„A szívem alatt vertek, rugdostak”

A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének kutatója, Balogh Margit kandidátus Mindszenty József bíboros pályafutásáról, a főpásztor életének számos kevésbé ismert fordulatáról is beszél Szilágyi Aladár interjújában.

Kezdjük Mindszenty veszprémi püspökségének időszakával. Tudtommal a főpap már a nyilas korszak bekövetkezte előtt is – utána még inkább – kiállt az üldözöttekért. Aztán a nyilasok le is tartóztatták. Hogyan történt ez?

Ha az akkori magyar püspöki kart csoportosítanom kéne, hogy melyikük volt a zsidókérdésben az embermentésig elkötelezett, akkor ebbe a kategóriába Márton Áront sorolnám, Apor Vilmost és Hamvas Endre csanádi püspököt, Mindszentyt nem. Õ nem kockáztatott, de cselekedett. Érdekes, hogy az 1944. március–májusi Mindszenty veszprémi püspök és az 1944. szeptemberi Mindszenty állásfoglalásai mennyire mások. Míg március-áprilisban, amikor még nem szembesül a deportálással, szigorúan a kánonjog által előírt szellemben várja el, hogy hat hónapi oktatás után lehet a keresztlevelet kiadni az áttérteknek, 44 őszén viszont azonnal kiadja az engedélyt. A keresztséget fölvehetik, ha ez reményt ad arra, hogy az életüket menthetik, de nyilván azért is, mert mint katolikus pap és főpásztor jár el, hogy a lelki üdvösségük biztosítva legyen a halálba menőknek. Ez a nyári fél év sokat változtatott a gondolkodásán. Itt van a letartóztatásával kapcsolatos egyik motívum: 1944. június 25-re Veszprém nyilas főispánja egy misét rendel a ferences templomban, annak örömére, hogy a várost „megszabadították” a zsidóktól, tehát hogy mindenkit deportáltak. 2002-ben még én is úgy írtam, ahogy Mindszenty az emlékirataiban ezt elbeszéli, miszerint ő megtiltotta volna, hogy a ferences házfőnök misézzen. A mise elmaradt, és ez olyan nagy felháborodást váltott ki, hogy ez lett volna letartóztatásának az egyik oka. Azóta bizonyíték került elő a levéltárakból, hogy ezt a misét megtartották. Az is igaz, hogy magához rendelte előtte a házfőnököt, és eligazította, egyrészt hogy micsoda butaság volt ilyen felajánlásra elfogadni a mise megtartását, de ha már ez megtörtént, a szentbeszéd tartalmát illetően diplomatikus legyen, tartózkodjon minden örömkinyilvánítástól, már ami a zsidóságot illeti, ne legyen a végén tedeum.

Mindszenty különben nem volt hajlandó letenni az október 15-i hatalomváltás után az elvárt közalkalmazotti esküt. Írt is erre vonatkozólag egy elaborátumot, de amivel igazán kihúzta a gyufát, az a memorandum, amit a dunántúli püspökök, rajta kívül még hárman írtak alá: Shvoy Lajos székesfehérvári püspök, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát és Apor Vilmos győri püspök. Ez erkölcsiségében, erőfeszítésében Himalája magasságú akció volt, lényegében Szálasit és bandáját arra szólítják, hogy ne áldozzák föl a nemzetet egy értelmetlen, céltalan és nyilvánvalóan vesztes háborúban.

Szálasi szerette volna beszállásolás céljára igénybe venni a püspöki palotát, november 27-én tartottak egy „háztűznézőt”, ő csak a földszintről beszűrődő hangoskodásokra lett figyelmes, ment le és közölte, hogy „kívül tágasabb!” Erre fölszólították, hogy akkor a püspök úr jöjjön velünk. Nem főpapi, ünnepi díszben ment, de azért reverendában, novemberben a gyalogos püspöki séta a rezidenciától a másfél kilométerre lévő fogház épületéig elég nagy feltűnést keltett. Pillanatok alatt híre ment, hogy a püspök atyát viszik a csendőrök. December végén Sopronkőhidára viszik a vele együtt letartóztatott, illetve a tiltakozásul önként hozzá csatlakozott huszonkét kispappal együtt, ahol akkoriban Bajcsy-Zsilinszky Endrét végezték ki. Onnan Sopronba került, és április 2-ig, amíg meg nem érkeznek a Vörös Hadsereg katonái, ott tartották. Van egy feltételezés, mely szerint Szálasinak más szándékai voltak az így fogva tartott püspökökkel, tudjuk, olyan ábrándokat kergetett, hogy ő majd konkordátumot köt a „pápa úrral” (így ír a feljegyzésében erről), és ha nem is az esztergomi érseket, de két főpapot, a főrendiház tagjait tartotta ott, azzal valamiféle legitimáló bázist is remélhetett, hogy majd valamilyen módon kihasználja a két püspököt. Hát, nem lett az egészből semmi.

Ez történt 1945 tavaszán. Nem telt bele fél év, nagy fordulat következett be Mindszenty pályafutásában…

1945. március 29-én meghalt Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek. Mindszenty ekkor még Sopronban van háziőrizet-szerű fogságban. Amikor Serédit temetik, nyilván a püspökök arról pusmognak, ki lesz az esélyes a hercegprímási székre. Akkor mindenki Apor Vilmos győri püspökre voksolt, a jelen lévő Angelo Rotta nuncius is, akinek majd április 4-én kell elhagynia Magyarországot, mert kiutasították. Közben a magyar kormány lépéseket próbál tenni, hogy érvényesítse az 1927-es úgynevezett intesa semplice megállapodást, ami egy nem formális, de írásos lehetőséget adott arra, hogy a magyar kormány olyan jelölteket nevezzen meg Róma felé, akiket szívesen látna egy ilyen fontos főpapi székben. Az ország szuverenitáshiányos állapotban leledzik. Tehát a Szövetséges Ellenőrző Bizottság közvetítése, engedélye nélkül Rómával sem lehetett a kapcsolatot fölvenni. Végül augusztus 16-án nevezi ki XII. Pius pápa Mindszentyt esztergomi érseknek, a bíborosi méltóságot 1946 februárjában nyerte el.

Mindenütt megindult az egyházak, Magyarországon főleg a római katolikus egyház visszaszorítása, gazdasági, társadalmi, oktatási, kulturális téren. Ennek a forgatókönyve a „baráti” országokban kísértetiesen hasonlított egymásra. Mennyire történt ez központi, moszkvai sugallatra?

Ilyen „központi forgatókönyvet” én magam nem láttam. De mindegyik barátivá lett államban a politikai hatalom csúszik át a kommunista párt kezébe, vezetői ismerik a szovjet egyházpolitika fejleményeit. Ott a 20-as években sorra hozták a rendkívül radikális, egyházkorlátozó törvényeket: a minta adott volt. De a magyar kommunista vezetők voltak annyira öntevékenyek, hogy moszkvai startpisztoly nélkül is végrehajtottak a proletárdiktatúra uralomra hozását elősegítő intézkedéseket. Vegyük például Mindszenty esetét. Egy-két elem: 1948 nyarán Károlyi Mihály, Magyarország párizsi nagykövete szovjet kollégájától, Bogomolovtól megkérdezi egy fogadáson, hogy Moszkva szerint le kell-e tartóztatni Mindszentyt. És azt jelenti Károlyi, hogy Bogomolov nem válaszolt, csak a fejét rázta tagadólag. 48 októberében Puskin, a Szovjetunió budapesti nagykövete többször találkozik Farkas Mihály honvédelmi miniszterrel, Rákosi Mátyás pártvezérrel, és mind a kettővel a megbeszéléseik során érinti, hogy ő nem helyesli azt a fajta tárgyalást, amit már 45-től 48-ig a magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatok felélesztése érdekében folytat a magyar kormány, beleértve a baloldali politikusokat is. A döntési szándék az lett volna, hogy diplomáciai úton oldják meg az úgynevezett Mindszenty-kérdést. Nem börtönnel, nem pszichiátriai intézettel, nem házi őrizettel, hanem hogy Rómába kihívatnák kuriális bíborosnak. Puskin kifejti, hogy nem ért egyet ezekkel a tárgyalásokkal, de azzal sem, hogy a büntetőjog eszközeivel távolítsák el Mindszentyt. Egy nagykövet ilyen kijelentésre a saját szakállára nem vállalkozott volna, ha őt Moszkvából nem így instruálják. Ezt mind a két magyar politikusnak elmondja. Ezzel szemben Farkas Mihály november 14-én a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségi ülésén bejelenti: olyan éles a helyzet, hogy le kell számolni Mindszentyvel, s büntetőeljárás fog indulni ellene.

Mielőtt letartóztatták volna, megindult a kampány ellene, a sajtóban is megfogalmazódtak úgymond a vádpontok Mindszenty ellen. Melyek voltak a leglényegesebbek?

Köztársaság-ellenes összeesküvés, kémkedés Amerika javára, hogy a koronát a Vatikánba akarta csempészni, és valutaüzérkedés.

Tudjuk, se a korára, se az egészségi állapotára, se a magas egyházi méltóságára nem voltak tekintettel. Feltehetően fizikai kínzásokat is ki kellett állnia, de azt hiszem, lelki terrort is…

A lelki terror súlyosabb volt, mint a fizikai. Décsi Gyula, aki a nyomozást vezette és a letartóztatást is, később igazságügyi miniszter lett, 1989-ben azt vallotta, hogy nem verték Mindszentyt, esetleg „egy-két tasli az ő tudta nélkül a személyzet részéről elcsattanhatott…”, de nem bántalmazták, hiszen Rákosi célja eleve az volt, hogy nyilvános tárgyalás legyen, s ha ott kék-zöld foltokkal jelenik meg, az nagy leégés a világ előtt. Ennek ellenére a vizsgálati anyagokban benne maradtak olyan árulkodó mondatok, amelyek igazolják, hogy volt fizikai bántalmazás is. Például amikor Kiczkó Kálmánnal, a védőügyvédjével beszél – azt is lehallgatják –, abban a szövegben elhangzik, hogy „engem itt, a szívem alatt vertek, rugdostak, meg a falhoz állítottak”. Ugyanezekből a szövegekből tudjuk, hogy „szörnyű dolog történt velem: lekurvázták az édesanyámat!” Azt az édesanyát, akihez a fiát rendkívül bensőséges, szoros érzelmi szálak kötötték.

Életfogytiglanra ítélték, 1956-ban néhány napra kiszabadult. Mi történt fogva tartásának hét éve alatt?

A tárgyaláson nem egy oroszlánszívű harcos állt ki a maga igazáért. Visszatérő elem a vallomásában, hogy „lényegében elkövettem a fejemre olvasott bűnöket”. De az összeesküvést nem ismeri el, a valutaüzérkedésre azt feleli, nem ő felelt a pénzek kezeléséért, a kémkedést is természetesen tagadja. De a lényeg a vádpontok kifordítottsága, hiszen azt nem tagadhatja, hogy találkozott az amerikai nagykövettel, s hogy megírta neki azokat a leveleket. Az emlékirataiban ugyan azt írja, hogy a házkutatás során előásott, tokba rejtett iratokban hamisítványok voltak. Az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltárában vannak Mindszenty levelei. Valóban megírta azokat a leveleket, amelyekben kérte a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, Amerika segítségét, hogy demokratikus fejlődés irányában menjen Magyarország. Hol nagy horderejű, hol csip-csup ügyekben emel szót. A tárgyaláson azt mondja, „igen, az általam amerikai, angol követeknek írt levelek több csoportba oszthatók, de ezeknek azt a csoportját, amelyet épp a hadifoglyok hazahozatala vagy a kitelepítések ellen írtam, ezeket ma is elküldeném, mert humanitárius és pasztorációs kötelezettségemtől diktálva írtam és küldtem el”. Az első fél év, az elsőfokú ítélettől a másodfokú ítéletig terjedő időszak a legnehezebb Mindszenty börtönéletében. Szerintem depresszióba esik, rengeteg levelet ír, hosszabbtól az egy-két sorosig, Péter Gábornak, az ÁVO főnökének vagy a vallatójának, Décsi Gyulának, akiktől remélte, hogy előrelép a dolog, tárgyalásra, állam és egyház közötti tárgyalásra gondol. Nem kap választ, csak kétszer engedik be az anyját, de amikor lelki hullámvölgyben van, akkor nem, és a legvégén, az utolsó pillanatban írásban visszavonja az összes eddigi ajánlatát, beismerésnek vélt vallomását. És jön a dacos Mindszenty-kép, amit az utókor ismer róla. A másodfokú ítélet helybenhagyja az elsőfokút, több vádlott-társánál enyhül a kitöltendő évek száma. Nála a minősítés változik, de az életfogytiglanon nem módosítanak. Következik a váci fegyház, lehet, hogy Szegedre is elhurcolják, a Csillagbörtönbe, majd 1955 nyarán Püspökszentlászlóra, kvázi házi őrizetbe helyezik, onnan fél év múlva Felsőpeténybe kerül, ott éri 56 forradalma. Nem kiszabadítják, téves az erről szóló legenda, ugyanis az őt őrző államvédelmisták azt mondák: „bíboros úr, mehet, ahová akar”. Rétságról, a szomszédos laktanyából azért jönnek át önkéntesek, hogy biztosítsák a személyi védelmét. E tisztek között nincs még jelen az a Pálinkás-Pallavicini Antal, akit majd 1957-ben felakasztanak, de ő az, aki 31-én reggel elindul Mindszentyvel egy katonai konvojjal, és a budai várba kíséri. Azt követően három és fél napi szereplése következik Mindszentynek. Majd jön egy tizenöt éves periódus, az amerikai követségi menedék. És végül a Bécsben töltött utolsó négy év.

Ahogy a Vatikán az ő státusát lerendezte, példa nélküli: a pápa lemondásra szólít fel egy ilyen magas rangú főpapot, de arra sem akad példa, hogy Mindszenty mégis kiadta azt a nyilatkozatát, mely szerint ő nem hajlandó lemondani. Úgy is fogalmazhatunk, a Vatikán föláldozta őt, mert Kádárral már bizonyos tárgyalásokba kezdtek…

Mindszenty a szembenállást előbbre helyezte, mint a hierarchia visszaállításának a problémáját. A Vatikán keleti politikája arra irányult, hogy püspökök kellenek, mert püspökök nélkül nincsenek papok, papok nélkül pedig nincsenek szentségek, és nincs lelki üdvösség. Igenis, Mindszentyt föláldozták ilyen értelemben, s ő hozzájárult ehhez, hogy a földáldozást felgyorsítsa, de az emlékiratai kiadásához ragaszkodott, a pápa pedig ezt szeretné elkerülni. Az első vatikáni levélben, amelyet 1973. november elsején küld, már ez szerepel, de előtte üzeni a bécsi érseken keresztül: „amennyiben kezünkbe adod lemondásodat, sokkal szabadabban foglalkozhatsz az emlékirataid sorsával”. Tehát nyugdíjba vonulása után már nincs a főpapi méltósághoz kötött elvárás, ami akadályozhatná a munkáját. Erre mond Mindszenty nemet. És kéri a Szentatyát, gondolja át ezt a lépést, mert a magyar nemzet érdekét nem ezzel szolgálná. A pápa erre megírja újabb levelét, ebben már nem kéri, hanem közli, hogy meghozta a súlyos döntést: megüresedettnek nyilvánítja az esztergomi érseki széket. Még mindig volt egy pici lebegtetés a dologban, a nyilvánosságra hozatal csak 1974. február 5-én történt meg. Előtte kinevezi Lékai Lászlót apostoli adminisztrátornak. Addig viszont, amíg Mindszenty él, nincs érsek, csak apostoli adminisztrátor; majd 1976-ban, előde 1975. május 6-án bekövetkezett halála után lesz Lékai esztergomi érsek.