Úgy élt, ahogyan írt, úgy írt, ahogyan élt

2012. 12. 28. 11:36

Öt éve hunyt el Domokos Géza. A nevét viselő egyesület több erdélyi helyszínen bemutatta egyik önéletrajzi kötete második kiadását. Fia, Domokos Péter beszélt az egyesület terveiről, a résztvevők felidézték a romániai magyarság közismert személyiségének életét, munkásságát. Székedi Ferenc csíkszeredai beszédének szerkesztett változatát közöljük.

Kedves Barátaim! A 2007 nyarán, 79 éves korában elhunyt Domokos Géza rendszerint így kezdte minden, akár kisebb, akár nagyobb hallgatósága előtt elhangzó beszédét, és engedjék meg, hogy ma este barátait, tisztelőit, a jelenlevőket én is ugyanígy köszöntsem. Öt esztendeje távozott körünkből az a felejthetetlen személyiség, akit talán egyetlen mondatban Markó Béla jellemzett a legjobban, amikor halála után itt, Csíkszeredában, lelepleztük a Kriterion Ház oldalán, az emlékére készített domborművet.
„Domokos Géza erdélyi főemberünk volt, azon főemberek közé tartozott, akik tenni, cselekedni, építkezni tudtak, akiknek megadatott, hogy a legcudarabb, a legsanyarúbb időkben tegyenek szülőföldjükért, közösségükért” – mondta Markó Béla, és elöljáróban, rendkívül tömören hadd emlékeztessek én is arra, hogyan, miként is cselekedett Domokos Géza.
A Kriterion Könyvkiadó igazgatása alatt közel 2300 könyvcímet adott ki, összesen mintegy 20 millió példányban, miközben két évtizeden át harcolt, küzdött, viaskodott, egyezkedett a hatalommal nem csupán a magyar, hanem más hazai kisebbségekhez tartozó művekért, szerzőkért, írókért, költőkért, romániai magyar társadalomtudósokért is.
Akiknek megadatott, hogy vele vagy a keze alatt dolgozzanak az Irodalmi Könyvkiadó, az Ifjúmunkás, az Új Magyar Szó és a Romániai Magyar Szó elődjének, az Előrének a szerkesztőségében, valamennyien ötletgazdag és rendkívül igényes szerkesztőként emlékeznek rá. Két említett szerepkörében majd minden jelentősebb erdélyi magyar íróval, költővel, irodalomkritikussal, néprajzkutatóval, egyetemi tanárral levelezett, így hagyatékában Kós Károlytól kezdődően napjainkig ott sorjázik a jelenkori erdélyi magyar irodalom majdhogynem teljes kapcsolat- és eszmerendszere.
Többedmagával az 1989-es romániai változások után megalakította a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, a romániai magyarságnak azt az érdekképviseleti szervezetét, amely több mint húsz esztendő múlva is a legelső dokumentumokban lefektetett utat járja, a romániai magyarság önálló intézményteremtésének, a hazai politikai életben való részvállalásának, az európai nyitottságnak az útját, együtt az erdélyi magyar politikai élet többféleségének elismerésével és elfogadásával, de kulcskérdésekben és kulcshelyzetekben az egyedül hatékony cselekvési egység megtartásával.
1993 után, az aktív politikai pályafutástól visszavonulva, a csíkszeredai Kriterion Alapítvány és a zágoni Mikes Kelemen Egyesület keretében végzett olyan jelentős intézményteremtő munkát, amely halála után is meghatározza mindkét szerveződés további tevékenységét, elképzeléseit.
Íróként alig egy évtized alatt olyan pótolhatatlan könyveket tett le az erdélyi magyar közélet asztalára, amelyek az idők teltével nem kopnak, nem fakulnak, hanem egyre inkább megcsillogtatják nem csupán dokumentációs, hanem irodalmi erényeiket is, méltón kapcsolódva az erdélyi memoárirodalom fő áramlataihoz. Az 1996–1998 között megírt és a csíkszeredai Pallas Akadémia kiadónál megjelent háromkötetes Esély című munkája nem csupán saját politikai pályafutásának a számbavétele, hanem egyben a romániai magyarság kollektív története a romániai változásokat követő másfél évtizedben. A hármaskönyvet követő Igevár voltaképpen a Kriterion kiadó története tizenhat helyzetképbe sűrítve, és úgyszintén nem csupán a szerző benne a főszereplő, hanem az adott kor a maga több szempontból is ellentmondásos és még mindig kellőképpen nem feltárt szellemi-társadalmi hátterével. Ezt követte éppen tíz esztendeje az Éveim, útjaim, arcaim című kötet, amely az előzőeknél jóval inkább önéletrajzi jellegű, és fiának, Domokos Péternek a szorgalmazására, a Communitas Alapítvány, több Kovászna és Hargita megyei intézmény és magánszemély támogatásával, immár másodszor jelent meg a csíkszeredai Pro Print Kiadó gondozásában, majd a sort az életében napvilágot látott utolsó könyv, a 2004-ben megjelent Apályban című zárta, amely voltaképpen Domokos Géza 1988-as naplójának nyomdai változata.
„A hat szóban forgó kötetet megjelenésük sorrendjében olvasva sajátos időutazás részesei lehetünk – írja a művekről a szerző jó ismerője és egykori munkatársa, a romániai magyar Pen Klub elnöke, az irodalomkritikus Gálfalvi Zsolt. – Amikor Domokos Géza újra íróasztala mellé ülhetett, először azt írta meg, ami időben kéznyújtásnyira volt tőle – az RMDSZ első éveit –, majd a Kriterion történeteit, és ezután idézte fel életútjának előző csomópontjait. Az időben visszafelé utazó emlékirat-sorozatban a felidézett történések és a mondandó jellegéhez igazodva módosulnak az írói eszközök, a formálás módjai. Az Esélyben például fontos szerep jut az elmondottakat aládúcoló dokumentumoknak, politikai iratoknak, az Igevárban levelek egész sora tágítja, tartalmasítja az összképet, az Éveim, útjaim, arcaimban előtérbe kerül az emlékeket újjáteremtő írói narráció. Egészében ezt a hat könyvet az emberi-írói magatartás, az elkötelezett gond és felelősség, a szellemi-erkölcsi alapállás következetes egysége rendeli egymás mellé.”
És akkor, ezzel az idézettel, már meg is érkeztünk a számunkra időszerű könyvhöz, az egy évtized után újra kiadott Éveim, útjaim, arcaimhoz. Megmondom őszintén, amikor az első változatot fogtam a kezemben, már akkor feltűnt, hogy a cím nagyon hasonló a maga korában roppant népszerű és világszerte ismert, számos nyelvre lefordított szovjet író, Ilja Ehrenburg többkötetes memoárjának a címére, amely Emberek, évek, életem fordításban jelent meg magyarul. Ezt az összecsengést azonban soha nem kérdeztem meg Domokos Gézától, de azért magamban annak a számlájára írtam, hogy az ötvenes években, Moszkvában elvégezte a Maxim Gorkij írói akadémiát, és mindig figyelemmel követte a szovjet irodalmat. A moszkvai évekre való visszatekintés egyébként a könyvnek egy jelentős fejezetét teszi ki, benne főszereplőként azzal a Konsztantyin Pausztovszkijjal, akit továbbra is az orosz irodalom nagyjának tartanak. Marosvásárhelyi újságíró társam, Nagy Miklós Kund viszont a könyv Bernády-házbeli bemutatóján megkérdezte a szerzőtől, hogy a cím miért nem inkább Emberek, útjaim, harcaim az arcaim helyett, mire Domokos Géza azt válaszolta: „Az utóbbi években nemcsak arcaim, de álarcaim is sokat változtak. Ez izgalmas téma.” Nos, ez a könyv valóban éppen ezért izgalmas, mivel családtörténeti és személyes vonatkozásokkal alaposan átszőtt zágoni, papolci, kolozsvári, moszkvai, bukaresti, sepsiszentgyörgyi és más városokbeli emlékek, élmények kavarognak benne, amelyek segítenek bennünket abban, hogy pontosabban láthassuk nem csupán Domokos Géza életének fontosabb állomásait – és olykor egyáltalán nem titkolt vakvágányait –, hanem szellemi fejlődésének, hitvallásának meghatározó forrásait is. Egyben azt a környezetet, azokat a kisebb-nagyobb hatósugarú emberi történéseket vagy éppen személyeket-jellemeket, amelyeket-akiket, lehet, hogy másként, lehet, hogy félreismertünk, vagy a maguk apró részleteiben egyáltalán nem ismertünk. Mi, az idősebb generáció, adott mértékben nemzedéktársai, kortársai voltunk-vagyunk Domokos Gézának, és ez magyarázza, hogy miért olvashatjuk olyan nagy érdeklődéssel a visszaemlékezéseket, de meggyőződésem: a könyv olyannyira olvasmányos, hogy a kötetet előbb-utóbb kézbe vevő fiatal értelmiségiek sem tudják majd egykönnyen letenni bármiféle világhálós csábítások ellenére.
A Domokos Géza-könyv újbóli megjelentetése, bármely oldalának el- vagy újraolvasása méltó emlékezés arra a feledhetetlen személyiségre, akiről halála után néhány nappal ezt írta a kortárs Bodor Pál: „Kiváló államfő lett volna. Stratégiai gondolkodás jellemezte, messze tekintő, és egyben pragmatikus realista. Súlya volt, ereje. Nem hiányzott egyéniségéből a gyakran tükörként is használt, fényes irónia, és minden kihegyezett gyakorlatiassága mellett volt ihlete az áhítathoz.”
Életem során abban a szerencsében és megtiszteltetésben volt részem, hogy Kriterion-igazgató, RMDSZ-elnök és Kriterion-alapítványi elnök korában többször is kapcsolatba kerültem vagy együtt dolgozhattam Domokos Gézával, így életének, nézeteinek és könyveinek ismeretében tiszta szívvel összegezhettek: úgy élt, ahogyan írt, és úgy írt, ahogyan élt. Mindig önmagához és közösségéhez, a romániai magyarsághoz hűen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!