a horvát kiállítóhely népszerű, egész nap nagy a sürgés-forgás itt, Dalos Györgytől tudom meg, hogy a volt jugoszláv tagállamok képviselői közös asztalnál ülnek itt, a háborús közelmúlthoz képest családias jókedvvel. A szerb stand két lépéssel arrébb, itt nagyobb a csend.
Dalost, aki négy éve a lipcsei vásár fődíját is megkapta, mindenki ismerősként köszönti, igazi „bennszülöttje” a könyvünnepnek. A Felgördül a függöny – a kelet-európai diktatúrák bukása című kötete kapta az elismerést, úgy is köszöntik, mint aki igazán otthon van, és érti a térséget. Európaiak között egy ismerős. Több bemutatót is ő vezet, Alida Bremer: Oliva kertje című könyvét mutatja be ottlétem napján. A világháborús Horvátország öröksége a téma. Halad-e előre a történelem, tudunk-e beszélni arról, ami megtörtént és vissza nem fordítható? Mit hallgatunk el, mit vallunk be, milyen a múltba révedés, van-e valamilyen változás? Németből vagy horvátból magyarra zökkenőmentesen fordítható kérdések a Café Európa beszélgető sarkában.

Csendes magyar, giccses román A magyar és a román stand egymás mellett van, nem jövök rá, hogy ez a szervezők tudatossága, a véletlen iróniája, vagy van valami egyéb mögöttes koncepció. Két merőben eltérő hangulatú találkozóhely fér meg egymás mellett. A magyar stand egy zárt doboz, amibe ajtón keresztül lehet belépni, üvegfal mögött haladnak el a vásározók. Az üvegfalon Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni kékkel rajzolt sziluettje, rajtuk néz át, aki a könyveket látni akarja. Bent a polcokon kortárs magyar irodalom és néhány klasszikus magyarul, illetve német fordításban: Darvasi László, Kemény István, Gerevich András, Agota Kristóf, Bánffy Miklós, Tóth Krisztina, Radnóti Miklós, laza rendben sorakoznak a polcokon. Nincs tömeg, nincs interjúzás, egy-egy látogató pihen csak meg: a stand láthatólag igyekszik a szellemi béke szigete lenni. Pedig izgalomra van ok, néhány héttel a magyarországi választások előtt a lipcsei vásáron is bemutatják Igo Janke Orbán Viktorról szóló németre lefordított könyvét, amelyet tavaly Magyarországon Hajrá magyarok! címmel tavaly adtak ki. Mit tehetnénk ehhez hozzá? Semmit.
A román stand tágasabb, a legfontosabb információ, amellyel a lipcsei látogató szembesül a könyvespolcok fölött elhelyezett öles felirat: a román kulturális tárca által szervezett programokat élvezheti az erre járó. A tárca védjegye alatt sorakoznak az idei meghívottak portréi: Ioan Groºan, Daniel Bãnulescu, ªtefan Baghiu van a tablón, nem maradhat el egy több évtizedes Mircea Cãrtãrescu kép sem. Helyet kap még Ana Blandiana és Ioana Pârvulescu is. Masszívan jelen van a Polirom kiadó, mellette csak mutatóban tűnik fel a rengeteg kiváló román könyvműhely munkái közül még néhány kiadvány. Zavarba ejtő, hogy az íróportrék és a kulturális minisztérium öles betűi alatt épp csak körvonalazódik valami koncepció (a rendszerváltás előtti időket, a két világháború időszakát feldolgozó témák viszik a pálmát, továbbá memoárok bukkannak fel). Mire összeállna a kép, hogy mit is akar Románia mondani magáról, azonnal egy meséskönyvre, a Csizmás kandúrra téved a tekintetem, rögtön Cãrtãrescu portréja alatt. Először arra gondolok, ez valami fifikás politikai pamflet, aztán rá kell jönnöm, hogy nem. A kiadvány tényleg az, aminek látszik, egy papírborítós, filléres román mesekönyv, ilyeneket a költségvetési hiánnyal küszködő önkormányzatok osztogatnak év végi ünnepek idején. Hadd érezze a gyerek, hogy vele is törődnek. Van még ugyanitt „könnyen, gyorsan németül” munkafüzet, és néhány román-német szótár. A szervezők talán a Németországban vergődő román vendégmunkásokra építették a koncepciót.

Olyan szórakoztató giccsként tárul fel a román stand, hogy kicsit oldja is a bosszúságom: egyetlen erdélyi magyar kötetnek (vagy annak német, román fordításának) sem jut hely a kínálatban.

A román kulturális tárca nem ismeri, pláne nem képviseli ezt az irodalmat. Tegyem hozzá: a magyarországi sem – így sikerül teljesen eltűnnie Erdélynek az európai könyvtérképről most, amikor a kulturális konfliktusok kulturális oldása a tét és a feladat.
Pedig azt nem lehet mondani, hogy ne érdemelne nemzetközi elismerést és figyelmet az erdélyi könyvkiadás: a csíkszeredai Bookart által gondozott A homályban maradás ösztöne (szerző Hajdu Farkas-Zoltán, tipográfus Hajdu Krisztina) bekerült az 56 legszebb könyv közé Lipcsében. Harminc ország bő félezer kiadványa közül ért el ilyen sikert. Vártam, hogy találkozzak ezzel a kötettel a román standon, és mivel hiába keresem, feleslegesen kínálják a kulturális minisztérium egyenruhás hostess-lányai a nemzeti színű szalaggal átkötött kosárból a Rom csokit. Már nem esik jól ez a kedvesség.

Képes filozófia Rosszkedvemet a skandináv sarokban oldom: itt egész nap nagy beszélgetések vannak, dánok, norvégek, finnek ülnek váltógazdaságban pódiumra.

Családi esemény, a kisgyerekes szülők, a magányos férfiak és nők, idősek és fiatalok egyaránt találnak maguknak szórakozni-figyelni valót, és egy kis füstölt halat is felszolgálnak annak, aki arra jár – megvan a nemzeti kultúrák összeérésének a bukéja és példája is.

Távol a lázadó ukránoktól, a militáns oroszoktól, az irodalmi üvegkalitkába zárkózó magyaroktól, a Rom csokival lekenyerezni akaró románoktól és a skandináv halsalátáktól, egy filozófiai folyóirat kis standjához érek. Kedves és lelkes srácok fognak közre. Mutatják az 1914-ről, valamint a szépség korszerű jelentéséről szóló legfrissebb kiadványukat. Nem győzik hangsúlyozni, ezek izgalmas filozófiai gyűjtemények, kevés bennük a szöveg, és sok a kép, mert fontos nekik, hogy haladjanak a korral. Mosolygok a marasztaláson, de el kell mondanom: én még ahhoz az öreg generációhoz tartozom, aki a filozófiában a szöveget szereti leginkább. Tudom, nem én vagyok a divatos tipográfia álomolvasója.
Végül a filozófus srácok mellől Dalos György után sietek, aki a maga apró, finom lépteivel határozottan siet: még van esti programja, másnapra pedig Spiró Györgyöt várja. Semmi jele rajta a fáradtságnak, bizakodva és iróniával mosolyog végig a kínálaton. Különös szellemi látszat-verseny ez, de van tétje, és tudja ezt.
Mennyire nem tudunk szólni magunkról – ez jár a fejemben – talán ki is mondom. Balzac is a forradalom után harminc évvel kezdett el írni arról, ami történt, mondja Dalos, és rögtön áttér Ceauºescu utolsó napjaira. Nem is értem, hogy jutunk el, és miért beszélünk Lipcsében 2014-ben 1989 decemberének végnapjairól. Csak amikor elindul a vonat, és az engem kikísérő Dalos eltűnik a peronon, kezdem el számolni, mennyi idő telt el azóta. Huszonöt év.