Két grúz álom közt a földön?

2016. 10. 28. 16:19

Az októberi választáson a Grúziai Álom (GD) 49.3%-ot, az Egyesült Nemzeti Mozgalom (UNM) 26.5%-ot kapott (bár ahány forrás, annyi eredményfinomítás), a 150 helyes tbiliszi parlamentért novemberben is eltarthat a küzdelem. Az UNM csalást kiáltott, valójában semmi sem változik. Ady András grúziai helyzetképe.

 

A Grúziai Álom párt kampányzászlóit lobogtató fiatal aktivisták

 

Augusztusban volt nyolc éve, hogy John McCain szenátori elnökpretendens, egy pennsylvaniai kampánykörútján elhencegte: jót beszélgetett Mihail Szaakasvilivel (Grúzia akkori elnöke) mondván neki: „A mai napon mi mind grúzok vagyunk!” A kampányos politikai-humanitárius telefonhívásra akkor került sor, amikor az orosz verzió szerint Grúzia nekifogott visszaszerezni a szakadár Dél-Oszétiáját és Abháziáját, és nekiesett a véletlenül a közelben lévő orosz csapatoknak. Az azért érdekes, hogy májusban véletlenül épp Abháziába kerül vagy háromszáz fegyvertelen orosz katona, akik állítólag „csak vasúti munkások”. A grúz verzió szerint Moszkva simán lerohanta az országot (saját országon értve a két tartományt is) és isteni kegy, hogy a moszkvai csapatok megálltak a grúz főváros előtt. Grúziától hazardírozás volt nekimenni az oroszoknak, Moszkvától meg békefenntartó-aljasság volt az invázió.

 

Nyugatbarát önkényállam

Európa és az USA mindenféle morális támogatást megadott a grúzoknak, igazából ahány uniós állam, annyiféle álláspont volt, azaz éppoly széthúzás 2008-ban, mint napjainkban. Franciaország soros uniós elnökségével mélyen hallgatott, Berlin Steinmeieresen fogalmazott, hogy Európa egy igazságos „lebonyolító” lesz. Robert Fico szerint a grúzok augusztus 7-i átágyúzása Dél-Oszétiába volt a fő hiba, Lengyelország imperialista-revizionista országnak nevezte Oroszországot, Anglia folyamatos orosz agresszióról beszélt, a svédek pedig a Európai Bizottság iránti sértésnek nevezték az orosz lépéseket. Az augusztus 12-ei fegyvernyugvást mégis Nicolas Sarkozy hozta össze. A bimbózó putyinizmus adott elég okot Európának és Amerikának az orosz-szkeptikus hangulathoz, de 2008 fordulópont: ha addig minden nyugatibb fél vigyázva kerülte az orosz-hatósugár kérdését, attól kezdve Grúzia lett az orosz közelségben a legigazibb nem nyugati nyugati-demokrácia. A majdnem nemzeti katasztrófával járó harcok pőrén hagyták, hogy Szaakasvili pro-nyugat rezsimje nem csak a nyugati demokráciamodellt követi, de viseli jeleit egy felvilágosult diktatúrának. Szaakasvili majdnem a katonaságot is bevetette novemberben a rezsimellenes lázongásoknál. Mondták, az az ellenzék egyik milliomos-frontemberének Badri Patarkacisvilinek a felbújtó hatására volt. Az illető annyira kényelmetlennek érezte a helyzetet, hogy mini-forradalmát Izraelből vezérelte, és úgy halt meg, hogy azóta is találgatják, mekkora szerepe volt benne a grúz titkosszolgálatnak. Konstantin Gamszahurdiát és Salva Natelasvilit, két prominens ellenzékit árulással vádoltak, mondván „lepaktáltak” az oroszokkal a kormány megdöntése érdekében. Mondják, új bércekre vitte Szaakasvili a diktátorkodást 2004 után, meglovagolva a „rózsás forradalmat”, mely pozícióba helyzete, túlnőtte elődjét, Eduard Sevardnadzet, pedig róla is legendák szólnak. Ne legyen tévedés, Szaakasvili és jobb-közép pártja (Egyesült Nemzeti Mozgalom, UNM) nyíltan pro-NATO és pro-EU képződmény, mindenkori programjához tartozott, hogy gazdaságilag fellendítse az országot, a bűnözést letörje, az orosz érdekeket távol tolva Grúziát nyugatabbra fordítsa, valóra váltsa a két álmot: NATO-tagság, és szorosabb szálak az EU-val. A grúz-orosz, orosz-grúz háborúval ebből csak az lett, hogy az ország maga maradt belső és szomszédi problémáival, s miközben maradt a felszínes támogatás a nyugati partnerektől, a Dél-Oszétián és Abházián keresztüli orosz befolyást nem tudták ellensúlyozni. Az infláció állandósulása, az orosz kereskedelmi blokádok, az orosz(os) határzónák oszét-abház irányból egyre beljebb tolása Grúziába, a folyamatos amerikai és EU közös katonai gyakorlatozások ellenére azonnali szkepticizmus, ahogy csatlakozásról esik szó, a bűnözés szinten maradása, a politikai-gondolati ellenzék ellehetetlenítése, a kormányközeli lapokon/tévéadókon kívül minden más „öncenzúráztatása”, az állami erőszakszervek féktelensége a polgári ellenállás letörésében eredményezte, hogy a Bidzina Ivanishvili Grúziai Álma (GD) egyre nagyobb erélyre tett szert.

Plakátokkal teleragasztott kerítés Tbilisziben. Az utca embere kiábrándult

 

A pénz beszélt

A letört, apatikus, majd nyíltan UNM ellenes hangulathoz hozzájárult, hogy 2009 nyarán az ENSZ megfigyelők, akik 16 éve bukták az eredeti abház-grúz fegyvernyugvást, simán kivonultak az országból, semmiben maradt az a megfigyelői szerepkör is, amely a 2008-as konfliktus utáni fegyverszünetet kellett figyelje-felügyelje. Ha az a probléma, hogy Szaakasvili emberei volt szovjetnevelésű tisztikarból, valamint pénzemberekből álltak, akik en masse eltávolodtak a mindennapi emberektől és harács-korrupt gépezetet alkotva elmélyítették a szociális szakadékot, úgy Bidzina Ivanisvili választása nem volt a legszerencsésebb. Ivanisvili mindenképp a pénzbirodalmat jelentette, s bár jól mutatott, hogy 2011-ben szinte egy ország kérte, kapja vissza grúz útlevelét (állampolgárságát), mert ez addig kizárta őt, hiszen több más útlevele (pl. francia) is volt és orosz állampolgársága, a GD az ő pénzén jött létre, kapaszkodott meg.

Szaakasvili öngyilkos húzása az volt, hogy belügyminiszternek azt az embert tette (2012), aki összemosódott azzal, hogy a börtönrendszer öldöklő táborok rendszere, így az októberi parlamenti választásokon Ivanisvili lett Grúzia miniszterelnöke, beindult Szaakasvili politikai, morális, jogi szétszedése. Egy évre rá új elnöke van Grúziának (Giorgi Margvelasvili), korántsem azokkal az elnöki attribútumokkal, mint elődje, mert közben egy alkotmánymódosítás is volt. Bidzina visszalép a miniszterelnökségtől: elérte céljait, nem kíván „hatalmaskodni”. Majd miniszterelnökké emeli jobbkezét, Irakli Garibasvilit. Bidzina, bár gesztusa szép (értékeli is a nép mindmáig, lám, nem ragaszkodik a hatalomhoz mindenáron), sosem váltotta be ígéretét, hogy nem fog egyszemélyes háttérkormányként, királycsinálóként szerepelni. Hatása érződik a mostani parlamenti választásokban, ott van minden politikai játszmában.

 

Teljes kiábrándulás

A szomszédokkal minden a szokott ritmusú, konkrétumok csak orosz oldalról tapasztalhatóak: 2014 végén az EP és Grúzia ratifikálják a társulási megállapodást, az elméletileg távolra mutató gazdasági egymásra találást. A miniszterelnök kilenc hónappal a lemondása előtt még kirúgja az egyértelműen nyugatpárti védelmi minisztert, Moszkva stratégiai partnerré emeli Abháziát és szövetségesi-integrált szintre Dél-Oszétiát, s újabb két kilométerrel határt igazít Grúzia kárára. 2015 májusában (közben forró az ukrajnai krízis) Szaakasvili már mint Odessza kormányzója bukkan fel, ígéri, egyszer perei dacára hazatér, de ez egyelőre álom, azóta igazgatja távirányítással az UNM-et, és a választási eredményekből láthatóan (a távirányítás miatt is) nem a legjobban. Miért vesztett az UNM? Részben mert az új miniszterelnök (Giorgi Kvirikasvili) egy nagy koalíció feje (Grúziai Álom és a Demokrata Párt - GDDG), mert ugyanazon lejárató média- és politikai mechanizmusokat vetik be, melyeket eddig felróttak az UNM-nek, csak saját pályás súllyal, és mert a miniszterelnök zsebében lakozó belügyminiszter már a voksok előtt hangulatot keltett, pánikolva, hogy az UNM és vazallus szervezetei a választásokat zavarják, az utáni hangulatot meg terrorakciókkal definiálják. Szeptembert meghatározta olyan anyagok kiszivárogtatása, melyek szerint Szaakasvili arra bátorította embereit: készítsék elő a voksolás után a violens-forradalmi hatalomátvételt, s letolta az UNM egyik vezéralakját, mert az külön képződményt akart alakítani, gyengítve a párt esélyeit. Az UNM egyik ifi fiókszervének vezére szerint épp Odesszában kapott utasítást Szaakasvilitől, hogy ha a választás nem megy az UNM szájíze szerint, készüljenek protest-akciókkal, blokkoljanak kormányszervi működéseket, tüntessenek, nem törődve az áldozatokkal. Szaakasvili szerint a fiatal hallucinál, ilyes találkozó sosem volt. De a kesztyű-nélküli választási harc már májusban dúlt, amikor pár erős ember a kormányzó GD részéről megvert jópár UNM-tagot (Kortskeli-incidens), ugyanakkor szeptemberben pár UNM fegyveres párttag egy GDDG pártházban próbált provokálni. Tbilisziben az UNM-s Targamadze majdnem felrobbant, Goriban egy független kandidátus beszédébe belelövöldöztek. Ezek az események meghatározták az alaphangulatot: a voksolóknak a mindkét oldalból való kiábrándulás miatt, a politikai elit piti szarkavarása miatt, elment a kedve a voksolástól, a véleménynyilvánítástól. Büntették, hogy a kampány előtt egyik esélyes oldal sem szólt arról, mivel gyógyítanák, hogy Moszkva tulajdonában van Grúzia 20%-a, és a súlyos emberjogi sértések mindennaposak. Lehet, hogy önfenntartási-nemzetstratégiai szinten jó, hogy nem változik a képlet: Grúzia tovább lavíroz a Nyugat és Moszkva között, de a polgárok körében ez nem csapódott le pozitívan. Az is érdekes, hogy a közvélemény 71%-a szerint Oroszország ősellenség, 69% hiszi, hogy az orosz agresszió folyamatos, de 60% szerint nem baj, ha élénk a dialógus az oroszokkal, ahogy az se (85%) ha közelednek a NATO-EU struktúrákhoz. Ez ellene szól, hogy Grúziában post-voks forradalom, anarchia lesz, de mellette annak, hogy semmi sem változik. Mindkét oldal becsődölt a rámutatásba: a belbiztonság és a mindennapi megélhetés biztonságának viszonylagossága, a makrogazdasági gondok és a kisemberek gondjai korrelálnak az oroszok megállíthatatlan és nem kevés grúz által el is fogadott nyomulásával. Végeredmény: bár a nyertes GDDG pro-nyugati platformja, politikai súlya elhozta sikerét, sokan elfelejtették, hogy az UNM ugyanezt képviseli, csak másképp, hogy a hintapolitika valós sikere nem jelenti a polgári elégedettség vágyott sikerét, s hogy a NATO-EU ígéretek automatizmusa nem jelent se állásfoglalást, se befogadást, Moszkvát viszont nem kötik semmiféle skrupulusok.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!