Szélfútta Nobel

2016. 10. 14. 10:59

Egy dalszövegíró igenis irodalmár, még az is, aki azt írja, hogy „nyald meg a fülem bébi, nem tudok nélküled élni”, Bob Dylan pedig hatványozottan az, aki messze nem ezt írja, hanem hat, befolyásol, bátorít, elgondolkodtat, súlya van. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete.

 

Bob Dylan (Robert Allen Zimmerman) 1941. május 24-én született Minnesota állambeli Duluth-ban

 

Élő adásban néztem a neten, ahogy bejelentik az irodalmi Nobel-díjat és nem kerülte el a figyelmemet a Bob Dylan nevét követő csend, majd a zavart morajlás.
Igen, első körben, még Nyugat-Európában is nehéz összerakni, miként kerül egy amerikai pop énekes, dalszövegíró olyan irodalmi nagyságok mellé, mint Kipling, Camus, Faulkner vagy éppen Hemingway, hogy költőt is említsek, Tagore, illetve remek írók elé, mint éppen Nádas vagy Krasznahorkai. Megőrült a Svéd Királyi Akadémia, vagy mi van?

Egyáltalán nem, sőt.
Először is a dal irodalom, sőt az egyik, ha nem a legősibb lírai műfaj, amely szerves kapcsolatot ápol a zenével, szóval, aki dalokat ír, és még énekli is azokat, az a költők egyik legősibb kasztjába tartozik. Egy dalszövegíró igenis irodalmár, még az is, aki azt írja, hogy „nyald meg a fülem bébi, nem tudok nélküled élni”, Bob Dylan pedig hatványozottan az, aki messze nem ezt írja, hanem hat, befolyásol, bátorít, elgondolkodtat, súlya van.
Ezzel együtt, főleg innen K-Európából nézve, mégiscsak guzmis, hogy egy ilyen „bobdylan” Nobel-díjat kaphat. Nem mintha lenne nálunk bármiféle konszenzus arról, hogy milyen is a jó irodalom, de azért az ilyen mégse kapjon:

hajlamosak vagyunk az irodalomra úgy tekinteni, mintha háromfejű csirke lenne a spirituszban,

és ami nem az, ami nem ül békében a szertárban, az már gyanús.

Mindezek mellett el kell ismerni, hogy nehéz nekünk érteni, értékelni Dylan-t. Egyrészt nincs feltétlenül rálátásunk, mihez képest alkotott ő nagyot, mint jelentett mondjuk formailag 1965-ben, Amerikában a hatperces Like a Rolling Stone, másrészt pedig a hatvanas évek amerikai ellenkultúrájához sincs kapcsolódásunk. Sajnos.
Merthogy remek volt a Metro, az Illés meg az Omega, s a Metropol, hogy hazabeszéljek, egy igazi ász, de ezek csak torz utánzatai lehettek egy életérzésnek. Nem azért, mert az érintett alkotók nem voltak tehetségesek, hanem mert az a bizonyos életérzés a szabadságról szólt, diktatúrákban pedig nagyon nehéz a szabadságról szólni.
Amikor Martin Luther Kingnek volt egy álma 1963-ban (a híres washingtoni menetelésen Dylan énekelt), Magyarországnak Kádár János rémálmodott, Romániának Gheorghiu-Dej, a csodás Ceauşescu évek még csak be sem köszöntöttek. Amikor a világ jobbik fele polgárjogokról beszélt, faji, nemi és mindenféle egyenlőségről, a szabadság határait feszegette, akkor nálunk kuss volt.
Sok szempontból most is kuss van, annyi a különbség, hogy mostanság már a világ napsütötte fele sem szeret egyenlőségről beszélni.

Lehet, ezért is kellemetlen nekik picit ez az egész, mámoros hatvanas éveket idéző Dylan-ügy.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!