Szeretik Örkényt – Uniter-gála Marosvásárhelyen

Magyar alkotóké volt a főszerep az idei legrangosabb romániai színházi díjátadón, amelyet a szokásoktól eltérően nem Bukarestben, hanem Marosvásárhelyen szerveztek. Nem csak színházi tétje volt a színházünnepnek. Az UNITER díjátadó gálán Parászka Boróka vett részt.

Te kaptál aranykeretes meghívót? – félig mosolyogva, félig aggodalmaskodva szegezte nekem a kérdést az Uniter-gála előtt egy, saját nézőtéri helyéért aggódó elkötelezett marosvásárhelyi színházbarát. Nagyon koncentráltam, hogy jól nevelt választ adhassak. Dolgozni, tudósítani mentem a rendezvényre, hivatalból, így fogalmam sem volt, milyen meghívókkal biztosítottak helyet a vendégek számára, és kit ért a megtiszteltetés, hogy vendég lehetett ezen az estén. A művészeti díjakkal, díjazásokkal kapcsolatban van bennem némi távolságtartás és gyanakvás (óhatatlanul a kurzus lenyomatai ezek), így az aranykeret jelentőségét is nehéz volt megfelelően értékelnem. Hiba volt: Marosvásárhelyen nagyon sok minden „aranykeretbe” került ezen az április végi estén, sok mindent lehetett tanulni arról, mit jelent a színház ma Romániában.

Közeledések dramaturgiája Hasonló rendezvényen néhány hónapja Budapesten vehettem részt, a Színikritikusok díjának átadásán, volt tehát egy sajátos összehasonlítási alapom. Budapesten némiképp „fronthangulat” volt tavaly ősszel, a Trafó kísérleti színházi terében zsúfolódott össze mindenki, aki a kortárs magyar színháznak drukkolt, többnyire a kormányzati kultúrpolitika ellenében. Néhány héttel voltunk túl a Nemzeti Színház vezetőváltásán, több színházban vita zajlott az igazgatói pályáztatás körül, forrt a hangulat. A díjátadó reagált ezekre a problémákra, Budapesten igazi színházi produkció volt, önálló koreográfiával. A színpad hátterében látható kivetítőn pontos ízelítőt lehetett kapni az értékelt előadásokról. Az is követhette, mit díjazott a zsűri, aki a felterjesztett munkákat színpadon nem láthatta. Kívülállóként is egyértelmű volt: Magyarországon nincs konszenzus arról, milyen a (jó, kortárs, érvényes) színház, és a szakmai értékelés erre is választ akar adni.
Marosvásárhelyen a színházi díjátadás nem volt ennyire színházi. Nem csak, és nem elsősorban a szakmát célozta meg. Ezt az estét közvetítette a közszolgálati televízió, így a színpadon követhető, illetve a színpad hátterében, kivetítőn megjelenő tartalom inkább a tévékészülékek előtt ülőknek, az egész országnak szólt, mint a helyszínen lévőknek.
A nézőtérről a kompromisszumok, közeledések dramaturgiáját nézhettem végig, azt ahogyan a színházi szakma túllép saját határain, hogy tekintélyt, befolyást és támogatást szerezzen a szakmai szolidaritás és konszolidáció nevében, reményében.
Kompromisszumot kötött a vidék a fővárossal: a 22 év alatt ezt a díjátadót csak kétszer rendezték vidéken (Nagyszebenben és Iaºi-ban), egyébként Bukarest a gála otthona. Most Bukarest mégis Marosvásárhelyre jött, a városba, amit sem autópályán, sem vasúti fővonalon nem lehet megközelíteni, de ahol van Nemzeti Színház, van Művészeti Egyetem, és amely a kulturális találkozások tere lehet, vagy lehetne. Több mint ötszáz vendég érkezett a városba, hogy tanúja legyen annak, ki lesz a tavalyi évad 33 jelöltje közül a tíz díjazott, milyen lesz a mögöttünk lévő év mérlege.
A gálát a várakozásokkal ellentétben nem a Nemzeti Színházban rendezték meg, hanem a román-magyar érdekellentétek egyik szimbolikus helyszínén, a Kultúrpalotában. Ion Caramitru az Uniter elnökeként és az est házigazdájaként ennek az épületnek a bemutatásával köszöntötte a vendégeiket, a háttérben a kivetítőn pedig az est folyamán, mementóként, a legtöbbször ez a szecessziós műemlék tűnt fel. „Én nem tudtam, hogy van erdélyi art nouveau” – vallotta be Caramitru, amikor felolvasta a művészettörténeti tudnivalókat. (Az épületet tervező Komor Marcell és Jakab Dezső neve elhangzott, Bernády György – nevének használata körül állandóak a helyi viták – azonban csak, mint „megrendelő polgármester” bukkant fel.) Ion Caramitru beismerése bizonyos értelemben az egész estét jellemezte. A romániai színházi élet eljutott saját határaiig, jól érzékelhető, mi az, amit (még) tud, és mi az amit, (már) nem ismer.
A budapesti színházünnephez hasonlóan Marosvásárhelyen is hangsúlyos szerephez jutott a kísérleti, a társadalmilag elkötelezett színház (Alina Nelega vagy Gianina Cãrbunariu díjazásával), figyelmet kaptak a pályakezdők is (Lucia Marneanu és Leta Popescu debüt díjban részesült a Parallel című produkcióért).

Alkotók és mecénások Az viszont már hazai tapasztalat, milyen erős és milyen szerteágazó a szakmai szolidaritás. Az együttműködésre való készséget és képességet az Uniter léte is szemlélteti: míg Magyarországon több, egymással jobbára politikai alapon szembehelyezkedő szakmai érdekvédelmi szervezet van, itt eredményes és fenntartható a közös fellépés egy struktúrán belül. Az Uniter olyan tekintélyes szervezet, amely tagjai számára jelentős egzisztenciális támogatást tud nyújtani, és amelynek munkáját valóban sokan figyelik, izgalommal követik, így lehet egész estés televíziós program a díjátadás. Mindennek magyarországi megfelelője nincs.

A szolidaritást egészen konkrétan kell értenünk a romániai színházi életben.

Bartha József, aki a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban bemutatott Hamlet díszletéért kapott Uniter díjat, köszönő beszédében azokról a műszaki munkásokról emlékezett meg, akik a háttérben dolgoznak a színpadon látható élményért. Mircea Morariu színikritikusként kapott elismerést, és ő azokról beszélt, akik elindították a pályáján, akik első írásait szerkesztették és közölték, akik a színházi szakírást támogatják. Victor Rebengiuc az Uniter kiválóságaként kapott díjat és álló tapsot ezen az estén. Köszönetet egykori évfolyamának, az 1956-os „nagy generációnak” mondott. Elképzelhetetlen a jó munka alkotói közösség nélkül – hangzott el a Kultúrpalota színpadán.
Miközben a színház ezekben a beszédekben kinyílt, új értelmet nyert, és láthatóvá vált, milyen csapatmunka egy-egy előadás létrejötte, utóélete, aközben a színházfenntartás kompromisszumai is felsejlettek. A marosvásárhelyi színházünnepen – amely a budapestinél láthatólag jóval nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott – kiemelt szerepet kaphattak a mecénási szereptől meghatódva felszólaló szponzorok. Romániában üzlet, pénz is a színház – ez ma Magyarországon egyáltalán nem egyértelmű. És természetesen politikai, hatalmi státusz is.
Abszurd drámai jelenetként is megállta volna a helyét, amikor a legjobb kortárs drámáért, az În trafic (Forgalomban) című műért a szerzőnek, Alina Neleganak az elismerést az egykori román királyi család leszármazottja adta át. (Az ún. Királyi család évek óta együttműködik a szakmai szervezettel.) Ion Caramitru Miklós hercegként mutatta be a díjazót, mintha valóban érvényben lennének az arisztokráciát megillető rangok Romániában. A románul rosszul beszélő mecénásnak, az előre lejegyzett szövegből különösen épp a „minőségi dráma” kifejezés okozott kiejtési problémát. Többszöri nekifutásra sikerült csak kimondani a szót, hogy „calitate”. Alina Nelega, a progresszív hazai színházi kísérletek egyik legismertebb képviselője nem jött zavarba a hercegi elismeréstől és kiejtéstől. Válaszában arról beszélt, mennyire fontos, hogy legyen drámai szöveg és drámai mondanivaló a színpadon. Hogy fokozza a helyzet drámaiságát, Alina Nelega magyarul is köszönetet mondott az elismerésért (sokkal jobb magyarsággal, mint amilyen románsággal a román herceg beszélt). Az ilyen gesztusoknak tétje és értéke volt.

Terápiás alkalom A marosvásárhelyi magyar színházkedvelők közül sokan már napokkal korábban azt mérlegelték, hány „magyar” díjat hoz-e majd ez az este. És bár reményeik valóra váltak (tarolt a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi színház is), mégsem ez a siker, a magyarul elmondott köszönetek hoztak áttörést az Uniter-gálán.

Az igazi fordulatot az jelentette, hogy a „magyar” színházat és drámát a román alkotók magukénak vallották, személyes és hiteles módon, valódi kapcsolatokból és élményekből táplálkozva.

Valer Dellakeza, a craiovai Marin Sorescu Nemzeti Színház tagjaként, a legjobb mellékszereplőként kapott díjat Örkény Tóték című előadásában nyújtott alakításáért. Középkorú, busafejű színész kacsázott fel a színpadra, hogy átvegye az elismerést. Mély levegőt vett, újabb hosszú köszönő szövegre lehetett számítani. S aztán csak, mint aki igazán megtanulta a tömörítés és rövidítés művészetét, két szót mondott. „Szeretlek Örkény”. Busa fejével közben felfelé integetett, a nézők feje fölé.
Egy ilyen gesztus után nehéz nem barátságosan és nyitottan fellépni. Ezek a pillanatok azok, amelyek változást hoznak. Mi sem szemlélteti ezt jobban, mint Ciprian Dobre beszéde, aki a megyei önkormányzat elnökeként (számtalan rosszul kezelt magyar-román konfliktussal a háta mögött) a kulturális közeledések és párbeszéd fontosságáról, valamint arról beszélt, hogy a dialógusnak kiváló terepe Marosvásárhely. Sajnos, ez így nem igaz, Marosvásárhely egyáltalán nem könnyű terep, de a színházi élmények, a „szeretlek Örkény” hozzásegíthetnek ahhoz, hogy könnyűvé váljon.
Ezen az estén, amelyet Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója „terápiás alkalomnak” nevezett, az egymással szembe fordulók is viszonylag békésen megfértek a nézőtéren és a színpadon egyaránt. Ragaszkodva a Budapest–Marosvásárhely összehasonlításhoz, itt kell elmondanunk: a különbéke, a megegyezés legalább néhány óra erejéig, a román kulturális életben lehetséges. Ez az Uniter-gála egyik fontos tanulsága.
Apró, de fontos gesztusoknak lehettek tanúi az arra érzékenyek. A marosvásárhelyi rendezvényen például életműdíjat kapott a jelenlegi vásárhelyi színházi vezetést bíráló Fodor Zénó színikritikus. És igen, azok is tapsoltak ehhez, akik ellen a díjazott korábban felszólalt. A szakírót a nacionalista nézeteiről ismert író, Valentin Marica méltatta – most neki is járt a figyelem a Kultúrpalota nézőterén. Sorin Criºan, a Művészeti Egyetem rektora a már korábban említett Mircea Morariu kritikusnak adta át az elismerést. Ugyanazon a színpadon, ahol (a rektorválasztáson vele szemben alulmaradt) Bács Miklós tanítványait, Andreea Gavriliut és ªtefan Luput köszöntötte a legjobb táncszínházi előadás művészeiként.
Kérdés, hogy ezek a közeledések mennyire tartósak, és mire elegendőek. Bár az Uniter erős érdekvédelmi szervezet, és olyan típusú anyagi válsággal nem küzd a szakma, mint amilyen Magyarországon tapasztalható, jelentős gondok itt is vannak. Díjat kapott a Bukaresti Állami Zsidó Színház Yentl című előadásában nyújtott alakításáért Alexandra Fasolã. Túl a színészi teljesítményen ez az elismerés azért is fontos, mert az intézménynek helyet adó fővárosi épület a télen súlyosan megsérült, a társulat arra kényszerült, hogy több előadást is felfüggesszen. Válságba jutott alkotói közösséget bátorít a kitartásra és folytatásra ez a díj.

Uniter-generáció Egymásra figyelésből, párbeszédkészségből jól vizsgázott a szakma Marosvásárhelyen, amely keresi a külső érdekérvényesítés kereteit. A gálán jelen volt a kulturális miniszter, Kelemen Hunor is, akit a szakma konszenzus-készen fogadott. Olyasféle szembenállást, kritikát, elégedetlenséget, ami tavaly Magyarországon tapasztalható volt, a marosvásárhelyi nézőtéren nem lehetett érezni.
A következő időszak dilemmája, hogy mi az, amiért a belső, szakmai, és külső, gazdasági-politikai megegyezések születnek? Merre halad ez a megkülönböztetett figyelemmel követett és támogatott művészeti szakág? A legjobb előadásért járó díjat a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója, a Silviu Purcãrete által rendezett Viktor, avagy a gyermekuralom kapta. A legjobb rendezésért a Hamletet Sepsiszentgyörgyön színpadra állító Bocsárdi László vihette haza. Ha figyelmesen nézzük az elismerések idei, és korábbi években kialakuló listáját, megállapíthatjuk: van egy jól kialakult Uniter-generáció, amely évről évre a szokott módon, a szokott minőségben hozza az elvárt teljesítményt. Ezek az alkotók az ötvenes-hatvanas éveikben járnak, és amit most látunk a hazai színpadokon, az az elmúlt húsz-huszonöt év alatt forrta ki magát.

Elodázhatatlan az új hangok-alkotók megjelenése, átalakulás kell ahhoz, hogy a romániai színházművészet korszerű és élő maradhasson.

Hogyan történik ez meg? Jön-e újabb Uniter-generáció? Vagy kevésbé egységes, lazább alkotói csoportok következnek, ha következnek? Ezekre a kérdésekre az idei évadértékelő nem adott választ.
Most még jól működik a rendszerváltás után kialakított forma, amelyet aranykeretbe foglalt az Uniter-gála, a díjátadót fényárba öltöztették a reflektorok, az okleveleket-kisplasztikákat valódi manökenek vitték a virágkosarakkal felékesített színpadra. A nézőtéri helyekért versenyeztek az estélyiben, szmokingban felsorakozó nézők. Igaz, a ruhatárban suttogva elismerte az egyik ismerősöm: igazából azért jött el személyesen, hátrahagyva otthoni, kényelmes tévénéző foteljét, mert szerette volna megmutatni a főnökének, hogy neki is jár a Kultúrpalota nézőterén egy hely. Lám, mire jó a színház.