Szimpatikus számkivetettek

2016. 10. 27. 21:56

Vademberek hajszája, ez a magyar címe Taika Waiti új-zélandi rendező, a Comedy Cluj-on is vetített, legújabb filmjének. Első ránézésre pontatlan a fordítás, hiszen az eredeti cím, Hunt for the wilderpeople, egyértelműen arra utal, hogy a vadembereket üldözik, és nem fordítva, de a film végén könnyű elbizonytalanodni, ki is a vadember. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Minden kellék adott a szokványoshoz, a végeredmény mégis meglepő

 

A családi filmről mindenkinek nagyjából ugyanaz jut eszébe: van benne gyerek, kutya, kicsi veszély, kicsi kaland, és esetleg egy mogorva vénember, akinek a film végére meglágyul a szíve.
A Vademberek hajszájának egyik nagy érdekessége, hogy mindezen alkotóelemek megtalálhatóak benne, aztán a végeredmény mégis teljesen más, mint amire számítottunk.
Hogy a történetet gyorsan felvezessük, lehetőleg spoiler nélkül: adott egy árvaházból árvaházba vándorló kiskamasz, Ricky és egy antiszociális idős, frissen megözvegyült vadász, akik némi kedves felvezetés után, két kutyával az új-zélandi vadonban találják magukat, nyomukban a fél gyermekvédelemmel és rendőrséggel. Szóval ez még nagyjából mindig a műfaji sajátosságokon belül van.
Ami talán már nem annyira, az maga a helyszín, és a hozzá tartozó kultúra, hiszen az új-zélandi vadonról nagyjából a Gyűrűk ura filmváltozatából tudjuk, hogy a világ egyik legszebb helye, a kiwi szleng pedig, főleg a kevéske angol anyanyelvű vagy angolul jól beszélő nézőnek igen különleges humorforrás. Azt már nem is említem, hogy kevés családi film főszerepét játsszák duci maori kiskamaszok (Julian Dennison), a zseniális Sam Neill igazán már csak hab a tortán.
Emellett azt is el kell ismerni, hogy – bár jól ismert paneleket kombinálva, illetve némileg Wes Andersont „utóérezve” – Taika Waiti remekül tud történetet mesélni. Videoklipszerűen összevágott közelikben zanzásított átkötésekkel, főszereplők kivételével ügyesen rajzfilmesre karikírozott karakterekkel biztosítja, hogy csodálatos univerzumát egy másodpercre se keverjük össze a közmegegyezéses valósággal. És ez még csak a technika, ugye.
Ami ennél is fontosabb, amit a rendező a világról mond, merthogy a fent sorolt elemekből összeálló egyveleg van annyira sűrű, hogy ennek a „művészfilmes” kitételnek is megfeleljen.
Ez a mondanivaló természetesen nem valamiféle szájbarágós dogma halom, hanem inkább csak egy érzet, abból az édesbús fajtából való, amelynek átadva magunkat sejtjük, az élet akár csodálatos is lehetne, de – főleg az emberiség egészére vetítve – sajnos mégsem az.
Éppen ezért nehéz eldönteni, hogy a magyar cím megalkotói hanyagok voltak, vagy szilárd következtetéseket vontak le a látottakból.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!