Székely egypercesek

Sírva nevet az olvasó Muszka Sándor székely egyperceseket tartalmazó kötete olvastán, hisz olyan tájakra kalauzol, amelynek lakói csavaros észjárásukról, jellegzetes nyelvükről ismertek. Az Erdélyi Híradó Kiadó kötete erdélyieknek ajánlott, a magyarországi olvasónak nem árt alapfokú székely jártasságot szerezni. Varga Melinda írása.

Muszka Sándor Sanyi bá című prózakötete az Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy gondozásában látott napvilágot tavaly év végén; az erdélyi olvasó számára a téli esték szürkeségét oldó, humoros olvasmány. A magyarországi irodalomkedvelőknek okozhat némi nehézséget a sajátos székely nyelvezettel megírt huszonhét egyperces novella, némi segítségül a kiadó hangoskönyvet is mellékelt az írott szöveg mellé.
Eddig három verseskötetével (Ennyi, ha történt; Mi nem lóg, ha áll; Múzsák, trágyás szekérrel) a kézdivásárhelyi költő szert tett szakmai elismertségre, s nem elhanyagolandó az sem, hogy népes olvasótáborral is dicsekedhet. Mostani könyvével a próza területén is műfajteremtő írásokkal rukkolt elő. A székely egypercesek a székely ember mentalitását, az erdélyi táj jellegzetes figuráinak gondolkodását, karakterét, a csavaros észjárást, a csipkelődésre kész egyszerű székely embert tárják elénk hitelesen. Egy budapesti olvasó, aki sosem járt ezen a tájon, azt is gondolhatná, Muszka Sándor olyan nyelven szól az olvasóhoz, amely talán ötven-száz éve létezett, de mára már minden bizonnyal kihalt. Kötetének hiánypótló jellege egyebek mellett a székely gondolkodás és nyelvjárás megörökítésében rejlik, hiszen ha valami okból esetleg kihalna, eltűnne ez a nyelv, a Sanyi bát elolvasva vagy meghallgatva, unokáink, ha mást nem, hát nosztalgiázhatnak egy kicsit.
Sanyi bá, a szerző alteregója meséli el a rövid történeteket, rendkívül ízesen. Általában a novellák egy-egy aforizmaszerű székely bölcsességre építkeznek, az író e köré rajzolja a történetet. Rendszerint az egypercesek címe is az aforizma egyik tagmondata, kifejezése lesz. Néhány jellegzetes példát ragadjunk ki Muszka Sándor kötetéből: „Sanyi bácsi, hogy még olyan négert es láttam, hogy fekete vót belé, há, mondom, édes fiam, ezétt kár vót odáig elmenni, met ilyen nálunk es van, csak másképp híják. De azétt a kéményemet megcsinálhatnád” – olvasható az Amerika című írásban. Erre vonatkozóan érdemes kiemelni a Laci bá az agyturkásznál című novella következő humoros passzusát: „A kollektívbe es, mikor mentünk pityókát szedni, az a szőrös lábú Hajnikané aszongya nekem: Sanyika, mongya meg őszintén, maga az órát ismeri-e? Mondom, én az órát igen, met a pityóka közül akármikor ki tudom válogatni”. Hasonlóképpen szól az Én itt maguknál többet nem dolgozom egyik mondata is: „Szeredában nálunk negyvenben olyan meleg vót, hogy a Hargitán a hó megnyüvesedett.”
A jellegzetes gondolkodásmód mellett a székely ember időnkénti nagyotmondása, mesélni vágyása is kirajzolódik ezekből az írásokból. Sanyi bá szereplői általában poharazgatás közben beszélgetnek, jellegzetes helyszín a kocsma, ahol megpihennek, találkoznak egymással a falubeliek, megosztják a tapasztalataikat, ugratják egymást. „De vótunk törökbe es ember, egy nagy szállodában, kellett ott es nyaraljunk, mert az úton olyan csúf fekete kendős cigányok jártak, hogy kimenni nem mertünk, de vót a szállodában nekijük egy úszómedencéjük, azt úgy képzeld el, koma, mint egy tekenyő, csak akkora, mind a házatok, s mi egész nap abba feredeztünk, s ettük a finom jutokányt s ittuk a veress bort reja, s még a török basával es lekomásodtam. Hát a törökbasának, ember, egy olyan karikázott orrú, csúf felesége vót, te koma, hogy majd aszittem, bivajtehén, olyant még ejszen a tévébe se láttál, pedig annak aztán pénze vót, s olyan fájin kecskéje vagy tíz, mind nálunk egy-egy bikaborjú” – mesél külföldi útjáról az egyik szereplő a Mind nálunk egy-egy bikaborjú című egypercesben.
A kötet szinte minden darabjában van egy-egy nagyotmondással, túlzással megtűzdelt tekervényes mondat, amely a jellegzetes humor egyik forrása. Ezeken nevet az olvasó a legtöbbet, és aki járt Csíkszeredában vagy Csíkszépvíz valamelyik kiskocsmájában, annak számára nem idegen ez a karakter. E túlzások sosem bántóak, a helyzet súlyosságát próbálják érzékeltetni és a székely ember csavaros észjárását szemléltetni: „Szeredában olyan hideg vót, hogy a szomszédom, ez a Mózi bá nyolcvanhét éves, de aszonta, hogy ennyi taknyos magyart s rövid nyakú cigányt az utakon még életében nem látott. A Hargitán akkora hó vót, hogy a varjak es csak guggolásba repültek, hogy a fejüket az égbe bele ne verjék, de ez nem vót elég, mert júniusban az idő egy cseppet megengedett s olyan árvíz lett, hogy a Csíkszépvíz–Csíkszereda járaton a sofer a buszt állva vezette, hogy meg ne fulladjon, s az emberek mind a kalaptartón ültek.”
Jellegzetes szavak, kifejezések tárháza fest hiteles képet ezekről az emberekről, szokásaikról: fültövön akaszt; az úgy megütött engem, mint a csángó gyermeket a szirupos borvíz; lökődi; feszt; romány; megsirít – csak hogy néhányat említsünk. Ezek után joggal tevődik fel a kérdés: van-e külön székely irodalom. Ha ilyen írásokkal találkozunk a kortárs magyar irodalmi prérin, bátran állíthatjuk, külön erdélyi literatúra lehet, hogy nincs, de székely irodalom van. Ha csak Sántha Attila, Fekete Vince vagy Orbán János Dénes idevágó írásait elővesszük, nem kell sokat kételkednünk ebben.
Aki azt hinné, csak mókáról és nevetésről szól a székely ember élete, és Muszka Sándor csupán ezt szándékozott papírra vetni, annak csalódnia kell. Ez a humor nemcsak a pálinka melletti mesélőkedvről, izgalmas történetekről, túlzásról, felnagyításról szól, megtaláljuk benne a székely ember igazság utáni vágyát, egyszerűségét is. E vidék embere ugyanis a tiszteletlenséget elítéli, az igazságtalanságot, a szegénységet tudomásul veszi, de nem kesereg fölötte, inkább iróniával mesél róla. A Komám, innen el kell menni Madagaszka című írás arról győzi meg az olvasót, hogy itt bizony nem egyszerű a megélhetés, cudar körülmények között szerzi meg a székely a mindennapit, és sokszor ő is elgondolkodik azon, hogy talán el kellene menni innen. Az olvasó számára valószínűleg nem idegen az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című antológia, amelynek néhány írása Madagaszkárt jelöli meg emigrációra ideális helyként. Muszka Sándor egypercese is ezt bontja ki. Beszédes az írás első bekezdése, mely ekképp írja le a szegénységet, a nehéz életkörülményeket, a tehetetlenség-érzetet : „Komám, innen el kell menni, itt az ember csak gürcöl, de látszatja nincsen, mingyá mingyá gatyánk se lesz, s a fótot direkt a seggünkre kell varrják. A télen es olyan hideg vót, s kellett úgy tüzelni, hogyha a csempekályhát el nem adom, januárra a fa mind elfogyott vóna, s ejszen münk megfagyunk, de aztán szerencsére egy zsák fával kiteleltünk. Bétettük a fát a zsákba, s azt bé az ágy alá, s mikor valamelyik fázott, felkelt, s mikor tízszer megemelte, fekhetett vissza.”
Az egypercesek közül a fenti mellett talán a Legtöbb helyett semmilyen című írás a kötet legsikerültebb darabja. Ez a két mű távolodik el leginkább az egyszerű megnevettetés szándékától.
Az „Igazuk es van a gyimesieknek, mikor úgy tarcsák, hogy sok ember helyett más kéne, de a legtöbb helyett semmilyen” mondatot emelném ki a kötet legelmésebb, filozófiát sem mellőző aforizmájaként. Ha a híreknek hinni lehet, a szerzőtől hamarosan új verseket, illetve hasonló történeteket is olvashatunk.