Számolatlan n-ek. Anamaria Pop emlékére

2015. 07. 09. 20:05

 

„Nem ismert tabukat, nem ismert fel nem tehető kérdéseket, és nem fogadott el kitérő válaszokat. A vita volt a lételeme, vitatkozva barátkoztunk, vitatkozva váltunk el. Élete, és immár halála is számonkérés, vád és tanúságtétel.” ANAMARIA POP műfordítótól Parászka Boróka írásával búcsúzunk.

 

Meghalt Anamaria Pop műfordító, a román-magyar kultúra egyszemélyes, pótolhatatlan intézménye, költő, újságíró. Nehezen tudom felsorolni, hányféle területen írt, alkotott, volt jelen (izzott). Ha kortárs magyar irodalmat keres valaki román nyelven, Anamaria Pop fordításait nem kerülheti meg.

Folyamatosan emelte át, közvetítette a magyar kultúrából a románba azt, amit át lehet emelni. A román kultúra volt a biztonságos terepe, a háttere, pedig nem volt „román”, származását tekintve semmiképpen sem. Családja megszenvedte azokat a tragédiákat, amelyeket kelet-európaiként alig lehet megúszni, és ő, kivételesen, le is vonta ezekből a tanulságokat. (Lásd három éve az Erdélyi Riportnak adott interjúját.)

Pontosan tudta, mit jelent az anyanyelv, az ismert-birtokolt, valamint az idegen nyelv, de tagadott minden nemzeti kötöttséget, egyneműséget, be- és lezártságot. Nem viselt el semmilyen megfosztottságot, korlátozást, megbélyegzést. Honnan jött ez a permanens, vergődő lázadás? A szabadság fogcsikorgató, asztalt csapkodó követelése? A családi történetekből, az anyai rokonok szárazajtai lefejezésétől? A gyerekkori hányódásból a cigánytelepen? Megtörhetetlen volt, én ezt gyerekfejjel, a nyolcvanas években tapasztaltam.

Ugyanazon a lakótelepen laktunk, egymás szomszédságában, Szatmárnémetiben, a Ceauşescu korszak szabvány gettójában. Négyemeletes panelházak hosszú-hosszú sora volt ez a Szamos árterületétől magas gáttal elválasztva. Mindenki tudta, hogy kockázatos ide építkezni, a hetvenes áradás emléke még azokban is borzongatóan élt, akik csak hallottak a nagy vízről. Ide, ettől a víztől elrabolt területre költöztette a rendszer azokat a munkásokat, akiket még nagyobb bizonytalanságból, nyomorból, a Szamos-menti tanyavilágból hoztak. Akik közül sokan folyóvizet, csatornázást, vezetékes villanyt a kiutalt bérlakásban láttak először a hetvenes-nyolcvanas években.

A tömbházlakások körül kis kényszerkertek voltak: itt pótolták a legelszántabban küzdők a hiányzó élelmiszert, egy-két sor répa, karalábé. A lépcsőházban sok minden történt, még disznóvágás is, lakóközösségi kollektívában. Az egyik szomszéd asztallábakat esztergált, más bútorgyári textilből lopott szatyrokat varrt, maszekbe. A másik szomszédunk Hegelről írt vaskos tanulmányokat a fióknak. Volt a közelben angol, német és francia műfordító is. Az első emeleti szomszédék szüleimet kérték meg, hogy segítsenek a gyereknek a szorzótáblát tanulni. Ők se írni, se olvasni nem tudtak, bíztak azokban, akiknek „volt iskolájuk”.

És ide költöztették az „osztályidegen elemeket”, az ezért vagy azért gyanús értelmiségieket, a Székelyföldről biztonságos távolságra kitelepítetteket-kihelyezetteket. A rendszer szigorú matematikája rendelte egymáshoz a munkásosztályt és az értelmiséget. Minden proletárpanelbe beköltöztettek legalább egy-két diplomás családot is. Nem lehetett elmenni egymás mellett csak úgy. Nem voltak titkok. Láttuk, hallottuk, szagoltuk, éreztük egymást.

Az ugyanolyan lakások, ugyanolyan, egymásra rohadó tereiben eltűntek a különbözőségek. Egyszerre rohant hajnalban mindenki tejért, kenyérért, hogy kapjon a jegyre mért portékából. Egymásnak adták a hírt, ha véletlenül bontott csirke („transált csirke”) érkezett.

Amikor a diktatúra utolsó éveiben bevezették az áramkorlátozást, megszűnt a távhő, akkor ugyanabban a sűrű mély sötétben, hidegben vástak egymáshoz az arcok. Anamaria Pop még akkor, ott, a legsötétebb nyolcvanas években sem vásott: gyakorta láttuk, amint hosszú ruháiban suhant a panelek között. Magasra tartott fejjel, előre nézve, mint aki látja, mi van a düledező betonelemek, a soha időben nem tisztított szemétlerakatok, az egyforma ablakokból egyformán leső arcok mögött.

 

Anamaria Pop 2012 tavaszán Nagyváradon, Krasznahorkai László társaságában a Törzsasztal-esten. Fotó: Szűcs László

 

Társaságban hangosan, mindig jól hallhatóan beszélt, mindig volt véleménye, nem volt kenyere a sokak által gyakorolt suttogás. Szinte mindig ott lehetett látni a színházi előadásokon, vagy az előadások után szervezett bulikon, kiállításokon, koncerteken.

A világ végén, határmentén, a bontott csirke és a jegyre vásárolt tej-kenyér mellett, Ceausescu panelvilágában, a proletár-értelmiségi vegyes lépcsőházakban, a Hegel tanulmány és a lopott széklábak között kötelező volt „összejárni”, tudni egymásról. Könyveket, lemezeket kölcsönözni, vitatkozni. Vicceket mondani, és azokon harsányan nevetni, úgy, hogy belerázkódjon a beton, az egész diktatúra.

Anamaria Pop és férje, a mindig néhány lépéssel mögötte haladó Daniló doktor mesterei voltak ennek az ellenálló derűnek. A hahotázástól a fanyar-keserű mosolygásig minden árnyalatát ismerték, gyakorolták. Mindig be lehetett kopogni hozzájuk (Danilo doktornak remek ötletei voltak a nyolcvanas évek végi tejporhiány, gyógyszerhiány leküzdésére, élt is a negyed vele éjjel és nappal).

Úgy emlékszik, a magyar társaság nevetett a rossz magyarságán, és háta mögött „bukaresti kurvának” nevezték őt, a gazdag (mit jelenthetett akkor, a tömbházlakásokban a gazdagság?) idős magyar orvos feleségét. Biztos, hogy volt aki lebukarestikurvázta, sőt szinte hallom a leoláhkurvázást is. Volt akkor is mindenféle emberség, és embertelenség. Miért pont akkor legyen jobb az ember, amikor rosszabb a világ?

De a körülöttem lévő felnőttek csak úgy emlegették „a költőnő”. Suttogva mondták, mint egy titkot. Nehezen dolgoztam fel a sokkot első elemista korom tájékán, hogy nem csak egy költő, egy költő férfi, Petőfi Sándor van a világon. Hanem van még más költő, ráadásul az nem is költő, hanem költőnő . Anamaria Pop. Amint ezen a megrázkódtatáson túltettem magam, azonnal érteni véltem a suttogást is. Ezek a költőfélék, akár fekete zsinóros mentében, akár földig érő, színes bukaresti konfekcióruhában vonulnak, mindig valamilyen veszélyes dologban járnak.

Anamaria Pop és társa, Danilo Zoltán annyira felülemelkedtek akkor mindeneken, hogy nem tudtam nélkülük elképzelni a tájat. Egészen biztos voltam benne, hogy ők győznek, az ő költészetük, orvoslásuk, az ő színházbérletük, könyv- és lemezgyűjteményük, a hiánygazdaságon túljáró eszük. Hogy akkor is ott lesznek majd mindig, nevetve, egymást támogatva, amikor már lesz villany, fűtés, és nem kell hajnalban kelni egy liter tejért. Amikor már nem fogják fegyveres őrök vigyázni a román-magyar határt, amikor nem lövik le a játszótérről rossz irányba karikázó gyerekeket. És akkor aztán, a boldog szabadságban, milyenek lesznek a bulik, a nevetések!

A villany- és vízkorlátozás megszűnt, a határ megnyílt. A panelházak munkáslakóit kirúgták a bútor- és kályhagyárból. Sokan visszamenekültek azokra a tanyákra, ahol nem kell fizetni a közüzemi ellátásért. A gettó szétesett. Az összejárás, a diktatúra bulikorszaka is megszűnt. Könyveket már nem adtak és nem kértek kölcsön az emberek. Anamaria Pop és Danilo doktor nevetése is eltűnt. Danilo doktor meghalt, Anamaria Pop elköltözött abból a világból, ami mögé látott a legsötétebb időkben. Nem Szatmárnémeti perifériájából be a központba, nem az ország határszéléről a fővárosba, Bukarestbe, nem gyerekkorának városába, Tordára. Hanem Magyarországra, a vidéki Magyarországra. Abba az országba, amelynek a nyelvét felnőtt fejjel tanulta meg, tanulta újra. Itt tudott újra, műfordítóként egzisztenciát teremteni? Itt futotta másik házra, otthon félére? Itt volt munka? Biztos van pragmatikus válasz is mindezekre.

De azt hiszem, túl az ésszerű okokon, kereste magának azt az ésszerűtlen, feldolgozhatatlan perifériát. A tordai, a szatmári külváros után valami másfajta szélet. Azokat a végeket, amelyeket meg kellett érteni, és be kellett látni az értelmes, élhető élethez. Hegelt és a széklábat.

Internethez, rádióhoz kötve teltek mindennapjai. A romániai és a magyarországi híreket követte, magyarázta, vitatta. Nevetése végleg elsorvadt, csak valami keserű sercenés maradt belőle.

Feladta, de nem adta meg magát. Utoljára idén télvégén azért hívott fel Magyarországról, hogy szigorúan kérje számon, miért nem támogatom határozottabban a romániai korrupcióellenes harcot.

Hatalmasat veszekedtünk telefonon, kíméletlen volt, lendülete sodort magával. Kiabált. Visszakiabáltam. Azt mondta, vitacikket fog írni nekem, rólam. Azt mondtam, majd válaszolok rá, neki. Aztán eltűnt, elhallgatott. Csak érdes, hangos mondatai visszahangzanak bennem most is, hónapok multán is.

Most azt kellene mondjam, bánom, hogy ez volt az utolsó beszélgetésünk. Ez a minden határt áthágó, minden szabályt próbára tevő vita a korrupcióról, a tisztességről, tisztességtelenségről, a világról. Nem mondom, mert ő, ez a mindent végigérző, végiggondoló, sok mindenben hívő, de semmit sem remélő kelet-európai nő az, akivel szemben nem kell szégyenkeznem, nem kell sajnálkoznom. Nem ismert tabukat, nem ismert fel nem tehető kérdéseket, és nem fogadott el kerülő válaszokat. A vita volt a lételeme, vitatkozva barátkoztunk, vitatkozva váltunk el. Élete, és immár halála is számonkérés, vád és tanúságtétel.

Tanúságtétele annak, hogy lehet felemelt fejjel, tovalebegni mindeneken: lefejezéseken, nyomortelepeken, idegen és ismerős nyelveken, túlcsorduló kukákon, fegyveres határőrökön, vidéki száműzetésen, spórolós, kézzel sodort cigarettákon, a kortárs magyar irodalom iparán. Azon a magyar kultúrán, ami ím, Anamaria Popnak köszönhetően immár román kultúra is. Vagy ki tudja, milyen kultúra. Kelet-európai. Anamaria Pop vagy Pap Annamária? Egy vagy két n? Nem volt, nincs, és nem is lesz válasz erre immár. Az n-ek számolatlanok.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!