Az ember befelé építkezve érti meg lassan elmúló életét

Február folyamán járt Nagyváradon a Törzsasztal-sorozat újabb vendégeként ACZÉL GÉZA költő, a debreceni Alföld folyóirat főszerkesztője, aki a találkozót követően Szűcs László kérdéseire válaszolt.

Interjúnk egyik szomorú apropója: a napokban hunyt el Borbély Szilárd, akinek korábbi váradi jelenlétét emlegettük is a Törzsasztalnál, mint legközelebbről érkezett eddigi vendégünket. Kérlek, beszélj Szilárddal való kapcsolatodról, az ő írói munkásságának jelentőségéről, Debrecenhez fűződő viszonyáról.

Szilárd munkásságát pályájának kezdetétől ismerem, részben a helyismeret okán, mivel magam is a debreceni egyetem magyar szakán végeztem, s utána évekig e helyen dolgoztam. Részben, mint szerkesztő, hiszen az Alföldben jelentek meg első írásai, s a lap mellett működő stúdiónak is tagja volt. A közös szellemi műhely önként kínálta a hasonló irodalmi érdeklődést és a közös élményeket, sok esetben különféle rendezvényeken és műhelytalálkozókon az ízlésviták és a konszenzuskeresés hasznos lehetőségeit. Szilárd ezeken a fórumokon sokáig visszafogott volt, talán némileg gátlásos is, de véleményeiben kezdetektől érződött valami rezignált különállás, a konvenciók elutasítása, a problémák újszerű megközelítésének igénye. Leghamarabb ezt szépírói törekvésein lehetett lemérni, sejtelmes prózaesszéin éppúgy, mint Minden nap el című, számítógépes technikára hangszerelt drámai jambusain.
Majd a régi magyar irodalom egyetemi oktatójaként rendhagyó tanulmányokban igyekezett fölülírni azokat a poétikai és narratív sémákat, melyek e témakörben már szükségszerűen közhelyessé váltak. Szellemi helykeresése azt is jelentette, hogy nem érezte magáénak városát, magánemberként és alkotóként is nagyobb formációkra, tágasabb terekre vágyott, ki akart törni a hétköznapi sivárságból, szinte már betegesen a különböző kötöttségekből. A tragikus pályavég döbbenete nemigen alkalmas nézőpont ahhoz, hogy írásművészetének jelentőségét megítéljük. Az viszont már most is bizonyosnak tűnik, hogy családi tragédiájának kegyetlenül pontos földolgozásával, identitászavarainak mély lélektani hozadékával, a testiség kérdéseinek analitikus elemzésével és klasszikus műveltségének műfajteremtő sokszínűségével jelentős életművet hagyott hátra. A maga nemében egyszerre időtlent és korszerűt, melynek ismeretében indifferens az a történetietlen kérdés, mi lett volna, ha írónk továbbra is közöttünk marad.

Köteteid címére utalva is kérdezem: sétagalopp vagy vesszőfutás manapság irodalmi lapot szerkeszteni Magyarországon egy vidéki nagyvárosban?

Nehéz erre tömör választ adni. A mai állapotok a két fogalom között képződnek meg. Egy tágasabb horizonton nem lehet nem észrevenni a hagyományosabb kulturális formák elbizonytalanodását, részben utóvédharcait. Közelebbről nézve egy elképesztő méretű technikai forradalom inspirálja mind az alkotót, mind a befogadót a Gutenberg-galaxis klasszikus eredményeinek meghaladására, egy új világérzés kiszolgálására. Szinte provokatív módon a számítógépek és az e-könyvek korszakát éljük, anélkül, hogy az értékmentés lehetőségei vagy a műfajteremtés biztos formái kialakultak volna. Ez a furcsa ellentmondás tovább gyűrűzik a szerkesztői gyakorlatban is.

A társadalmi megítélésben egyre inkább leértékelődő, némileg feleslegesnek tűnő irodalmi élet mind kevesebb ösztönzést és támogatást kap a túlpolitizált, merkantilista szellemű környezettől.

Másfelől, az internet világa megóv a hermetikus zártságtól, a fórumok akcióképesebbek lesznek, legfeljebb korábbi, világmegváltó romantikus vágyaikat illik némileg visszafogni.

Egyáltalán irodalmi, kulturális megközelítésből manapság mennyire centrum, mennyire periféria Debrecen Budapesthez képest?

Ezt a kérdést is ketté kell választani. Körülbelül a nyolcvanas évektől elindult egy egészséges decentralizációs folyamat kulturális életünkben. Sokáig a kaposvári színház számított a legizgalmasabbnak, balettben a győri, a folyóiratok között a pécsi Jelenkor, a szegedi Tiszatáj vagy a debreceni Alföld szakmailag egyenrangúnak tűnt a fővárosi lapokkal, ha nem színvonalasabbaknak. Ebben sokat számított az említett helyeken a gazdag egyetemi háttér, valamint a periférián létezés előnye is. Utóbbi részben kultúrpolitikai kérdés, lényege körülbelül az, hogy a hatalom fókuszától némileg odébb megengedettebb volt a művészi-ideológiai „eltévelyedés”, az experimentális gesztus vagy a határon túli magyar irodalom köztudatba emelése. Persze, hétköznapjainkban mai napig hátrány a vidékiség, ha egy-egy fontosabb központi rendezvény egyeseknek pár óra, másoknak kétnapos program. A kánonképzésben az sem utolsó szempont, hogy az aktuális megmondó emberek előtt a távolabb élő milyen hatásfokkal tud klikkesedni, szervilis módon igazodni.

Az Alföld eddigi 65 évfolyamából mintegy ötvenhez „volt közöd” valamilyen formában, leginkább sok éve főszerkesztőként. A kor változásai miként változtatták a lapot, hogyan hatottak a szerkesztési gyakorlatra, koncepcióra?

A lap azt a szellemi ívet futotta be, mint az őt körülvevő társadalom. Az ötvenes években sematikus és provinciális volt, kerülendő tabutémákkal és hamis optimizmussal. Bár Debrecen hatalmas irodalmi múltja, a Kollégium szellemi háttere, klasszikus íróink dokumentumanyagai sokat enyhítettek ezen a fojtogató állapoton. A hatvanas években, a politikai konszolidáció hatására egyre több ízlésbeli és ideológiai vita kezdett kibontakozni a folyóiratban, mely 1963-tól vált havi lappá. E viták kezdeti naivságuk és a korra méretezett színvonaltalanságuk ellenére is kezdték országos jelentőségűvé tenni e fórumot, az erősödő egyetemi háttér pedig biztos szellemi bázist képezett a lap mögé. Nem véletlen, hogy azóta is a szerkesztők többsége egyetemi oktató. A komoly színvonalbeli emelkedés a hetvenes évekhez köthető, amikor az Irodalmi Napok országos izgalmakat kiváltó eseményeivel, a határon túli magyar irodalom értékmentő népszerűsítésével vagy a pályakezdők programszerű támogatásával szinte minden jelentős írót és irodalomtudóst elért a lap. Szépirodalmi rovata megerősödött, irodalomelméleti és -történeti publikációi, valamint kritikai anyaga teljes irodalmunk fokozott érdeklődésére tarthatott számot. Ekkortájt itt publikált először Orbán Ottó és Jókai Anna, Esterházy Péter és Oravecz Imre, Tar Sándor. A századvég úgynevezett paradigmaváltásakor már egy tudatos szerkesztői akarat igyekezett maga köré vonni új szemléletű és problematikájú irodalmunkat, s ennek köszönhetjük, hogy a mai középnemzedék szinte valamennyi tagja munkatársi kapcsolatba került az Alfölddel. Persze, oktalanság lenne nem említeni, hogy a kultúrát ért – remélhetőleg átmeneti – támadások egzisztenciális és működési zavarokat okoznak a folyóiratoknak, s nemkívánatos jelenség lett újra a politika agresszivitása is.

Ám aki kicsit is ismeri a folyóiratok hányattatott sorsát irodalmunkban, az tudja igazán értékelni, mit jelent a közelmúlt történelmének tektonikus mozgásában hatvanötödik éve létezni.

Miben áll az Alföld Stúdió lényege, kiket, milyen formában von be, szólít meg?

Az Alföld Stúdió egyetemi kezdeményezés révén a hatvanas évek második felében alakult, s mivel az oktatók egy része szerkesztő is volt, működése lassan a folyóirat köré szerveződött. Nehéz erről elfogulatlanul szólnom, mivel indulásának első nemzedékéhez tartozom, magam is több ciklusán keresztül vezettem, s főszerkesztőként kiadványait szerkesztettem. Azt azonban csak a tényekre korlátozódva is megemlíthetjük, hogy ez a műhely közel ötvenéves történetével, számos kiadványával és több tucat „híres” alkotójával egyfajta unikum irodalmi életünkben. Fokozatosan nőtt ki önképzőköri formából egy meghatározó tudományos műhelybe, melyben a kritikai és tudományos gondolkodás, az esztétikai és a filozofikus megközelítések váltak meghatározókká. A Stúdióból ezekben az évtizedekben pályán maradó kritikusok, irodalmárok és esztéták száma közelíti a százat, akik nemcsak az Alföldnek jelentenek biztos szellemi bázist, de a köztudatban debreceni iskola néven jelentős szerepet játszanak egy korszerű irodalmi gondolkodásmód kialakításában is. Maga a műhely működése négy-ötéves ciklusokra tagozódik, melyeket antológiákkal, tanulmánykötetekkel zárnak a legtehetségesebbek. Vezetőik láncszerűen az előző ciklusokból kerülnek ki, valamennyien egyetemi oktatók. Ez felgyorsítja a fiatalok pályára kerülésének esélyeit.

„Későn érő típus” – mondtad magadról valahol, viszont egy kritikában a szerző úgy jellemez: „költőnk harminc-negyven esztendős kora óta vénnek állítja be magát”. Most akkor melyik állítás az igaz? Esetleg egyszerre mindkettő?

Maradjunk a mindkettőnél. Mivel az ösztönös versírogatástól valóban több stáción keresztül, lassan vergődtem el saját hangom és formavilágom megtalálásáig. Nem mintha rossz mintáim lettek volna: kezdetben a Nyugat szépségeszménye nyűgözött, majd az avantgárd formabontó merészsége, később a korszerű ezoterikus líra fegyelme. Ezekből több komponens is fellelhető mai költészetemben, talán csak a mű harmonikus képszerűségének, tökéletes hangzásának együttes megképzésében vannak olykor hiányérzeteim. A „vénség”, az ember biológiai és lelki folyamatait kontroláló attitűd tudatos manír, valószínűen a rám nagy hatással levő Füst Milán-i esztétika látens megnyilvánulása. Egy idő után ebben az életérzésben tudtam összefoglalni öniróniámat, enyhén mechanikus élettani szemléletemet és mély társadalmi szkepszisemet.

Avantgárd iskolázottság, állandó belső rímképek, sajátos forma – költészeted jellemzéseként idéztem e töredékeket. Hogyan találtál rá e sajátos versformára?

Rám is igaz a megdönthetetlennek tűnő Jung-i tétel, hogy az ember egyszer csak extrovertált alkatból introvertálttá válik. Kezd befelé építkezni, s igyekszik megérteni lassan elmúló életét. Mivel kevés bennem az epikus hajlam, ezeket a számvetéseket igyekeztem a lírai formanyelv felől megközelíteni, életrajzi eposzaimat szapora belső rímekkel, az avantgárdtól örökölt technikai megoldásokkal mozgalmasabbá tenni. A kritikusok ezt a megoldást a makáma műfajának felélesztéseként értelmezték, ami kezdetben nem volt számomra tudatos, de jól össze tudtam egyeztetni azokkal az életrajzi eposzi mintákkal, melyeket korábban Cendrars, Apollinaire vagy Kassák műveiben fedeztem fel, vagy későbbi változatként Juhász Ferenc rendhagyó „époszaiban” megcsodáltam. Az említett három kötet: a (vissza)galopp, a (kontra)galopp és a (búcsú)galopp három szinten igyekszik bejárni azt a kevésbé látványos életteret, mely számomra adatott. Először egy hagyományosabb, őszinteségre hajló verses életrajzi művet írtam, majd ennek hiányaiból, kimaradt fontosnak tartott részleteiből egy újabb dimenzió tárult elém, sejtetve, hogy még az egyszerűbb emberi létezés is milyen bonyolult, kívülről milyen nehezen megközelíthető. A „búcsú” a vállalt manír mellett már nem a kronológiára figyel, hanem azokra a sűrűsödési pontokra, melyek általában létezésünket meghatározzák. Persze, mindez akkor sikeres és hiteles, ha a befogadó is megérez belőlük valamit.

Az eposzfolyamot jelentő kötetek lezártával a szino(líra) torzószótár foglalkoztat most költőként. Mi ez az új forma, s miért nevezed eleve torzónak?

A ciklikusság mindig is jellemezte költészetemet, többféle megközelítésben, melyeket legfeljebb valamilyen laza tematikai kényszer fogott egybe, biztonságosabban tudtam bekeríteni lírai élményeimet. A szótározás műfaja sem ismeretlen a távolabbi és a közelmúlt irodalmából, talán ez is inspirált. Megtartva az utóbbi évtizedben írt műveim liriko-epikus formáját ezúttal – ha szabad nagyképűnek látszóan fogalmaznom – elsősorban létfilozófiai kérdések ösztönöztek. Maga a forma a szinonima szótár címszavaira épül, egységes 12 soros kompozíciókban haladok benne előre, reménytelenül. Ugyanis még matuzsálemi korban is csak egy-két betűből keveredhetek ki, tehát eleve torzóként marad hátra a mű. S itt kezdődik végső sugallata. Mivel nem hiszek a kereken lezárható életművekben, azok többé-kevésbé álságos méltatásában vagy aktuális lejáratásában.

Létünk, nagyobb léptékekkel mérve, szürke és szenvtelen folyam, utólag még heroikus változataiban sem mentesülhet a komikus árnyalatoktól. Nem beszélve az azokat követő Nagy Semmiről.

Hogyan határoznád meg az avantgárd helyét, szerepét irodalmunkban a huszadik század első felében, illetve a jelenben, mint az avantgárd művelője, illetve újrafelfedezésének egyik ösztönzője?

Fiatalságomnak valóban nagy élménye volt az avantgárd irodalom és a képzőművészet. Egyetemista éveimben, a hatvanas évek végére már kiürülőben volt az a kisrealista, a szocializmus felé elkötelezett művészeteszmény, mely a korábbi sematikus irodalommal szemben hozott ugyan új értékeket, de a kor kívánalmaihoz képest nem volt sem eléggé provokatív, sem formailag eléggé korszerű. Irritálónak tűnt a hivatalos ideológia, mely a század eleji avantgárdot „a rothadó kapitalizmus termékeként” értelmezte, vele szemben szánalmasan patetikus formában bizonyos megfegyelmezett, populista népi irányokat részesített előnyben. A század eleji avantgárd értékelésére itt aligha van elég erőm és terem, legfeljebb azt jelzem, hogy a belőle építkező neoavantgárd megjelenése, de még az arra reflektáló posztmodern is kikerülhetetlen fejezete a korszerű művészetfogalom elterjedésének. Ezekhez képest az én szerény ösztönzésem abban merült ki, hogy sokat kutattam azt a hazai irodalmat, melyet egykor a hivatalos ideológia nemlétezőnek tekintett. Érdekelt a vizuális irodalom, monográfiát írtam Tamkó Sirató Károly és Kassák munkásságáról. Szerencsére ezek az úttörő kezdeményezések ma már részben túlhaladottak, a szakma egyre meggyőzőbben dolgozza fel a formabontás 20. századi eredményeit.

Költőként, lapszerkesztőként mennyire tudod kizárni a társadalmi-politikai környezet történéseit, egyáltalán kell-e mindezektől távolságot tartani, avagy inkább ezekre alkotó emberként a magad eszközeivel reflektálni?

Magánemberként könnyebb lenne a helyzet, egy alaptisztesség mércéjével meglehetősen jól el lehet igazodni a manapság teljesen szétzüllött, korrumpálódott politikai környezetben. Még azt sem mondanám, hogy ez az iszony nem megfelelő ihlető erő a művészetek számára, amelyek azért némi autonómiával még a legméltatlanabb körülmények között is rendelkeznek. Az igazi megpróbáltatás akkor következik, ha valakik felelősekké válnak az értékteremtő fórumok működtetéséért, elődeik nemes törekvéseinek megóvásáért vagy az új nemzedékek szakszerű menedzseléséért. Mivel e fórumok légüres térben és anyagi támogatás nélkül nem létezhetnek, örök gyötrődés, hogy a közéleti cápákkal és szervilis, elhülyült holdvarukkal történő ütközésekkor, hol a hiteles kompromisszumok határa? Mikor kell küzdeni vagy félreállni, netán rezignáltan túlélni az ilyen-olyan pártosok előbb-utóbb lecsengő rohamát. A helyzetben az a különös, hogy valamilyen politikai-ideológiai behatároltsága mindnyájunknak van, s a frusztráltabbját kivéve egyikünk sem gondolja különbnek magát a köz többi szereplőitől. Legfeljebb a szánalmas napi csatározásokban – jó esetben – fertőzésmentesebb és kiszolgáltatottabb. Hosszabb távon épp ez adja szellemi hitelét és becsülendő ethoszát.